Különkiadás

Hii babyk! Most két dologgal leplek meg titeket, vagyis..Szóval két történetet olvashattok lejjebb, mind a kettőt két csodálatos embernek, és egyben két barátomnak is írtam. Annának és Virágnak.
Utóbbit lehet ismeritek is, hiszen ő írja a Shadow c. blogot, ami zseniális, de gondolom, ezt mondanom se kell, hiszen aki ismeri, azt tudja, aki nem, az pedig feltétlen kezdjen bele! Anna pedig egy nagyszerű ember, barát, és mindkettőjüket imádom! Szóval gondoltam, hogy ha Karácsony után is, de azért írok külön-külön nekik két kis történetet.
Virág 1D koncertre megy, és ezért arra gondoltam, hogy írok neki egy..uhm..olvassátok el, és az mindent megmagyaráz. Annának, aki nagyon megérdemelné már azt a koncertet, pedig egy szintén kedves kis sztorival szeretnék mosolyt csalni az arcára. :)♥

Virág:

Feszülten ültem a hotelszobában. A szobából rálátást nyertem Londonra, és elakad a lélegzetem, akárhányszor kipillantottam a gyönyörű fővárosra. Lassan, de igazán lassan a tükör elé sétáltam, hogy néhány pillantást vethessek magamra. Fekete ruha volt rajtam, kicsit feljebb ért a térdemtől, hajam enyhén hullámos volt. A tükörbe mosolyogtam, és igazán elégedett voltam önmagammal. Különösen boldog voltam, ami nem meglepő, hiszen életem eddig legszebb napja elé nézek. Érzem, hogy ez az éjszaka felejthetetlen lesz, felemeli az egész eddigi életemet, és színt visz a hétköznapjaimba. Mikor megtudtam, hogy eljuthatok oda, ahová több éve akartam, eleinte fel sem fogtam. Sírtam, és örültem, talán úgy, mint még életemben azelőtt soha.

Körmöm feketére volt festve, és szinte egész nap kapargattam róla a lakkot, azonban mégsem zavart, hogy a festék már nem volt tökéletes. Alig néhány perc múlva indulok egy olyan eseményre, amire biztosan emlékezni fogok egész életemben.

Halk kopogás zavarta meg a gondolatmenetemet, majd nem sokkal később apa fejét láttam meg, ezt követően pedig megjelent az ajtó mögül az egész alakja.

-Gyere, induljunk ─ bólintottam, majd ismét rámosolyogtam a tükörképemre.

Őszinte mosoly volt. Teljesen az. Nem lett volna okom szomorkodni, most az egyszer nem. Hiszen itt vagyok ebben a csodálatos városban, együtt öt olyan szintén csodálatos személlyel, akik ─ ha nem is tudják, de ─  megmentették az életem a puszta létezésükkel.

Nyugodt és felszabadult sóhaj szökött ki a számon, mire apa csak elmosolyodott. Felszabadult voltam, nyugodt, boldog, jókedvű és szabad.

Az autó, amivel az arénához mentünk, már a hotel előtt várt minket. A sofőr kedvesen rám mosolygott, amit viszonoztam. Az út csendesen telt. A telefonomat szorongattam, közben pedig a megunhatatlan és gyönyörű Little Things szövegét dúdoltam, ami a fülhallgatómból szólt.

Mikor megérkeztünk a hatalmas arénához, azt hittem, hogy menten elájulok, vagy elfogy a levegőm és meghalok. A tüdőm összeszorult, azonban a szám sarkában ott bujkált a magabiztos mosoly, közben a tudatalattim azt suttogta, hogy 'Sikerült, mert megérdemelted, látod? Valóra vált, sikerült, mert ez járt neked.'

Büszke léptekkel haladtam a bejárat felé, ahol kígyózó sor állt, és várt. Itt, ma, ezen a napon mindegyikünknek valóra válik egy álma. Van, aki többször járt itt, hogy újra, és újra átélje azt. Bárcsak én is eljöhetnék minden koncertre...

Rengeteg szimpatikus lányt véltem felfedezni, akik a jegyüket szorongatták, és várták, hogy végre bejussanak, csakúgy, mint én. Azt hittem, hogy elsírom magam, hiszen az örömtől lett volna rá okom. Néhány könnycsepp akaratlanul is lecsordult az arcomon; nem bírtam, de azt hiszem, már nem is akartam visszatartani őket. Boldog voltam, kimondhatatlanul boldog.

*

Az aréna valóban hatalmas. Sokkal nagyobb, mint amilyennek valójában elképzeltem. Egyébként egy apró cetlit szorongattam a kezemben már egy ideje, abban reménykedve, hogy valami csoda folytán találkozok valamelyikükkel, és..
A gondolat megszakadt, nem is folytattam tovább, hiszen nem lett volna értelme kétes ábrándokba kergetni magam. A papírdarabka mellett némi pénz is volt a kezemben, hogy útban hazafelé vegyek magamnak némi innivalót, ugyanis biztos, hogy kifulladok a koncert után. Tervezem, hogy végigéneklem az egészet, és egyáltalán nem érdekel, hogy jó hangom van -e, vagy sem.

Most már az sem érdekelt, hogy távol vagyok a színpadtól, egyszerűen jó érzéssel töltött el, hogy egy levegőt szívhatok azokkal, akik többet jelentenek nekem, mint a saját életem.

*

Néma csöndbe borult az egész helyiségre, esetleg néhány lány a telefonjával világított, és hirtelen füst, és sötét jelent meg, majd öt alak rajzolódott ki. Azonnal felismertem, hogy ki hol áll. Még mindig csend volt. Feszült voltam. Ideges. Alsó ajkamat harapdálva vártam, hogy mi következik most. Egyszerre beleborzongtam, mikor Zayn hirtelen fényt kapott, és rálátást nyertem alakjára. Őt követte Niall, Louis, Liam, és végül Harry göndör fürtjeit is megpillanthattam, amitől könnyes lett a szemem, azonban gyorsan letöröltem.

-Starts the concert! ─ kiáltotta el magát Louis teli torokból, mire mindenki sikítani kezdett, és csak én álltam ott megsemmisülve, mint aki nem is él.

Hirtelen annyi boldogság öntött el, hogy azt nem tudom szavakban megfogalmazni.

A Little Black Dress volt az első dal, amivel kezdtek. Ezt követően pedig sorra jött a többi kedvencem. A koncert nagyon sokáig tartott. Sírtam, és nevettem. A fiúk csodálatosak voltak. Jobb volt, mint amilyennek álmaimban képzeltem. Vörösre sírt szemekkel álltam ott, mikor vége lett.

Apa egyébként a koncert felénél szólt, hogy kimegy. Mikor mindenki elment, én is sietős léptekkel indultam a folyosóra, ahol feltehetőleg már várt.

Legalább tizenöt percig bolyongtam a hatalmas arénában, ahol alig voltak emberek. Nem találtam apámat, és fogalmam sem volt, hogy merre van. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni, hiszen biztonságiakon kívül nem láttam senkit.

Egyik helyről a másikra szaladtam, mikor valaki hozzáért a vállamhoz.

-It's your money ─ mondta, miközben átnyújtotta az összeget, közben mosolygott, és tökéletes fehér fogai látszottak. -You okay? ─ aggódva pislogott rám, zöld szemeimben láttam az aggódást, azonban én...

Én megfagytam. Ott álltam előtte, ELŐTTE, életem megmentője előtt, és nem tudtam mást csinálni, mint pislogni. Talán még levegőt is elfelejtettem venni.

-Harry, come here! ─ kiáltott egy hang, és azonnal felismertem. Liam.

-Wait ─ kiáltotta, majd továbbra is engem nézett.

A vállamat fogta, és nem engedte el.

-I don't know what to say ─ motyogtam, ő pedig újra megkérdezte, amit néhány perce.

-You okay?

Bólintottam.

Persze, normális esetben nem így viselkednék, de még gondolkodni sem volt erőm. Mondott valamit, de nem igazán tudtam rá összpontosítani. Tekintetem mellkasára vezettem. Fehér póló volt rajta. A két madár, amely a mellkasán volt, kissé kilátszott. Túl sokáig időztem ott a pillantásaimmal. Majd szavai hirtelen lejátszódtak újra és újra a fejemben, de már nem láttam mást, mint távolodó alakját. Tökéletes hátát, haját, lábait. Elszúrtam. Szokás szerint. Elszúrtam.

"Itt volt előtted! Mi a fene van veled?" ─ egy belső hang korholt.

Megfagytam. Ott álltam előtte, és egy nyomorult, egy átkozott "Köszönöm"-öt nem tudtam kinyögni. Nem lehetek ilyen..

Mielőtt tovább gondolhattam volna, apa alakját láttam meg közeledni.

-Csak, hogy megvagy. Már mindenki elment ─ mosolygott, majd mikor meglátott, hirtelen lefagyott az arcáról. -Mi történt, kincsem?

Megráztam a fejem, miszerint semmi.

-Csak sajnálom, hogy vége a koncertnek ─ sóhajtottam fájdalmasan, félig az igazat mondva, félig hazudva.

Hiszen valóban rettenetesen sajnáltam, hogy vége lett, és nem lehetek itt többé, de a legnagyobb fájdalmam még mindig az volt, hogy Ő ott állt előttem, én pedig hagytam elmenni. Hagytam elsétálni. Hagytam, hogy úgy menjen el, hogy...Hogy is? Mit gondolhat rólam? Oh, pontosan tudom. Valami eszméletlen bugyuta kis tizenéves lánynak tarthat, akit sokkolt a látványa, és most elégedett magával, és mosolygott, én pedig határtalanul boldog voltam, és utálom magam, amiért ezt nem tudtam kimutatni, de feltehetőleg rájön még élete során, hogy mekkora örömet szerzett nekem...vagy nem.

Néhány lépéssel a kijárat felé jártunk, az előcsarnok szerűségben, hirtelen erős hang ütötte meg a fülemet, és gondolom a mellettem sétáló apámét is, mire hirtelen hátrafordultam a könnyes szemeimmel.
Gyors léptekkel sietett felém, kezében szorongatott valamit.

-You lose your money. Again ─ nevetett, mire én hirtelen feleszméltem, és olyan szorosan öleltem át, mint még soha senkit, éreztem, ahogy folyamatos boldogság önt el, ahogy megnyugszom, és éreztem, hogy fejét az én fejemre teszi, ezzel pedig még inkább okot adva arra, hogy boldog legyek.

Nem akartam azt mondani, hogy mennyire szeretem, hiszen az előző tettem erről tanúskodik, és biztos, hogy a legtöbb rajongótól ezt hallja. Sokkal inkább más járt a fejemben, mikor elhúzódtunk, de ő még mindig ölelt engem.

Apa hirtelen felindulásból elővette a fényképezőgépet, és nem érdekelte, hogy odanézünk -e vagy sem, hogy mit csinálunk, egyszerűen csak fényképezett, és éreztem, hogy mosolygott.

-Sorry, but I gotta go ─ mosolygott, mire én halkan énekelni kezdem magamban.

-Don't let me go...

-'Cause I'm tired of feeling alone ─ mosolygott, majd visszajött mellém, és énekelni kezdett.

Halkan, de én tökéletesen hallottam minden egyes szót. Könnycseppek hada csorgott le az arcomon, mire ő még mindig csillogó szemekkel énekelt.

Csak nekem. Csak most. Csak én hallottam. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. Annyiszor játszottam már ennek a gondolatával, és soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer meg is fog történni.

Mikor befejezte a dalt, elhúzódott, majd kedvesen mosolygott, zöld szemei csodálatosan csillogtak, mintha talán könnyeket is láttam volna.

-I love you, beautiful ─ intett, majd eltűnt egy folyosón.

Én még mindig ugyanúgy álltam ott, mint mielőtt elment. Éreztem, hogy rengeteg könny folyik le az arcomon. A boldogságtól, mert ez csak velem történt, és a szomorúságtól, mert vége lett.

-Ideje mennünk ─ rázott vissza a valóságba apa hangja, mire bólintottam, és gyors léptekkel hagytam el az aréna területét. -Egyébként rengeteg képet csináltam. Tudod, nagyon büszke vagyok rád.

Kérdően néztem rá. Miért büszke rám?

Mintha olvasott volna a gondolataimban, folytatta.

-Kevés ember lett volna képes azért küzdeni, hogy eljusson ide. És tudod te miért vagy itt? ─ néhány percig hallgatott. -Mert megérdemelted ─ sóhajtott boldogan, mire elmosolyodtam és átöleltem.

*

Néhány órával később, az ágyon ülve, a fényképezőgépet szorongattam a kezemben és néztem a képeket. Mind olyan tökéletes volt. Mosolygott rám. Hozzám szólt, beszélt hozzám. Megölelt. Énekelt nekem. Túl sok információ volt ez nekem, és túl sok esemény. Mire a gondolataim végére jutottam, arcom újra könnyes, szemem pedig újra piros lett. Ez velem történt? Biztosan? Velem? Azzal a lánnyal, akiben alig van remény és hit..Velem?

Határozottan állíthatom, hogy a világon most én vagyok a világ legeslegboldogabb és legszerencsésebb embere.

Hirtelen elhatározásból megkerestem az asztalra letett pénzt, amit Ő adott nekem. A kis papírdarab is benne volt, amit még a pénzzel együtt szorongattam. Épp ki akartam dobni, mikor észrevettem rajta valamit..Írtak rá. Lassan bontottam ki, majd tanulmányoztam.

Aláírta nekem ezt a vacak papírt, amit épp az előbb akartam kidobni, és biztos, hogy hatalmas, életem egyik legnagyobb hibáját követtem volna el, ha megteszem.

"You're beautiful, baby. 
Harry xx"

Még álmomban is Ő jelent meg, és tudtam, valahol belül nagyon erősen éreztem, hogy nem most találkoztam vele utoljára.


Anna:...

Fogalmam sem volt, hogy valaha ilyen történik velem. Hogy a nővérem elvisz magával Londonba. Egy hét álmaim városában. Értitek? Egy hosszú hét.

-Mindent elraktál? ─ hallottam anya hangját a földszintről.

Sóhajtva kiáltottam le neki, hogy igen, minden a bőröndömben van.

A nővérem jelent meg mosolyogva a szobában. Hosszú, sötétbarna haja egyenes volt. Gondolom szokás szerint most is kivasalta. Szúrós szemekkel figyelt, mikor látta, hogy az újságból megkaparintott, srácok képével díszített autogramkártyát teszem a táskámba.

-Miért hozod azokat?

-Mert ─ válaszoltam szűkszavúan, majd hátat fordítottam, és úgy csináltam, mint aki sürgősen keres valamit.

Hosszú, csőszárú farmer volt rajtam, fehér pólóval. Hajam egyenletesen omlott a hátamra és a vállamra egyaránt. Épp az előszobában húztam a cipőmet, mikor anya hangját hallottam meg, nyilván a nővéremmel beszélgetett.

-Vigyázz rá, még gyerek, rendben?!

Válaszul nyilván csak egy sóhajt, vagy szemforgatást kapott, mert ezt követően csend szökött mindenhová. Az autó, aki a repülőtérre visz minket körülbelül negyed óra múlva érkezik, de én már így is türelmetlenül álltam az ajtóba, a bőrönd fogóját szorongatva. Tenyerem izzadt az örömtől és az izgalomtól. Szerencsém, hogy rengeteg spórolt pénzem volt, tehát azt vehetek majd magamnak, amit akarok.

A pénzem mellett, a zsebemben egy apróra összehajtott papírdarab pihent. Egy levél. Ezt még sohasem mondtam senkinek. Írtam egy levelet Louis-nak, hogy ha találkozunk, és nincs időm semmit se mondani, akkor egyszerűen odaadjam. Ez annyira gyerekesen és irreálisan hangzik! Tisztában vagyok vele, hogy nem fogunk találkozni, mégis kétes ábrándokba kergetem magam.
"...és akkor majd odaadom a levelet." ─ sokszor játszottam el a találkozás gondolatával, a nap huszonnégy órájában Ő és a többiek jártak a fejemben.

Egy fékezés hozott vissza a jelenbe, ami nem jelentett mást, mint azt, hogy megérkezett az autó, amivel mehetünk.

Anya hosszasan vett tőlem búcsút, csakúgy, mint a nővéremtől is. Néha túl aggodalmas. Nem kéne ennyire féltenie minket, hiszen elvégre már nem vagyunk olyan kicsik.

-Minden nap hívjatok, oké? ─ kérdezte halkan, mire mindketten némán bólintottunk.

-Szeretlek ─ suttogtam a fülébe, miközben megöleltem.

-Én is ─ mosolygott kedvesen, amitől máris hiányozni kezdett, pedig még ott állt előttem.

-Gyerünk, igyekezz,  különben lekéssük a gépet ─ mormogta a nővérem, mire boldogan sóhajtottam, és jelenleg még a piszkálódó hangneme sem érdekelt, csak az, hogy holnap ilyenkor már Londonban leszek.

*

A repüléstől nagyon félek, ettől függetlenül viszont folyamatosan kinézek az ablakon, hogy megbizonyosodjak arról, mennyire magasan vagyunk. Elképesztő. Csodálatos látni a felhőket, a hófehér felhőket, amik sokkal szebbek, mint ahogy képzeltem. Az ég szinte narancssárga és rózsaszínű egyszerre, néhol a fény megtörik, és ott a sárga is közrejátszik. Bámulatos.

Bármennyire is szerettem volna még csodálni ezt az egészet, akaratomon kívül aludtam el.

Egy monoton, női hangra ébredtem, ami utasított, hogy kapcsoljuk be az öveinket, ugyanis megkezdik a leszállást. Kipillantottam az ablakon, és megpillantottam a csodálatos várost. A szürke felhők ellenére is ─ amik az égen gyülekeztek ─ boldog voltam. Mert itt lehetek.

Lassan megböktem a mellettem szuszogó nővérem vállát, hogy kelljen fel, hiszen itt vagyunk. Elégedetten elmosolyodott, mintha gondolatban teljesen máshol járna.

*

A hotel gyönyörű volt, tényleg. A város meseszép negyedére nyerhettem kilátást, ami éjszaka állítólag még gyönyörűbb.

Furcsa, hogy anya elengedett. Hiszen életemben nem gondoltam volna, hogy a nővéremmel ─ aki bár felelősségteljes ─ fog elengedni. Kellemeset csalódtam. Úgy látszik, vannak még csodák. A lakrészünk két hatalmas szobából állt, azonban a szobák nem voltak egyforma méretűek. Esélyem se lett volna a nagyobb szobába vinni a dolgaimat, hiszen egyértelmű volt, hogy ott a testvérem birodalma lesz egy hétig. Igazából nem is érdekelt, a lényeg, hogy itt vagyok.

-Nem megyünk el vásárolni?

Beleegyezően bólintottam, majd elvonultam átöltözni valami kényelmesebb szettbe, de a levelet véletlenül se felejtettem el kivenni az előzőleg viselt nadrágból, és betenni abba a nadrág zsebébe, ami éppen rajtam volt.

Tudtam, hogy London szép, de hogy ennyire? Nagyon sokat sétáltunk, nem vásároltunk túl sokat, igazából hasznosan töltöttük az időt. Megnéztünk mindent, amire kíváncsiak voltunk, vagyis majdnem mindent. Én legszívesebben az egész várost már aznap körbejártam volna, de szerencsére holnap is van nap.

*

Néhány nappal később a belvárosban sétáltunk. A pénzemből egyébként rengeteg olyan dolgot vettem, amikről Ők néznek vissza.

Drága ruhaboltok előtt sétáltunk el, és az egyikbe kérdezés nélkül rohantam be, félrelökve minden vásárlót. Olyan hírszerűséget olvastam az egyik rajongói oldalon, hogy Louis és Zayn ma eljönnek ide, ahol Eleanor imád vásárolni, és ez a bolt nem más, mint a Forever 21. Állítólag Eleanor-nak akar ajándékot venni, akinek a születésnapja közeleg, és Zayn pedig elkíséri.

Hiába kerestem tekintetemmel Zayn-t vagy Louis-t. Egyiküket sem láttam. Nyilván nem is jönnek ide, és az egészet valami idióta találta ki.

A nővérem sajnálkozó tekintetével találtam magam szembe, aki a napok alatt már hozzászokott ehhez.

-Sajnálom. Tudod, hogy tudják, hogy szereted őket.

-Dehogy tudják...

Feladóan sóhajtottam, azonban nem adtam fel. Nem mehetek úgy haza, hogy nem találkoztam velük...vagy mégis?

*

A napok villámgyorsasággal teltek, és én egyiküket se láttam. A levelemet is elhagytam, ami egy jel volt, hogy ébredjek fel végre, és lássak tisztán, azonban én ebbe képtelen lettem volna belenyugodni.

Miután felkeltem, átsétáltam a nővérem szobájába, azonban az ágya üres volt, és egy rózsaszín papírcetli pihent a párnáján.

"Elmentem elintézni valamit, el ne menj sehová! Ott várj meg. Délutánra visszaérek." ─ olvastam fel hangosan a cetlin szereplő rövid, három sort.

Ráestem az ágyra, és visszaaludtam.

Késő este volt, mikor felkeltem. Holnap indulunk haza, és én még csak nem is éreztem jól magam. A nővéremet nem találtam sehol, ami arra késztetett, hogy aggódjak, és féljek. Igazából tényleg kezdett érdekelni a dolog, hogy hol is lehet.

Épp, hogy befejeztem a gondolatot, az ajtó kinyílt, és egy ismerős hang ütötte meg a fülemet:

-Itt vagyok!

-Remek ─ dörmögtem, majd kisétáltam a konyhaszerűségbe, ahol ő is volt.

-Hol voltál?

-Vásároltam, nézelődtem. Ne haragudj, hogy itt hagytalak.

-Nem gond.

-Egyébként találkoztam a Szerelmeddel. Odaadtam neki a levelet, amit írtál, és tessék, vagyis várj ─ kezdett kutakodni a zsebében, majd átnyújtott egy papírt.

Nem olvastam el. Ehelyett furcsán méregettem, ugyanis mi az, hogy a levelemet? Hogy került hozzá?

-Louis? Úgy hívják, igaz? ─ bólintottam. -Az utcán láttam, épp vásárolt valamelyik másikkal. De hogy tudtál olyan nyálas levelet írni?

Nem tudtam megszólalni. Nem kaptam levegőt. Összeestem. Éreztem, hogy elájulok a sokktól és az örömtől, ami egyszerre ért. Csupán néhány perccel később tértem magamhoz, és erőm sem volt haragudni a lányra, aki előttem állt, és aggódó tekintettel vizslatott, nem zavart már, hogy nem vitt magával. Örültem a tudatnak, hogy Louis-nál van a levelem, tud rólam, és minden bizonnyal megmosolyogta minden szavam.

Chapter 19

Sziasztok! Soha nem késtem még ennyit szerintem. Egyszerűen csak nem volt erőm írni..Már legalább egy hete megvan a háromnegyede, de valamiért képtelen voltam tovább folytatni. Idk why.
Egyébként akinek van tumblija, az kövessen be itt: KATT. És visszakövetem.
Tényleg rettenetesen sajnálom, de köszönöm, hogy Ti ettől függetlenül is mellettem álltok. Csak ennyit szerettem volna, és köszönöm, hogy vagytok nekem, drágáim! xx

u.i.:ez a fejezet elég sok szemszögből lett írva, de csak így tudtam nektek leírni. Remélem azért tetszik.

Chapter 19

~Másfél héttel később~

 ~Zoe szemszöge~

Az elmúlt napokban igyekeztem kevés időt tölteni Harryvel. Az igazság az, hogy vészesen közeledik az a nap, amikor én kilépek ennek a háznak az ajtaján. Talán örökre. És tudom, nagyon jól tudom, hogy nem lesz több köztünk ezzel a kócos, göndör fürtös fiúval. Az életünk más-más vágányra terelődik, végezetül pedig teljesen elfelejtjük egymást. Mindkettőnknek csak egy halovány folt leszünk a másik akkori életében. Tudom, hogy ezt az én számból hallani fura. Én tényleg..kedvelem őt. De minden olyan gyorsan történt! Mire feleszméltem, már fogta a kezem, és mosolyogva jöttünk hazafelé. Boldog voltam, kimondhatatlanul boldog. Én nem akarom itt hagyni őt, de ez az egyetlen lehetőség. Hiszen elég különböző világ vagyunk; ő népszerű, gazdag, rengeteg barátja van, míg én..engem inkább ne taglaljunk, a lényeg, hogy szöges ellentéte vagyok mindezeknek. Persze, ez még nem ok. Ez csak az egyik ok.

Ittlétem alatt ─ tagadnom is hiábavaló volna ─ megváltoztam. Változni nehéz...De néha ugyanannak maradni még annál is nehezebb.

Gondolatmenetem megszakadt, ugyanis rezgett a telefonom. Elemeltem az asztalról, majd egy gyors mozdulattal feloldottam a képernyőzárat, végezetül pedig megnyitottam az üzenetet.

Feladó: Harry

Hiányzol. H xx

-Aki engem szeret, azzal valami nincs rendben ─ suttogom magamnak, magamban.

Nem volt lelki erőm visszaírni neki. Körülbelül fél percnyire van tőlem. Csúnya dolog, amit vele teszek. Utálom magamat, de egyszerűen képtelen vagyok megtenni. Odaállni elé, és azt mondani, hogy jobb, ha minél hamarabb befejezzük. Nem vagyok a távkapcsolatok híve, és nem mennék bele. Hiszen miért? Mindketten tudjuk ─ ha ő nem is szeretné majd beismerni ─, hogy ez így nem működne. Több ezer kilométerre lennénk egymástól, és ki tudja, hogy milyen gyakran tudnánk találkozni. Ez pedig nekem nem működne. Harryvel nincs semmi baj. Kedves, aranyos, vicces, és a maga módján mindig meg tud vigasztalni. Rettenetesen gonosznak tűnhetek most mindenki szemében, de azt hiszem, miután elmegyek, nem fogok sírni és depresszióba esni. Szörnyű hónapok elé néz, ha Ő igen. Ami kettőnk között van, az nem is kapcsolat. Legalábbis..fogalmam sincs mi van kettőnk között. Nem tudom!

Rendben, összegezzük. Kedvelem, de nem halnék bele, ha nem lenne mellettem. Fontos nekem, mégsem áldoznám fel érte az életemet; a jövőmet. Imádom a humorát, a nevetését, mégis néha jobb nélküle, mint vele. Nem vagyok boldog, nem is vagyok szomorú. Nem tudom milyen vagyok jelen pillanatban. Csak kattog az agyam. Mintha egy kis fogaskerék forogna a fejemben, és gondolatok tömkelegét engedné szabadra, amik lassan, de biztosan megölnek. Bűntudatom viszont lenne. Nem is kicsi. Hiszen egyedül hagynék valakit az érzéseivel. Nem tudom mire van szükségem. Nem tudom mit akarok. Nem tudom, hogy ki vagyok és nem tudom, hogy mi lesz ezután. Ezek a bizonytalan pillanatok egyszer biztosan az őrületbe kergetnek. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Nem akarok neki fájdalmat okozni, szándékosan legalábbis nem, hiszen életem egy rövid szakaszának egyik fejezetében fontos szerepet játszik. Még jelen időben, talán holnap már múlt időben fogom őt emlegetni, hiszen meg kell neki mondanom, hogy nem akarok távkapcsolatot, és el kell búcsúznunk.

Vagy...

Oké, most talán őrültnek fogok tűnni, akinek valami komoly segítségre van szüksége, mégis belegondolva...
Mikor vele vagyok, akkor nevetek. Nem vagyok ezen a régi, fáradt és magányos helyen. A megtévesztés falai, a szemforgatások és az üresség mind eltűnik, mikor meglátom az arcát. Igazából elbűvölő vele találkozni. Visszagondolok a pillanatra, mikor nemrég a szobán keresztül az alakja közeledni kezdett felém, és teljesen elpirulok. A lényegtelen dolgokról való beszélgetés elkezdődött és én visszavágtam minden megjegyzésére. Mintha titokban levelezgetnénk. Örökké azon fogok gondolkodni, hogy vajon tudja -e, mi játszódik le bennem. Nyilván nem, és jobb is, hiszen őrültnek tartana. Egyszer kedvelem, és vele akarok lenni, az ezt megelőző tetteim viszont erről nemigen tettek tanúbizonyságot. A múlni nem akaró gondolatok tartanak ébren. Ezen fogok rágódni, ameddig el nem alszom. Van olyan pillanat, mikor azt kívánom, bárcsak itt lenne az ajtómban, és mosolyogva ölelne át. Aztán rájövök, hogy nem szabadna ilyet akarnom..

Meglehet, hogy ez még csak az első oldal egymás életében, és az elválás nem a történet vége, mégis minden bizonytalan. Bizonytalan vagyok én is és a gondolataim is. Visszhangzik a neve a fejemben , majd hirtelen magam előtt látom magas alakját, és nem tudok ettől szabadulni.

Mindezek a szavak talán azok, amelyeket visszatartottam, hiszen túl korán távozom...Azt akarom, hogy ne kedveljen mást, hogy ne várjon másra, mégis irtózom és rettegek ennek az egésznek a gondolatától.

Esküszöm, hogy nem értem magam, nem értem az érzéseimet, amik tulajdonképpen nem is léteznek.

Mi lesz most? Mi lesz azután, miután elmegyek? Egy azonban már biztos: tönkreteszem valaki életét, aki talán hatalmas támaszt tudna nekem nyújtani, mégis talán az a baj, hogy én erre még nem állok készen. Igen, ez lehet mindennek az oka.

Egyszerűen nem tudok értelmes magyarázatot adni arra, hogy mi lesz ezután. Elmegyek, igen, ez már biztos.

Fogalmam sincs mennyi ideig gondolkozhattam még..egyszerűen csak elnyomott az álom.

*

Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, és mindemellett még rosszul is éreztem magam. Lassan bújtam ki a vékony paplanom alól; hirtelen fázni kezdtem, mikor talpam a hideg, szőnyeg nélküli padlórészhez ért. Lebotorkáltam a lépcsőn, egészen a konyháig, ahol gyógyszer után kezdtem el kutatni. Sajnos több-kevesebb sikerrel. Néhány perc keresgélés után végre a kezembe tarthattam a fájdalomcsillapítót, és reméltem, hogy ez majd elűzi ezt a borzalmas lüktetést a fejemből. A csapból jéghideg vizet engedtem magamnak, majd segítségével lenyeltem a pirulát. Miután végeztem a művelettel, hallottam, hogy csöngetnek. Ki keres korán reggel? Egyáltalán nem siettem kinyitni az ajtót. Hiszen van időnk, nem? Végül rászántam magam körülbelül félúton, hogy felgyorsítsam a lépteimet, és máris az ajtó előtt voltam. Óvatosan nyitottam ki azt, mintha csak attól féltem volna, hogy netalántán valami őrült gyilkos fog lelőni. Őrült gyilkos? Miután kinyitottam az ajtót, meggyőződtem arról, hogy a személy, aki velem szemben áll, még egy őrült gyilkosnál is rosszabb. Hang nem jött ki a torkomon, csupán tágra nyílt
szemekkel figyeltem őt; őt, miközben féloldalas mosolyra húzza rózsaszín ajkait, és eldobja a cigijét. Mit akar tőlem?!


~Harry szemszöge~

A telefonom idegesítő csörgésére keltem fel, majd mikor megláttam, hogy ki keres, az álmosság azonnal eltűnt a szememből. Felvettem a készüléket, és a fülemhez emeltem, majd pár másodperccel később megszólalt a vonal túlsó végén lévő személy.

-Harry?

-Ed ─  válaszoltam vidám hangon.

-Remek, hogy eltudtalak érni. Azonnal New York-ba kell repülnöd! Harry, a főnökömnek tetszett a dalod! Szeretné, ha kiadnád.

-M-Mi? Ed, most viccelsz? Ugye ezt nem mondod komolyan? Az én dalom?

-Igen, a Te dalod. A repülőjegyet már lefoglaltuk, a géped ma este indul, és ajánlom, hogy elgyere, különben nem lesz az egészből semmi!

Hogy mi? Hiszen Zoe...A dal, amit neki éneklek. Ez nem lehet igaz, nem mehetek pont most el. De ha nem megyek el, akkor elszalasztom azt, amire egész életemben vártam.
Alsó ajkamba harapva hezitáltam a választ illetően, ugyanis a választás az én kezemben volt, és két percem volt körülbelül választani, és válaszolni.

-Harry, itt vagy még? Válaszolj már. Jössz vagy sem?

-Holnap New Yorkban találkozunk. Várj a repülőtéren!

-Ez a beszéd, drága barátom. Ez a beszéd! Holnap találkozunk, vigyázz magadra, és hozd a gitárodat, meg persze rengeteg ruhát! ─ utasított, majd bontotta a vonalat.

Mi lesz most? Zoe csalódni fog bennem. Nem adhatom neki elő a dalom, hiszen ma este elmegyek. De megbántani se szeretném. Búcsú nélkül azonban mégsem mehetek el, pedig az lenne a legjobb.

Gondolatmenetem megszakadt, mikor kopogtak az ajtómon.

-Gyere!

Zayn lassan jött be, majd leült mellém az ágyra. Elég sokat beszélgettünk mostanában, szóval gondoltam, hogy ő az, aki meglátogat.

-Mi az, Harry? ─ aggódó tekintettel vizsgálgatott, mire csak megvontam a vállam. -Mondd el, hallottam, hogy telefonáltál valakivel.

-Ma este New Yorkba repülök.

-Hogy mi? ─ pattant fel idegesen.

-Umh, a dalom. Emlékszel? Írtam egy dalt, amit egy barátom elküldött valakinek. Ez a valaki ki akarja adni a dalt, szerződést akar, tudod, minden ezzel járót, csakhogy ez az egész nagyon messze lenne innen.

-Nézd Harry, tudom jól, hogy ez az álmod. Régen is mindig erre vágytál, szóval szerintem egy lány miatt nem kell mindent hátrahagynod. Ismerem Zoet, és téged is. Tudom, hogy most rá gondolsz, de Harry, ezer és egy lány van, akit könnyebben megszerezhetsz, kevesebb fájdalommal. Azt akarom, hogy elmenj, és híres légy. Azt akarom, hogy mindenki ismerje a neved! Mindenki ismerjen téged, és büszke akarok rád lenni. Ma este szállj fel arra a gépre, és menj az álmaid után, haver. Mi van, ha egész életedben bánni fogod, ha nem mész el?

-Talán igazad van, Zayn ─ motyogtam, mire ő megveregette a vállam, majd könnyed lépésekkel kisétált a szobából.

Jobb lesz, ha csak egy hosszú levelet írok Zoenak, mielőtt lelépnék. Nem tudom hogyan reagál majd arra, hogy elmegyek.


~Zoe szemszöge~

Körülbelül tíz-tizenöt percig csak álltunk egymás előtt. Lassan szívtam be a levegőt, szívem a torkomban dobogott, hiszen nem tudtam, hogy került ide, és mit akar tőlem. Hónapok óta nem láttam őt.

-Mit akarsz? ─ szűrtem ki fogaim között, mire egyszerűen csak felnevetett.

-Rég láttuk egymást, Zoe. Megváltoztál ─ suttogta.

-Menj a francba, seggfej ─ próbáltam bezárni az orra előtt az ajtót, de a lábával megállított.

-Beszélgetni jöttem, ugye bemehetek? ─ kérdezte teljesen ártatlan arckifejezéssel.

Ismerem őt, tudom, hogy nem megy el addig, ameddig nem beszélt velem. Londontól idáig jött. Biztos, hogy nem tágít egykönnyen.

Intettem a fejemmel, hogy kövessen, mire kuncogott, és bezárta maga mögött az ajtót.

-Ben, mondd el, hogy miért jöttél, aztán menj el. Új életem van, érted? Nem érdekeltek többé.

-Hiszen régen mi voltunk a családod.

-Az évekkel ezelőtt volt. Azelőtt, mielőtt belevittetek azokba a dolgokba.

-Akkor nem ezt mondtad.

-Gyűlöllek. Tűnj el az otthonomból!

-Szóval az otthonod? Az otthonod London, a családod pedig mi vagyunk. Sam, Amy, Tom, Danielle és én. Még visszajöhetsz.

-Menj innen, különben hívom a rendőrséget.

Felnevetett, majd elkiáltotta magát, hogy "Még látjuk egymást", majd hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Láttam, amint beszáll a méregdrága, fekete autójába, és villámsebességgel elhajt a ház elől. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Rossz előérzetem van, és félek, hogy nem most láttam őt utoljára...

Furcsa érzésem támadt. Harry ma még egyáltalán nem keresett. Mivel egyébként is unatkoztam, úgy döntöttem, hogy meglátogatom.

Halvány mosollyal az arcomon kopogtam, azonban senki sem nyitott ajtót, amit igencsak furcsálltam. Se Zayn, se ő ne lennének itthon? Nem, nem hiszem. Ez azért elég furcsa.

Még legalább öt percig ácsorogtam, majd amolyan "semmit se veszíthetek" alapon benyitottam. A házban síri csend uralkodott. Lábaim akaratlanul is a lépcső felé irányultak, és mentek fel azon. Halkan nyitottam be az Ő szobájába, és megkönnyebbült sóhaj szökött ki a számon, mikor megláttam, hogy fekszik, és a telefonját piszkálja.

-Hello, Harry ─ halványan intettem, mire hirtelen felém kapta a fejét, és elmosolyodott.

Felállt az ágyról, és felém sietett. Szorosan karjai közé zárt, amit nem tudtam mire vélni,  hiszen nemrég láttuk egymást. Vagyis...

-Szia ─ köszönt vissza végül.

-Furcsa vagy. Történt valami? ─ mosolyogva megrázta a fejét, majd összekulcsolta ujjainkat.

-Kérsz teát?

-Igen ─ foglaltam helyet a konyhában.

Nem akarom neki említeni azt, hogy egy régi ismerősöm miféle látogatást tett nálam. Csak felzaklatná. Úgysem segít semmi a helyzetünkön. Én elmegyek, ő itt marad, és elfelejtjük egymást, és bár nyomot fog hagyni az életemben, annyira azért még nem őrültem meg, hogy menthetetlenül szerelmes legyek. Nem akarok neki hazudni, viszont azt sem akarom, hogy mentegetőzzön, és próbáljon kiutat találni. Mert a távkapcsolat egyszer megszakad, és úgysem bírnánk sokáig, sőt, semeddig se fogjuk bírni, hiszen el se kezdjük. Ez csak néhány jól eltöltött nap lesz. Holnapután elmegyek innen és soha többé nem nézek vissza. Ez lesz a legjobb.

-Minden rendben? ─ aggódó tekintettel vizsgált, miközben megsimította a kezem.

-Persze, miért ne lenne? ─ mosolyogtam, majd belekortyoltam a teámba, amit elém tett.

Vonásai zordak lettek, majd egy "Igaz, mi baj lenne?" mondtad hagyta el halkan ajkait. Összehúztam a szemöldökömet, nem tudtam mire vélni azt, ahogyan egyik percről a másikra viselkedik.

Gyorsan ittam a teámat, hogy mielőbb szabadulhassak. Harry olyan furcsa volt, talán még soha nem láttam őt ilyennek.

-Most megyek. Majd találkozunk, oké?

-Ja, majd találkozunk.

Egy apró puszit akartam adni az arcára, mire hirtelen elfordult, és bement a nappaliba. Megvontam a vállam, majd nagyon hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, jelezve, hogy eléggé megbántott, de őszintén szólva nem úgy tűnt, mintha érdekelné.


~Harry szemszöge~

~Az indulás előtt egy órával~

((Zene))

Úgy döntöttem, hogy búcsú nélkül mégsem mehetek el, de átmenni hozzá nem lett volna erőm. Nem tudom, mit mondana. Azonban nem is foglalkoztam többet a dologgal, leültem az asztalhoz, egy fehér papír volt előttem, és toll a kezemben. Gyorsan firkantottam le minden egyes szót, hiszen sietnem kellett, nem húzhattam az időt, egy óra múlva kint kell lennem a repülőtéren. Zayn azt ígérte, hogy elvisz.

Huszonöt perccel később már be is fejeztem a levelet, és megbíztam Zaynt, hogy adja át neki. Mindent leírtam, amit gondoltam és amit éreztem. Felmentem a szobámba, hogy lehozzam a bőröndömet, közben pedig szóltam a barátomnak, hogy vegye magához a telefonját, és öltözködjön, ugyanis mindjárt indulunk.

Néhány percig még álltam a szobámban, és körülnéztem, hiszen fogalmam sem volt, hogy mikor jövök vissza.
Természetesen Zayn-re bíztam a házat, hiszen kire másra hagyhattam volna?

-New York, és az egész világ a lábaid előtt fog heverni, haver ─ hallottam meg az előbb gondolataimban említett személy hangját.

Egy halk "Hmm" hagyta el a számat.

-Rajta, induljunk, különben lekésed a gépet.

-Nem kéne átmennem hozzá?

-Nem, Harry, nem. Kérlek, menjünk, így könnyebb lesz, rendben? Ígérem, hogy minden nap felhívlak, és elmondom, hogy van.

-Csalódni fog bennem. Holnap énekelnem kéne.

-Ne aggódj miatta, és most gyerünk ─ lökdösött ki az ajtón, majd ő is jött utánam.

A bőröndömet a fekete autóm csomagtartójába helyeztem, és beültem abba. Zayn ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, én pedig nem ellenkeztem.

Lassan hagytuk el az utcát, majd mikor kiértünk a repülőtérre, hirtelen megmagyarázhatatlan bűntudatom támadt, azonban már nem fordulhattam vissza.

-Majd hívj, ha megérkeztél, rendben? ─ bólintottam, majd szorosan átöleltem a barátomat.

-Köszönöm Zayn, mindent köszönök.

-Ne felejts el, mikor világhírű leszel, most pedig menj, a gép tíz perc múlva indul ─ mondta, majd kezembe nyomta a bőröndöt, intett egyet, majd beszállt az autómba, és elhajtott.

Én pedig besétáltam a váróterembe, ahol útbaigazítottak, és a gép felé igyekeztem.

Ezt követően fél órával már a magasban voltam, útban New York felé, hatalmas fájdalommal és bűntudattal az szívemben, amit próbáltam gyorsan kizárni onnan, azonban mindez egyáltalán nem ment könnyen...

Chapter 18

Hi darlings! Újra itt. Igazából nehezen döntöttem amellett, hogy folytatom, végül mégis itt kötöttem ki, hiszen nagyon a szívemhez nőtt ez a kis történet, és persze ti is! Sokak örömére és bánatára ((mert igen, volt pár névtelenke, aki kifejezetten azt mondta, hogy szar, és zárjam be, nevermind)) folytatom a blogot! Nem fogom és nem is akarom törölni. Most már legalábbis nem. Átgondoltam a dolgokat, és sajnálom a kirohanásomat, nem tudom mi ütött belém. Névtelen barátaimnak pedig innen üzenném, hogy nem érdekel, hogy miket írnak, szeretem ezt csinálni, és folytatom; azt hiszem, hogy senki se kötelezi őket arra, hogy olvassák. És köszönöm, hogy Ti mindig mellettem álltok! :')
xx

u.i:
a fejezetet Taylor Swift State of Grace és Treacherous című dala ihlette.

Chapter 18

~Harry szemszöge~

Zayn még mindig fogta a fájó terültet, Zoe pedig karba tett kezekkel, diadalittasan mosolygott mellettem.

-Ti honnan ismeritek egymást? ─ mindketten felém kapták a fejüket, majd egyszerre kezdtek bele a mesélésbe, azonban a lány csendre intette Zayn, és rendesen elkezdte a mondandóját.

-Igazából még nem meséltem neked erről, de én London rossz negyedében nőttem fel. Rossz emberek vettek körül, akik ártottak nekem. Egy volt ezek közül Zayn is. Nos, innen.

-Mit tett veled? ─ sziszegtem a fogaim között, ügyet se vetve arra, hogy a legjobb barátomról van szó, aki velem szemben ül.

Zoe szeme csillogott a bosszúvágytól, miközben tekintetével Zaynét kereste, aki bűnbánó arccal motyogta:

-Kiabáltam vele. Én..én megütöttem őt egyszer. Sajnálom, oké? Nem voltam józan. Fogalmam sem volt semmiről, ő pedig felhúzott. Rég történt már ─ lehajtott fejjel beszélt, majd közelebb sétált hozzánk.

-Rég ─ suttogta maga előtt a lány. -Igazából hozzád jöttem, Harry. Azt szeretném megkérdezni, hogy akkor két hét múlva ugye fellépsz a daloddal? ─ mosolygott, közben arca teljesen kivirult.

-Umh, igen, azt hiszem.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, Zayn közbevágott, miszerint ő elmegy zuhanyozni, és csak néhány óra múlva tér vissza köreinkbe. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem bántam. És azt is el kell mondjam, hogy nem tudom mit érzek most. Olyan..furcsát. Itt van ez a lány a közelemben, akire sose néztem úgy, most viszont mégis örülök a közelségének. Annak, hogy itt van velem, és tudunk beszélgetni.

-Lenne kedved nemsokára eljönni velem..sétálni? ─ bátortalanul kérdezte.

Örülök, hogy összeszedte magát a barátnője halála után. Nagyon megrázhatta az esemény, így természetesen szerettem volna vele lenni, ezért egyértelmű, hogy a sétára azonnal igennel feleltem.

-Remek, akkor négykor nálunk? Onnan pedig megyünk valahová.

-Részemről rendben.

*

Fehér pólót vettem fel sötét farmerral. Egy sétához szerintem nem kell úgy kiöltözni. Hiszen ez csak egy séta. Szóltam Zaynnek, hogy elmegyek, mire ő csak bosszúsan forgatta a szemét, és azt tanácsolta, hogy maradjak távol Zoetól, ugyanis én nem ismerem, nem tudom, hogy valójában mire képes. Bólintva hagytam magára, de egy csöppet sem érdekelt, hogy mit gondol.

Átcsörtettem a szomszédba, majd hosszasan nyomtam a csengőt, mire bentről hallottam egy "Nyitva!" kiáltást, ezért lassan kinyitottam az ajtót és beléptem rajta. Sehol senki nem volt. Az egész házat csönd uralta. Furcsa. Azonban hirtelen lépteket hallottam. Lassan sétált le. Kék kockás inget és csak úgy, mint én, ő is sötét farmert viselt. Haja be volt fonva, így nem látszottak sötét fürtjei.

-Szia ─ halkan motyogta, közbe elmosolyodott. -Indulhatunk?

-Persze ─ bólintottam, majd előre engedtem, majd megvártam, ameddig elém lép, és bezárja az ajtót.

Csendben sétáltunk egymás mellett. Egyikünk se szólt semmit, csak élveztünk a késő nyári szellőt, a halvány napsugarat, amely kellemesen cirógatta az arcunkat. Nem tudtam megszólalni. Egy hang se jött ki a torkomon. Legbelül azt kívántam, hogy ez a pillanat soha se érjen véget, majd Zoe, mint aki olvas a gondolataimban, megszólalt:

-Olyan jó így.

Halványan elmosolyodtam. Mégis mit mondhatnék?

-Azért kicsit hiányozni fog ez a hely ─ sóhajtott fájdalmasan.

Titkon reméltem, hogy azt mondja, meglátogat majd. Igen-igen, tudom, hogy azt mondtam nemrég, hogy nem akarom őt felkeresni, ha elmegy, de ez hatalmas butaság lenne részemről.

-Hiányozni fogsz ─ nyögtem ki, amit azonnal megbántam, hiszen lehet, hogy félreérti, és hazamegy.

-Te is nekem ─ lépett elém, majd szorosan átölelt.

Beszívtam édeskés parfümjének mámorító illatát, és az igazat megvallva én sem akartam őt elengedni. Szorosan tartottam a karjaim között, és örültem, hogy végre nyitott felém; hogy megbízik bennem, és nem utál, mint annak idején.

Elhúzódott, majd rám mosolygott, és mentünk tovább. Nos, igen, egyszer minden jó véget ér.

-Nincs itt egy pad, ahová leülhetnénk?

Hosszasan keresgéltem a tekintetemmel, mire tőlünk körülbelül tíz méterre megpillantottam egyet.

-Gyere ─ fogtam körbe a csuklóját, és magam után húztam.

*

Már órák óta itt ülünk ezen az ütött-kopott padon, és csak nevetünk. Imádom, hogy a csöppet sem vicces kopp-kopp vicceimen hangosan felnevet.

-Umh, oké. Meséld el nekem, hogy mi a legrosszabb dolog ami valaha történt veled ─ kérte nevetve.

-Rendben. Gimnáziumba járhattam, ahol nagyon tetszett egy lány. Tényleg szép volt. Hosszú, szőke haj, kék szem, és a többi. Tudod, amolyan minden fiú álma. Hogy én hogy néztem ki? Borzos haj, hülye vigyor, és minden más. Én tipikusan nem voltam egy lány álma sem ─ nevettem. -Szóval épp az ebédlőbe ment, mikor én már végeztem a vásárlással. Narancslevet vettem, ugyanis csak azt ihattam. Tudta, hogy mennyire odavagyok érte, mármint nem a narancsléért, hanem a lányért, szóval rám borította az egészet. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hiszen csak távolról csodáltam, ettől függetlenül narancslé díszítette a fehér pólómat, és az egész ebédlő rajtam nevetett.

-Ez annyira nem is vészes, de azért örülök, hogy elmondtad ─ mosolygott.

-Ott, abban a pillanatban igazából nagyon kínos volt.

-Egyébként Harry..tudod, nekem hiányozni fogsz. Komolyan.

-Hé, muszáj elmenned? Mi lenne, ha itt tanulnál?

Felnevetett a kérdéseimen, aztán valószínűségét felmérve én is ugyanezt tettem. Biztos, hogy nem maradna itt.

-Persze, hogy muszáj. El kell mennem ─ az utolsó három szót olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy folyamatosan visszhangzik a fejemben.

"El kell mennem."

-Miért? Miért most kezdtünk el jóba lenni? Az utolsó napokban?

Mosolyogva vállat vont.

-Igazából nem bánom. Így sokkal izgalmasabb volt ez az egész, hülye nyár. Tudod Harry, örülök, hogy csak most lettünk jóba. Jobb így.

Bólintottam, bár nem értettem egyet.

-Umm..én azt szeretném kérdezni, hogy mi volt közted és Zayn között?

-Mi? Mármint..semmi. Ő jó srác. Szeretem, komolyan. Sosem ütött volna meg, ha akkor nem részeg, és én nem húzom fel. Mindig számíthattam rá.

-Igen, tudom. Ő valóban..jó srác.

Ezen mondatom után csend szállt ránk. Annyira szerettem volna megszólalni. Mindegy, hogy mit. Egyszerűen csak szerettem volna mondani valamit. De az igazat megvallva egy kicsit élveztem, hogy nem beszélgetünk, csak elmélyülten gondolkodunk egymás társaságában. Olyan furcsán gondtalan volt most minden. Egyedül vagyunk a változó gondolatainkkal. Most minden, amit tudunk, az az el nem engedés. Egyedül vagyunk. Csak ő és én. Tiszta lappal indulunk. Soha nem volt ez a lány jó, és én már épp kezdtem megszokni a rossznak az árnyalatait.

-Harry..─ elhaló hangon szólt hozzám, és szinte el se hittem, hogy ő az a lány, akit nyár elején megismertem.

-Igen?

-Tudom, hogy még van időm, és nem holnap, vagy holnapután megyek el, mégis meg kell tennem valamit, mielőtt örökre elmennék erről a helyről.

-Mit? ─ halkan felnevettem, hogy oldjam a feszültséget, de nem ment.

Ő ugyanolyan sápadtan és megviselten ült ott, mint néhány másodperccel ezelőtt. Mi történt? Rendben, ez már több mint furcsa. Nem mondott semmit. Nem nyitotta szólásra a száját. Hosszú, sötétbarna hajfonata a hátán pihent, miközben tekintetével engem fürkészett. Vajon mire készülhet?

-Ez veszélyes ─ suttogta, én mégis hallottam.

Megrázta a fejét, egyszerűen csak közelebb csúszott hozzám. Arcunkat csupán néhány milliméter választotta el. Semmivel se több. Zoe ajkai hirtelen támadtak le rám, majd hosszú csókban forrtunk össze. Éreztem, ahogy belemosolyodik a csókba, ami engem is erre késztetett. Puha ajkai, és az enyémek oly tökéletes illettek össze..Levegő hiányában kénytelenek voltunk elválni egymástól. Homlokomat az övének döntöttem.

-Ugye nem haragszol..emiatt? ─ félénken szólt.

Lassú csókkal válaszoltam, ami egyértelműen azt jelentette, hogy nem haragszom rá. De ez igazából ostoba kérdés volt. Haragudni azért valakire, aki nem mellesleg csodálatos, mert megcsókol?

-Mi lesz ezután? ─ kérdeztem.

Becsukta a szemét, de nem mondott semmit. Nyilván azért, mert ő sem tudta a választ. Egyenlőre talán jobb is ez így.

Azonban én még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy megcsókolt. Zoe Harrison megcsókolt engem. Miért? Én azt hittem, hogy nem szeret. Sőt.

-Fázom. Menjünk ─ kérlelt, mire én felálltam, majd megvártam, mire ő is mellém lép.

Kezeimet lassan övére csúsztattam. Ujjaink szorosan tapadtak egymáshoz, és én egy percig se akartam elengedni. Nem utasította vissza azt, hogy kéz a kézben sétáljunk egészen hazáig, aminek külön örültem.
Úgy sétáltunk a kihalt utcákon, mint egy ezer éves szerelmespár, pedig fogalmam sem volt arról, hogy mit is érzek iránta; csak reménykedni tudtam, hogy ő valamelyest azért tisztába van az érzéseivel.

Viszont nem foglalkoztam többet a dologgal. Élveztem, hogy ez a perc, és az elkövetkezendők is, csak a miénk, és senki másé. Minden tökéletes volt.

De meddig? 

(Nos, drágáim, hogy tetszett? Személy szerint nekem ez a kedvenc részem. Eddig egyik fejezet sem nyerte el a tetszésemet azok közül, amiket írtam, de ezt most kifejezetten imádom. Remélem nektek is tetszett. Ha nem, akkor sem baj! Ettől függetlenül hagyj magad után egy kommentet! Jane xx)

Gondolatok, avagy végleg vége mindennek?

Sziasztok! Amint azt már a címből is leszűrhettétek, ez most nem új fejezet lesz. Sőt. Nézzétek Drágáim..Vagyis, tudjátok mit? Kezdek mindent az elejéről. Tegnap este elég jó hangulatomban voltam, telefonáltam a barátnőmmel, és sokat nevettünk, és elég boldogan léptem be a szobámba. Elszedtem a zsebemből a telefonomat, és gondoltam, felnézek a blogra - új kommentek gyanánt. Nos, kaptam is. Igazából egy elég megrendítő kis szöveget hagyott maga után a kedves névtelen. Aki tényleg kedves volt. Az elején legalábbis.
Idézem:

Kedves Jane!
Én régebben ezt a blogod imádtam.. Imádtam ahogy írtál, te voltál a példaképem! Nem túlzok. Rengeteg üzenetet küldtem neked amiben csodállak, és mikor egyszer válaszoltál örömömben ugráltam:'D De azóta valami változott.. Talán a név változtatás? Nem. Már nem úgy írsz, mint rég. És ezt nem sértésből mondom. Most már nem olyan jó olvasni a blogod. De tényleg ne sértődj meg ezen.  Ez a blog nekem örök kedvencem marad, ez volt a legelső blog, amit olvastam, és neked köszönhetően lettem én is blogger. Persze tudom, hogy nehéz olyan blogot írni ami minden fejezetben izgalmas, és nincs benne semmi sablon sztori, szinte ilyet írni lehetetlen. Nekem is ott van a suli és még sok más, ezért nem is hibáztatlak, amiért késve hozol részeket, meg ilyenek.. (én három hete nem raktam fel új részt a blogomra btw..)
De egy fontos kérdés.. HOL LEHET CSERÉT KÉRNI?
Csak mert már régóta keresem a chatet vagy valami, de ha jól látom nincs. 
Mindegy.
További jó blogolást, Puszi. xx

Őszintén nem tudom, hogy ti mit gondolnátok a helyemben, de tulajdonképpen azért is hoztam létre ezt a bejegyzést, hogy megosszam nekem hogy esett.
A kommentbe semmi rosszat nem írt, sőt, még jól is esett többnyire amit az elején írt, csak tudjátok egyszerűen az ember néha bármennyire is szeret valamit csinálni, rá kell jönnie, hogy kész, vége. Nincs tovább. Nem, nem az anon a hibás, amiért azt írta, hogy már nem olyan jó olvasni a blogom. Ő csak megadta azt a bizonyos kegyelemdöfést. Elhiszitek, hogy három-négy negatív kritika mellett az én szememben eltörpül a rengeteg pozitív? Egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy van, aki utálja, és van, akinek nem tudok megfelelni. Elhiszitek nekem? Imádlak Titeket. Nektek köszönhetek mindent, mégis azt érzem, hogy igaza volt annak, aki írta. Belátom, hogy a részek tényleg nem olyan jók, mert mikor befejezem, általában visszaolvasom, hogy van -e benne hiba, vagy valami, és én is érzem, hogy valami nem stimmel.
Unalmas. Üres. Száraz. 
Talán a három közül valamelyik szó illik rá, de véleményem szerint mindhárom. Jól tudom, hogy egy írónak bizony számolni kell a negatív kritikával, de kérlek, ez nem kritika! Eddig legalább négy ember kerek-perec megmondta, hogy a blog bizony egyáltalán nem jó, és én is rosszul írok, ami rohadtul eltántorítja az embert mindennemű tevékenységétől. Értitek? Már nem tudok leülni és élvezettel írni az ilyenek után; már nem. A kommentelő nyilván nem érzékelte, hogy egyetlen egy mondatával mennyire képes a lelkembe tiporni. Tudom, tudom, hogy nem szándékos volt, és azt is, hogy nem akart megbántani: mégis..
Tegnap sírva írtam üzenetet a barátnőmnek facebook-on, miszerint másnap (vagyis ma) hívjon fel. És ő is vigasztalt, és mondta, hogy ez nincs így és a többi, de...
Oh, tudjátok mit? Nem tudom. A tanácsotokat kérem. A segítségeteket. Btw ma a suliban kémia óra közepén eldöntöttem, hogy hazamegyek, és törlöm a francba az egészet! Aztán eszembe jutottatok Ti. Ti, akik eddig mindig mellettem álltatok. Úgy gondoltam, hogy érdemeltek annyit, hogy megosztom veletek a gondolataimat, aztán majd együtt dűlőre jutunk. Nem tudom hogyan tovább. Nem tudom mit tegyek most. Az agyam egyszerűen leblokkolt, mert néha már annyira megbántanak az ilyenek, hogy nem bírom, kiakadok, és csak sírok, vagy egész nap játszom a nulla-hulla szerepet. Most is keserű mosollyal az arcomon írom a bejegyzést, mert várok tőletek valamit. Azt, hogy elmondjátok, ti hogyan látjátok ezt a blogot. Mit szerettek, és mit nem szerettek benne. Min kéne változtatni, és mi az, ami jellegzetessé teszi. A végén azonban lehet, hogy mégis amellett döntök, hogy nem folytatom. Félek az újabb elutasítástól, és bár jól tudom, nagyon jól, hogy gyávaság megfutamodni, én mégis azt érzem, hogy az ilyenek után nem tudok mást csinálni. Itt köztetek is biztos van olyan bloggerina, aki kapott már negatív kritikát, és nagyon rosszul volt utána. Igazam van? Hiszen kinek okoz örömet az, ha leszólják azt, amivel dolgozott? Fogalmam sincs, hogy mi lesz holnap, holnapután. Mint már leírtam, szeretném, ha leírnátok nekem amit fent említettem. Nem tudom mi lesz még. Nem tudom mit hoz a holnap. Ha búcsút kell vennünk egymástól, akkor..Nos, akkor úgy lesz. Egyenlőre nem tudom. Tudom, hogy most valami lelkileg szar, hülye kis libának tarthattok páran, aki az ilyenektől kiakad, de nem ez az első, és ha folytatom, akkor biztos, hogy nem az utolsó.
Nem tudom és nem tudom, és még mindig nem tudom. Számíthatok rátok? Segítetek nekem döntést hozni, ugye? Nélkületek nem fog menni..


Sajnálom, hogy feltartottalak, de muszáj volt leírnom. Kérlek hagyj magad után egy kommentet, amiben leírod a véleményed!
Köszönöm.

Ölel titeket:
Jane Elliott
xx

Chapter 17

Sziasztok Drágáim! Rosszul érzem magam amiatt, hogy ti ilyen lelkesek voltatok, és ilyen megjegyzéseket hagytatok magatok után, én pedig majdnem két hét múlva jelentkezem újra. Szóval én tényleg nagyon sajnálom..de annyira nincs időm. Hétfő délután az egyetlen nap, mikor letudok ülni gépezni, és akkor is csak egy-két órácskára. Az igazán semmi..Igyekszem hamar  hozni, tudjátok.
Mivel egy lelkes olvasóm (akinek itt olvashatjátok a blogjait) azt írta, hogy ő szívesen olvasna többet Harry szemszögéből, ezért úgy gondoltam, hogy most a fejezet az ő szemszögéből fogom megírni. Egyébként mindjárt letelik az első évad..aztán a második vége is olyan hamar elfog jönni, és búcsút veszünk majd egymástól. Ha most arra gondolok, hogy ez a blog bezárja a kapuit, esküszöm, hogy a sírás kerülget. Megszerettem a hosszú hónapok alatt, csak úgy, ahogyan titeket is. Fájó szívvel búcsúzom majd, de egyenlőre még itt vagyok! Bocsánat a sok fecsegésért. Jó olvasást.
xx
u.i.:sokan kérdeztétek, hogy akkor most Harry szerelmes Zoe-ba? Nos, erre csak annyit tudok mondani, hogy ezt még ő maga ((és az írónő)) se tudja. ((nem döntöttem még el, na :D))


Don't Forget Where You Belong 

~Harry szemszöge~

Felsétáltam a szobámba. Olyan frusztrálóan üres ez a lakás. Csendes. Hideg. Üres. Unalmas. Félelmetes. Nem igazán tudom hová tenni most magam. Lelkileg..igazából.

Annyi minden kavarog most bennem. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak holnap. Hiszen ahogy mondta, már csak két hétig lesz itt. Milyen furcsa lesz az életem nélküle. Minden nap találtunk valami okot amin vagy nevethetünk, vagy veszekedhetünk. Emlékszem, hányszor csalódtam már benne. Hányszor szegte már meg a nekem tett ígéretét. Emlékszem minden pillanatra, mikor mosolyt csaltam az arcára. Emlékszem arra a kínzó, szívemig maró érzésre is, mikor majdnem megcsókoltam őt. Végzetes, végzetes hiba lett volna! Annyira régóta még nem ismerem, de tudom, hogy ő sem tudja, hogy mit akar, ahogyan én sem. Amióta itt van, felborította az életemet, bajt okozott, ezzel párhuzamosan azonban életet is vitt a szürke hétköznapjaimba. Színt. Lehet, hogy többnyire szomorú, mégis valós érzelmeket váltott ki belőlem. Furcsa elképzelni nélküle a reggeleimet és az estéimet. A napjaimat. Az életemet. Hiányozni fog. Igen. Hiszen igazán kedvelem őt.

Azt azonban már elhatároztam, hogy nem fogom őt soha többé felkeresni. Soha többé. Minél hamarabb elmegy innen, annál jobb lesz. Nem akarok se neki, se önmagamnak hazudni azzal, hogy mint két jó barát, úgy látogatjuk majd meg egymást kéthetente; ugyanis közel sem lesz így. Lehet, hogy neki nem ezt mondtam, vagy nem ezt fogom mondani, de ahogy ő elhagyja Angliát, úgy felejtem el én is a vele kapcsolatos emlékeimet. Hogy miért? Ez igazából elég bonyolult..Maradjunk annyiban, hogy nem akarok rá emlékezni. Igaz, hogy nagyon kedvelem őt. A kelleténél persze nem jobban, mégis van bennem egy furcsa érzés mikor a közelemben van. Valami túlságosan szúrja a szívemet, mikor rám néz és mosolyogni kezd. És ez rossz. Nem, nem az , hogy mosolyog vagy nevet, hanem az, hogy nekem ez fáj.

Kedvelem őt, és egyben utálom is. Vagyis...nem, nem nem. Nem tudom megmagyarázni, mindenesetre bármennyire is fogom hiányolni őt, rá kell ébrednem végre, hogy ő csak bajt okozott nekem, és jobb lesz nélküle. Néhány év múlva már csak egy halvány folt lesz a múltamban, amit előbb-utóbb elfelejtek. Ez nem amolyan szerelmi dráma, hiszen az Istenért! Én nem vagyok ebbe a lányba szerelmes! Csupán kötődöm hozzá..azt hiszem. Az még nem szerelem, ugye? Mert való igaz, hogy kedvelem. Nagyon kedvelem, de ettől függetlenül én még nem vagyok szerelmes belé.

Az igazat megvallva én először hatodikos koromban voltam szerelmes. Azóta nem igazán. Volt már olyan lány, akit felszedtem néhány hétre, de semmi komoly. És ez az érzés azóta sem változott.

Nem igazán tudtam tovább gondolkodni ilyen, és ehhez hasonló dolgokon. Egyszerűen csak elnyomott az álom.

Másnap reggel

Általában elég későn kelek. Most sem lett volna másképp, ha a telefonom nem kezd idegesítő csipogásba. Idegen számról kaptam sms-t, aminek megnyitása előtt még tökéletesen nyugodt voltam. Pontosan. A megnyitása előtt. Miután szememmel gyorsan végigfutottam a sorokat, minden bizonnyal elfehéredtem, és levegőt is nehezen vettem.

"Nem lehetnek a szeretteink mindig biztonságban! Ezt jobb, ha megjegyzed, Styles.
A. xx "

Egy percig sem kellett gondolkodnom, hogy ki küldte az sms-t. Oh, olyan ez, mint a Pretty Little Liars egyik izgalmas epizódja. Felkelsz, és egyszerűen csak kapsz egy üzenetet, egy bizonyos A nevezetű személytől. Idegesen magamra rángattam a fekete nadrágomat, majd egy fehér pólót és átsiettem a szomszédba.

Sokáig kopogtattam, mire halk csoszogást hallottam az ajtó túloldaláról, és pár másodperccel később a lány enyhén kócos hajjal jelent meg. Fekete rövidnadrágot, és szürke pólót viselt. Kérdően nézett rám, tekintete azonban még sem volt olyan határozott, mint azt szerette volna, hiszen látszott rajta, hogy nemrég kelt fel.

-Igen, Harry?

Nem  válaszoltam, egyszerűen csak a kezébe nyomtam a telefonom. Gyorsan átfutotta az üzenetet, majd továbbra is furcsa pillantásokkal méregetett.

-Ez egy üzenet. Anatól. Fenyeget. Érted?

-És? ─ kínosan felnevetett.

-Nem tudom, de mintha épp tegnap említettem volna, hogy milyen veszélyes is ő.

-Rendben.

-Értesz engem, Zoe? Hm?

-Persze, csak nem értem, hogy mit árthatna nekem ez a lány Amerikából, méghozzá úgy, hogy két hét múlva eltűnök innen.

-Mindenhol vannak kapcsolatai. Olyan emberek, akik..akik mindent megtesznek neki némi..fizetségért cserébe.

-Nézd Harry, most menj vissza és aludd ki magad. Szeretnék pihenni. Szerintem nem gondolom rosszul, de te még nyilván nem voltál soha három hónapos büntetésbe a nagyanyádnál, egy olyan helyen, amitől kiráz a hideg, olyan emberekkel, akiktől idegrohamot kapsz. Jól gondolom?

Némán bólintottam.

-Lehet, hogy nem, de akkor is ismerem őt, és ─ szerettem volna folytatni, de az előttem álló lány egy bájos mosoly kíséretében becsapta az orrom előtt az ajtót.

Remek.

Mostanában minden olyan szépen "összejön". A ház, amit kinéztem magamnak: elkelt. A lány, akit már kezdtem megszokni, és .. mindegy, szóval ő elmegy. Fenyegető sms-eket kapok az ex-"barátnőmtől". Ennél valóban nem lehet jobb nyara tizenkilenc-húsz éves srácnak.
Fogalmam sem volt, hogy mit kezdhetnék most magammal. Egyszerűen csak..Nem, nem nem. Fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Pár perc gondolkodás után beszaladtam a házba, fel az emeletre, majd a sarokból előkaptam az ezer éve nem használt  gitáromat. Leültem az ágyam szélére, de előtte kinyitottam az ablakot, ugyanis elég rég szellőztettem már.

Lassan kezdtem játszani a hangokat, majd pár perccel később halkan szöveget is énekeltem hozzá.

Only half a blue sky 
Kinda there-but not quite 
I'm walking 'round with just one shoe
I'm half a heart without you
I'm half a man- at best
With half an arrow in my chest 
I miss everything we do
I'm half a heart without you
Without you
Without you
Without you
Without you
I'm half a heart without you

Miután befejeztem, kissé megnyugodtam, azonban tapsot hallottam. Igen, tapsot. Valaki megtapsolt engem. Engem. Jobbra fordítottam a fejem, vagyis az ablak irányába. Zoe állt a túloldalon; úgy értem, hogy az ablak nyitva volt, így ő nyugodtan kinyithatta a sajátját, és hallgathatta a dalt.

Mosolyogva félretetettem a hangszert, majd felálltam, és integettem neki.

-Fantasztikus hangod van! ─ mosolyodott el őszintén.

-Mióta állsz itt?

-Igazából csak a végét hallottam. Szeretném, ha újra elénekelnéd. Nem csak nekem Harry, hanem mindenkinek. Közönség előtt!

-Mi?

Elég furcsa volt, hogy az ablakon keresztül kommunikálunk.

-Igen. Vagyis..Szóval azt akarom mondani, hogy..hiányozni fogok neked, ha elmegyek?

-Hogy jön ez most ide?

-Igen vagy nem?

-Azt hiszem..

-Nos, akkor pontosan este nyolckor, pénteken fellépsz a klubban, és így búcsúzol el tőlem.

-Mi? Dehogy! Az én hangom nem elég ehhez.

-Hallottad te magad, Fürtös? Csodálatos vagy, érted? Ilyen hangja igazából kevés embernek van. Kérlek.

-Szóval, Zoe Harrison megkért engem valamire? ─ nevettem fel.

-Valahogy úgy. Tehát, elvállalod? És az pont azelőtt este lesz, mielőtt hazautaznék. Addig még van két heted. Két hét alatt ez a dal tökéletesen kidolgozott lesz.

-Nekem nincs olyan jó hangom, hogy közönség előtt énekeljek.

-Te is tudod, hogy ez nem így van. Kérlek, Harry ─ kérlelt.

Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Láttam a szemében a reménykedést, hogy mennyire is szeretné, ha teljesíteném a kívánságát, de én eléggé lámpalázas vagyok. Nem leszek képes emberek előtt énekelni, ettől függetlenül mégis bólintottam, mire ő halványan elmosolyodott örömében és bezárta az ablakot.
Igazából már most féltem, mégis újra a kezembe vettem a hangszert, és próbáltam tovább írni a dalt. Több-kevesebb sikerrel, ugyanis tíz perc alatt legalább húsz papírlap hevert a sarokban összegyűrve. Sosem tudtam dalokat írni kényszerből. Az előbb az csak úgy jött.

Gondolatmenetemet a csengő igen irritáló hangja zavarta meg. Mérgesen az ágyra tettem a gitáromat, majd gyors léptekkel siettem a földszintre. Mély levegőt vettem, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
Szemeim elkerekedtek, mikor megláttam, hogy ki áll velem szemben. Hogy kerül ő ide? Több éve nem láttam. Miért jött ide? Mit akar tőlem? Mondjuk.. ő volt a legjobb barátom.
Szinte levegő hiányában álltam ott. Sokkot kaptam. Csak bámultam az előttem álló személyre.

-Zayn? ─ kérdeztem, mikor feleszméltem.

-Harry ─ ölelt át úgy, ahogyan régen.

-Mit keresel itt?

-Nem szabad meglátogatnom a legjobb barátom?

Nem, itt valami nem stimmelt. Zayn a suliban is akkor keresett fel legtöbbször, (attól függetlenül, hogy barátok voltunk) ha szüksége volt valamire. Tehát nem, ő most sem azért jött, hogy egyszerűen csak meglátogasson. Valami más állt a dolgok hátterébe.

-Igazából szabad, csak te sosem tennél ilyet. Mire van szükséged?

-Ezért voltunk mi a legjobb barátok Styles. Azonnal rájöttünk, hogy mit akar a másik ─ nevetett, miközben belépett a házba, közben pedig megveregette a vállam.

Ideges arccal csaptam be mögötte az ajtót. Mégis mit képzelt? Hogy több évig felém se néz, aztán most idejön, és én megteszem majd, amit kér? Igazából ezzel az a baj, hogy ő bármit is kér, én azt meg fogom tenni, mert a barátom.

-Szóval mire lenne szükséged?

-Ez elég hosszú történet. Majd egyszer elmesélem. Most viszont..meghúzhatnám magam nálad néhány hétre? Körülbelül egy-két hét az egész. Nem több. Ígérem.

-Umm, igen. A vendégszoba itt van a földszinten. Mindjárt megmutatom. Zayn, tudni szeretném, hogy mi járatban vagy pont itt.

-Ha elmondanám, akkor nem maradhatnék itt.

-A barátok mindent megosztanak egymással. Megbíznak a másikban.

-Legyen. De ígérd meg, hogy nem fog rólam változni a véleményed.

Bólintottam, majd helyet foglaltunk a kanapén. Törökülésben ült velem szemben, majd belekezdett a mesélésbe.

-A családom mostanában nagyon rá van szorulva a pénzre. Nem igazán állunk túl jól anyagilag. Anyámnak azt mondtam, hogy találtam egy nagyon jó munkát a közelben, azt viszont nem említettem, hogy mit. Én..Harry..én embereket raboltam ki, és ez még semmi. Nemrég egy bankot is, azonban a srácok ott hagytak engem egyedül. A rendőrök üldöznek. London többé már nem biztonságos számomra. Ezért jöttem ide ─ sóhajtott, nekem pedig leesett az állam.

Zayn, mint rabló? Mint bankrabló? Mint bűnöző?

-Mindig is ilyen meggondolatlan voltál.

-Maradhatok ugye?

-Természetesen. Tudod, hogy segítek. Zayn, mennyi pénz kéne ahhoz, hogy ne zárjanak téged börtönbe?

-Több millió.

-Kifizetem ─ mosolyodtam el keserűen.

Ellenkezni sem volt ideje, ugyanis megszólalt a csengő. Fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet. Lassan közeledtem az ajtó felé. Megkönnyebbült sóhaj szökött ki a számon, mikor megláttam, hogy Zoe áll velem szemben.

-Igen?

-Bemehetek? Fontos.

Bólintottam, mire ő belépett, és meglátott engem, azonban mikor beért a nappaliba, egy lépést sem ment tovább. Zayn hirtelen felkapta a fejét. Elfehéredett, majd hátrálni kezdett, ugyanis közben felállt a bőrgarnitúráról.

-Zayn? Zayn Malik? ─ sziszegte az előttem álló lány, aki nekem háttal állt.

Ők mióta ismerik egymást?

-Zoe ─ mosolyodott el a fiú kínosan.

Zoe egy pillanatig sem tétovázott. Néhány lépést tett, és már ott is állt az orra előtt, majd egy hatalmas csattanás, és Zayn  már ült, közben egyik tenyerét az arcán tartotta, mire a lány magabiztosan elmosolyodott, majd mellém sétált.

Mi volt ez?

(Igazából ez a legrosszabb fejezet lett, amit valaha írtam. Azért remélem nektek tetszett. Kérlek titeket, hogy hagyjatok nekem egy rövidke megjegyzést. Nagyon sokat jelentene. xx)

Chapter 16

Hi! Nagyon sajnálom ezt a sok késést. Igazából nagyon aranyosak voltatok, és magam sem hittem volna, hogy csak ilyen sokára kerül sor arra, hogy új részt tegyek fel, de sajnos így alakult. Nem akarok magyarázkodni, tudjátok, milyen ez. Iskola, zeneiskola, különórák, szakkörök. Röviden bonyolult. A blogot egyáltalán nem szeretném szünetre bocsájtani; ez még csak meg sem fordult a fejemben. Ne haragudjatok rám se emiatt, se amiatt, ha ez a rész egy kicsit negatív kisugárzású lesz, vagy valami. De annyira nincs jó kedvem. Úgy értem, hogy nagyon rosszul esett valami, és teljesen lehangolt..Nem tudok most 100%-an az írásra koncentrálni. De nem rabolom az időtöket.
Jane xx

u.i.: nézzetek be ide, és ha kérhetem, akkor kövessen az, akinek van tumblija.


Chapter 16

~Zoe szemszöge~

Halk zajra ébredtem, ami az utca túloldalán volt. Mire kikászálódtam az ágyból, addigra már abba is maradt. A "szobámban" lévő tükör előtt észrevétlenül sétáltam el; valamennyit azért láttam a külsőmből, ha nem is néztem oda. Azt hiszem, hogy nem kell ecsetelnem, hogy nézhettem ki. A hajam kócos volt, a szememről a halvány festék is elkenődött, ami egyértelmű, hogy összesítve egyáltalán nem festett jól. Sóhajtottam, majd lesétáltam a lépcsőn. A fürdő felé indultam; mikor beléptem a helységbe a talpam a csempéhez ért, ezáltal felszisszentem, mert a hideg teljes mértékben átjárta a testem. A forró zuhany alatt kissé megnyugodhat az ember, nem? Én legalábbis igen. A vízcseppek tisztára mostak, és ezáltal jóleső érzés futott át rajtam. A hajamat alaposan kimostam. Irtóztam a gondolattól, hogy így nézek ki. A szememen lévő halvány festék bár vízzel nem jött le, mégis jobban néztem ki, mint néhány perccel ezelőtt. Miután végeztem a sötétkék, puha, kagylómintás törölközőt magam köré tekertem, majd felmentem az emeletre néhány tiszta ruháért. A hajamból még mindig csöpögött a víz, de nem túlzottan foglalkoztam vele. Sötétkék farmert és egy fekete koncertpólót vettem fel. Még mindig instabil állapotban voltam azok után, amit megtudtam. Nem lebegett más a szemem előtt, mint az, hogy ott kell lennem még ma Londonban, és nem vesztegethetem az időmet. Ehhez azonban szükséges, hogy felhívjam anyámat; meg kell tőle tudnom néhány dolgot. Mióta megtudtam, azóta nem beszéltem vele. Felvettem a telefonom az ágy melletti éjjeliszekrényről, majd tárcsáztam, végül a fülemhez tettem a készüléket, és vártam, hogy felvegye.

-Igen? ─ szólt bele.

Mintha nem is az én anyám lett volna a vonal túlsó végén. A hangja megtört, határozatlan, remegő.

-Anya?

-Oh, Zoe, kincsem ─ megkönnyebbülve felsóhajtott.

-Valami baj van? ─ összehúzott szemöldökkel kérdeztem, amit ő nem láthatott.

-Dehogy. Miért hívtál?

-É-Én csak..Scarlett. Mikor..temetik őt el, anya?

-Sajnálom, hogy ezt nem mondtam, de őt már aznap..Úgy értem, mikor felhívtalak.

-Mi?! Miért nem hívtál előbb? Miért nem lehettem ott? Talán nem érdemelte meg? Vagy én nem érdemeltem meg, hogy ott legyek?

-Nem, nem erről van szó. Féltünk, hogy akkor nem akarnál visszamenni a nagyanyádhoz, ha hazajössz.

-Persze, értem. Tehát nektek a "büntetés" fontosabb, mint az, hogy Scar a barátnőm volt ─ nem hagytam, hogy válaszoljon. Azonnal kinyomtam, és az ágyra dobtam a telefont.

Néhány órával később

Bár egy falat se ment le a torkomon, mégis tudtam, hogy ha nem eszek, akkor annak súlyos következményei lesznek. A konyhába lépve kinyitottam a hűtőt, azonban amit találtam az vagy romlott volt..vagy már nem is volt. Nem tehettem mást, le kellett sétálnom a sarki élelmiszeres boltba, hogy valamit vegyek. Magamhoz vettem némi pénzt, majd átcsörtetve az ebédlőn és az előszobán kiléptem az ajtón, bezártam és elindultam.

A bolt nem volt messze; körülbelül három percet kellett gyalogolni, hogy odaérjek. Nem volt túl nagy sor. Előttem egy idős nő állt, a boltban pedig ─ha jól hallottam─ valaki járkált; biztosan egy vevő. Gondosan sétálgattam a sorok között, a szükséges dolgokat beledobálva a piros kosárba, amit a bolt ajtajában lehet elvenni. Mikor a kasszához értem, hirtelen egy magas fiú lépett elém, észre sem véve engem.

Harry.

Megforgattam a szememet, majd vártam, hogy kifizesse. Mikor végzett, megfordult, így szembe állhatott velem.

-Szia, Zoe! Megvárlak az ajtóban ─ biccentett, majd kisétált.

Remek! Pedig kicsit már örültem is, hogy elkerülöm őt néhány napja. Vagyis..nem. Rosszul fogalmaztam meg. Nem akarok több bajt. Úgy értem, hogy Harryvel mindig olyan fura közös élményeink voltak. Én csak nem akarom, hogy a közelemben legyen. Nemsokára úgyis vége a nyárnak. Két hét és hazautazom. Két hét múlva már a múlt lesz Harry is, Ana, Luke, Clar, Bell és ez az egész hely. Csakis a jövőmre szeretnék koncentrálni. Arra, hogy nemsokára már Franciaországban fogok tanulni, arra, hogy három év múlva újságíró leszek. Távol a szüleimtől. Távol Angliától. Távol Harrytől. Távol a pocsék múltamtól. Csak ez számít. Ezt a két hetet még valahogy túl kell élnem. Igaz, hogy Angliát fájó szívvel hagyom el. Itt nőttem fel, és minden ide köt. De a saját érdekemben kell megtennem ezt a lépést.

Gondolatmenetem megszakadt, ugyanis a nő a kasszagép mögött összeszámolta, hogy mennyit kell fizetnem. Átnyújtottam neki a kért összeget, mire ő egy átlátszó, műanyagzacskót nyújtott felém, amiben a vásárolt élelmiszerek voltak.

-Viszlát ─ köszöntem el, mire ő alig hallhatóan motyogott valamit.

Harry, ahogy ígérte a bejárat előtt állt, és várt.

-Hogy vagy? ─ kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében.

-Azt hiszem, a körülményekhez képest jól. Te?

-Köszönöm, jól. Nézd, ne haragudj, hogy megkérdezem..de mi történt? Vagyis miért akartál hazautazni? Sírtál, Zoe. Láttam. Hallottam.

-Tudod ez elég bonyolult. Nem szeretnék róla beszélni ─ mélyen felsóhajtottam.

-Persze, megértem.

-És mi van anyukáddal és a nővéreddel?

-Umm, ők ma reggel mentek haza. Üdvözölnek ─ mondta, mire válaszul csak én egy halvány mosolyt küldtem felé.

-És Ana? ─ akaratomon kívül csúszott ki a számon a kérdés.

-Fogalmam sincs. De rossz előérzetem van. Kérlek, vigyázz magadra. Anastasia nagyon veszélyes. Tudom, hogy nem szeret téged, épp ezért mondom. Valamire készül; ő nem szokott csak úgy háttérbe vonulni. Tervez valamit, Zoe, és ez a valami nem túl jó.

-Csak nyugodtan.

-Vedd komolyan, amit mondok. Figyelj ─ lépett hirtelen elém, így szembe álltunk. -Ő az a lány, aki mindig megkapja, amit akar. A tervei sikerülnek, és az emberek..nos, nem igazán tolerálják a módszereit. Ő képes hónapokig bosszút forralni, hogy minél jobban fájjon. Képes a közeledbe férkőzni, hogy aztán egy óvatlan pillanatban egyszerűen csak hátba szúrjon. Nem lehetsz elég óvatos, Zoe. Értesz engem? Nem működik, hogy megvonod a vállad. Ana kicsinál téged azért, amiért velem vagy, azért amiért én...─ elakadt a szava, nem tudta, hogy mit mondjon.

Mi történt?

-Amiért te? ─ kérdeztem vissza.

-Amiért te és én jóban vagyunk.

-Nem, nem hinném, hogy jóba lennénk ─ mondtam játékos hangnemben.

Meglep. Felvidított.

-Valóban? ─ felvont szemöldökkel meredt rám.

-Tulajdonképpen mi nem is ismerjük egymást, Harry. Történtek dolgok, de nem ismerlek.

-Oké. Van mára programod?

-Hogy mi?

-Mit csinálsz ma?

-Eszek. Azt hiszem alszom, és .. üldögélni fogok az ágyam szélén. Talán sütök sütit.

-Rendben, akkor ezt felejtsd el ─ mondta vidáman.

-Menj már ─ kuncogtam.

Tudtam, hogy mit akar, de én nem akarom, hogy megint jóba legyünk. Két hét múlva eltűnök az életéből, és ha most közel engedem magamhoz, az igazán végzetes döntés lenne. Tudom, hogy fájni fog neki az elválás, mert valamennyire ragaszkodik hozzám.

-Szeretném, ha a mai napot együtt töltenénk. Tudod, mint két ember, aki meg szeretné ismerni a másikat.

-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet ─ tiltakoztam.

-Miért nem? ─ arcán hirtelen rengeteg érzelem futott át.

-Mert.. nekem most nincs ehhez kedvem. Nézd Harry, aranyos vagy, ahogy próbálsz megvigasztalni, de fogalmad sincs, hogy mi történt.

-Akkor mondd el ─ állított meg, és szembe került velem.

-Harry, nekem meghalt a legjobb barátnőm..─ suttogtam elhalt hangon, mire az előttem álló fiú arcáról fokozatosan eltűnt az öröm, majd egyik pillanatról a másikra már a karjaiba voltam, és olyan szorosan ölelt magához, mint még soha senki.

Könnyeimet kiereszthettem, és bátran sírtam a vállán.

-Ne aggódj, minden rendben lesz ─ suttogta, majd elhúzódott, és rám mosolygott.

-Sajnos nem lesz, Harry. Én két hét múlva elmegyek innen, egy teljesen másik országba. Nekem nem lesz senkim, senkim, akire számíthatnék, és kétlem, hogy mi valaha is találkozni fogunk még.

-Találkozni fogunk még, ígérem ─ mosolygott, majd hazaértünk.

Elköszöntem tőle; integettem.

*

~Harry szemszöge~

Igazán meglepett, amit Zoe mondott. Mármint, hogy meghalt a barátnője. Ez biztos nagyon megrázta őt. Azonban nekem még mindig a tegnapi álom jár a fejemben. Olyan furcsa volt. Olyan valóságos. Az a baj, hogy minél közelebb van, annál tisztábban látom, hogy ő mennyire elérhetetlen. Gyönyörű, értékes és értelmes lány. Törékeny, akár egy porcelánbaba, mégsem szeretném őt megszerezni. Hozzá sokkal jobb ember kell, mint amilyen én vagyok. Hozzá nem egy olyan ember passzol, mint én. Sem külsőre, sem pedig belsőre. Mindenféle téren teljesen különbözőek vagyunk. És igaza volt: semmit sem tudunk a másikról. Annyit tudok róla, hogy Londonból jött, utálja, hogy ilyen élete van, imád az újságírással foglalkozni, gitározik, és..és ennyi. Többet nem tudok róla. Ő mégis olyan más, mint a többi lány. Úgy értem, hogy a legtöbben már rám akaszkodtak volna, csókolgatnának, és ölelgetnének a nap minden percében, de nem: ő nem. Azzal tisztában kell lenned, hogy én nem szeretnék tőle semmit, mert mint már mondtam, bármennyire is fantasztikus teremtés, mi két külön világ vagyunk. Persze, ezt így ránézésre nem mondhatnánk el annyira, de mégis úgy gondolom, hogy neki közel sincs olyan sötét és veszedelmes múltja, mint nekem...

(Sajnálom, hogy ilyen rövid és pocsék rész lett. A sok kihagyás után, bár nem nagyon érdemlem meg, mégis azt szeretném Tőled kérni, hogy írj egy-két szót! Képzeld magad az én helyembe. Neked is biztosan jól esne. Puszi xx)

Chapter 15

Sziasztok! Eltűntetek. Nagyon. Persze, én is. Hiszen már tényleg nagyon-nagyon régen jelentkeztem. De sűrű, hosszú és fáradalmas napjaim voltak. Rengeteget kell tanulnom (és még így sem értem az algebrát, mértant és az egyik idegennyelvet), tehát végem. De mindegy. Egy elég furcsa fejezetet találtam ki. És mire oda fogtok jutni, hogy kommenteljetek (mert remélem ezúttal fogtok), addigra gyilkos hangulatotokban lesztek, és a többség szeretne majd megölni. Most ilyen "WTF? MIRŐL BESZÉL EZ?" fejet vághattok, de majd az utolsó mondatnál megértitek.:D

btw.. szünidő lesz (nekem legalábbis. november 3.-ig), tehát remélem, hogy a jövőhét folyamán két rész is felkerülhet. (ez csak attól függ, hogy hányan hagytok megjegyzést).

u.i.: a hibákért előre is bocsánat, egyszerűen nincs erőm átnézni.

Ölel titeket, Jane.
xx

Chapter 15

  "Senki vagyok. A nullánál is kevesebb. Hideg. Láthatatlan."

Előbb-utóbb belefáradunk. Mindenbe. Minden apró kis konfliktusba, belefáradunk, hogy nem mondjuk ki a valódi gondolatainkat, érzéseinket. Belefáradunk a folyamatos várakozásba. A megfeleléskényszerbe. Abba, hogy akárhogy is küzdünk, sosem érhetjük el, amit akarunk. Mert mindig jön valaki, aki feltart minket, vagy éppen valami. Belefáradunk, hogy állandóan csalódásnak van kitéve a lelkünk. Néha még fáj a levegővétel is. Elegünk lesz az állandó fájdalomból.
Egyszerűen csak feladjuk.

Velem is így történt.
Hirtelen mintha minden megszűnt volna körülöttem. Lábaim egy pillanat alatt feladták a szolgálatot, és sírva estem a padlóra. A készülék már rég a földön hevert. Nem voltam képes visszahívni anyát.
Nem. Nem. Nem. Nem hiszem el. Nem tudom felfogni, hogy nincs többé. Scarlett-et már nem láthatom többé. Nem ölelhetem át.
Gondolatmenetem megszakadt, ugyanis tekintetem az ajtóra szegeződött, ahol Anne és Gemma rémült arcával találkoztam. A fejemmel intettem nekik, hogy bejöhetnek. Vigasztaltak. De ugyan már. Ettől nem lettem jobban. És bár idegenek lévén rettentően aranyos dolog volt, hogy ott maradtak velem, mégis tudták, hogy most egyedül kell hagyniuk.
Alig, hogy elhagyták a házat, felálltam a földről, majd az összes ruhámat a bőröndömbe dobáltam. Felszállok az első repülőre, ami Londonba megy; csak legyek már otthon.
Anya megfogja érteni, hogy büntetés ide vagy oda, akkor is otthon kell lennem, most igen.

*

A bőröndömet magam után húzva léptem ki a házból; bezártam minden ajtót és ablakot, majd a kulcsot zsebre tettem. Kétlem, hogy a nyár hátralévő részét otthon tölthetném. Vissza kell jönnöm ide, ebben biztos vagyok.

Bármennyire is szerettem volna elterelni a gondolataimat arról, amit néhány órája anya közölt velem, nem tudtam. Amint eszembe jutott, és eljutott a tudatomig, égszínkék szemem könnyel telt meg, és sírni kezdtem.
Egy összegyűrődött zsebkendőt szorongattam a hideg ujjaim közt; azzal törölgettem az arcom, mikor a sós cseppek lecsúsztak rajta.

Egy kedves nő vett fel a kissé kopott és régi autójával útban a "repülőtér" felé. Közel sem volt a hely olyan színvonalas, mint ahogy elvártam.

Az elegánsan felöltözött nő elé léptem, aki a pult szerű asztal túloldalán állt:

-Elnézést! Megtudná mondani, hogy mikor indul a következő járat umm..Londonba?

-Persze, várjon egy pillanatot ─ valamit beírt az előtte heverő számítógépbe, majd kissé lebiggyesztett ajkakkal felém fordult. -Épp fél órája szállt fel.

-Később nem is lesz?

-Holnap indul még egy, reggel tízkor.

-Viszlát.

Biccentett, majd folytatta a dolgát. Ilyen az én szerencsém.
Ezt azonban nem hagyhatom annyiban. Nekem még ma vissza kell jutnom Londonba!

*

Több órás gondolkodás után se jutott jobb eszembe. De várjunk csak...


~Harry szemszöge~

Luke-ot behoztam este a kórházba; egyértelmű, hogy én is itt aludtam. Anyám és Gemma gépe is nemsokára leszáll. Én meg sehol! Micsoda vendéglátásban részesülnek.
Kiléptem a kórterem ajtaján, magára hagyva az alvó fiút, akinek mint kiderült enyhe agyrázkódása volt. Csak ő ájulhat el ennyitől. Abban biztos vagyok, hogy fel fog jelenteni bántalmazásért, de ez most a legkevesebb, ami érdekel.

Elhessegettem a gondolataimat, majd kisétáltam a kórház kapuján és már józanul indultam a "repülőtérnek" nevezett kis leszállópályához csatolt várakozóterembe.

*

Ismerős alakot véltem felfedezni a néhány arra járó ember között. Haja hosszú volt. Eltakarta az arcát. Fekete, vékony kardigánja már megkopott. Egy hosszú, rongyos táska lógott a vállán. Széke mellett egy szürke bőrönd. Fején kalap. Ujjait tördelte. Idegesnek látszott, és talán sírt is. Sőt, minél közelebb érek hozzá, annál biztosabb leszek abban, hogy valami visszafordíthatatlan baj történt.
Lassan odasétáltam hozzá, megérintettem a vállát, mire tekintetét felemelte, és mélyen enyémbe fúrta.

-Harry...-suttogta

-Hová mész? Miért vagy itt?

-Menjünk haza, kérlek ─ szinte könyörgött.

A távot gyalog tettük meg. Az autóm a ház előtt volt, este pedig nem azzal indultam el. Apropó, este. Van egy olyan rossz érzésem, hogy még sok gondom lesz belőle.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Hallottam, ahogy pityereg, majd letörli a könnyeit egy akkora már igen rongyos zsebkendővel. Szipogott, néha hangosan sírt, én mégis úgy éreztem, hogy nem kell megkérdeznem, hogy mi a baj. Megrázná a fejét, és azt mondaná, hogy: "lényegtelen."
Ha akarja, biztos vagyok benne, hogy elmondja.

-A francba! ─ kiáltottam fel hangosan.

Láttam egy pillanatra az arcát; hogy majdnem megállt a szíve a hirtelen kitörésemtől.

-Mi az? ─ ajkai furán formálták ezt a néhány betűt.

Igazából azért indultam, hogy anyámékat megvárjam.

-Ők.. már itt vannak. Beszéltem velük.

Rengeteg kérdést szegeztem neki, de egyre sem válaszolt. Mikor rájöttem, hogy feleslegesen jártatom a számat, abbahagytam, és tovább mentünk. Élesen szívtam be a levegőt. Néma csönd volt. Csak a bőrönd kerekének a hangját lehetett hallani, ahogy gurul az aszfalton.

-Tehát menekülsz ─ kezdtem bele. -Függsz. Megszoksz. Nem változtatsz. Karanténba zárod magad. Néha provokálsz, és ezt élvezed. Fellobbansz, fantáziálsz, reggelre pedig kialszod ─ mosolyogtam, miközben a szavak elhagyták a számat.

Ő azonban nem mondott semmit. Pedig igazán vártam, hogy egy frappáns visszaszólással rukkol majd elő, de nem így történt. Még mindig néma csöndben sétált mellettem, és nem reagált semmit. Szándékosan  teszi, tudom. Mielőtt bármit is szólhattam volna, ráébredtem, hogy hazaértünk. Nagyon gyorsan tettük meg ezt a tizenöt perces utat. A lépcsőn a telefonáló Gemmát, és a mosolyogva ülő anyámat pillantottam meg.

-Már várnak. Akkor szia ─ szólalt meg alig hallható hangon, nekem pedig ellenkezni sem volt időm, hisz már el is tűnt. Egy ajtócsapódás jelezte, hogy a házban van.

Nyugtalanul, boldogságot színlelve sétáltam oda anyámhoz és a testvéremhez, akiket szorosan átöleltem. Néhány pillanatig álltunk úgy.

-Anya ─ húzódtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek. -Mi történt a lánnyal? Tudod, Zoe. A szomszédból. Mesélte, hogy találkoztatok, és beszélt veletek.

-Oh..sírt. Kapott egy telefont, majd azt mondta, hogy nem vár, azonnal visszarepül Londonba. Nem tudjuk, hogy mi történt ─ válaszolt anyám helyett a nővérem.

Bólintottam, majd bementünk a házba.

*

Miután vacsoráztunk, késő estig beszélgettünk. A vendégszobát foglalták el.

Elköszöntem tőlük, majd felsétáltam az emeletre.

Leültem az ágyamra.

Pont ráláttam Zoe szobájára. Ha ott van, akkor csak néhány méter választ el minket. Milyen közel vagyok hozzá.. mégis távol. Hallottam kintről valami hangot. Felálltam, az ablakhoz sétáltam, kinyitottam azt, majd megpillantottam Zoe kisírt szemeit.

-Alkalmas most? ─ kérdezte halkan.

-Mindig ─ halvány mosolyra húztam a számat.

-Hogy mehetnék át?

-Az ajtón? ─ kérdeztem játékos hanglejtéssel.

-Az túl nagy zajt csapna..Azt hiszem.

-Akkor ugorj!

-Hogy mi? ─ kuncogott ötletemen.

-Rajta! ─ mosolyogtam.

-Félek.

-Itt vagyok.

-Inkább ott. És ha meghalok?

-Na ne nevettess már. Zoe Harrison csak nem megijedt?

-Ha ott állsz, akkor nem tudok átugrani ─ érdekes pillantást lövellt felém.

-Tényleg ─ motyogtam.

Láttam a félelmet a szemében, amint nekirugaszkodik és ugrik. Megcsúszott, én viszont elkaptam a kezét. Valami kicsúszhatott a kezéből és nagy zajjal ért földet, de ő nem foglalkozott vele. Felhúztam, majd mindketten hátraestünk. Ő valamivel jobb helyzetben volt, ugyanis rám esett. Elmosolyodott, mire én is mosolyra húztam rózsaszín ajkaimat.

-J-Jól vagy? ─ hangja remegett; ez biztosan ő?

-Most már igen ─ söpörtem ki egy nem oda illő tincset az arcából.

-Fel kéne állnunk ─ próbált volna, ha nem húzom vissza.

-Zoe..megcsókolhatlak?

Kuncogott.

-Miért kérded, ha tudod a választ? ─ biztatóan mosolygott.

Ajkaimmal közeledtem az övéi felé, majd mikor egymáshoz értek, hosszú csókban forrtak össze.

Hogy mi történt ezután?

Felébredtem.

Álom volt az egész. Mindössze a képzeletem szüleménye. Tegnap este elaludtam az ágyamon. Vicces is lett volna, ha pont Zoe viselkedik így. Csak egy álom volt; semmi több.

(komolyan nagyon jól esne az a 3-4 szavas, sőt, akár 1-2 szavas megjegyzés is. Köszönöm. xx)

Chapter 14

Sziasztok Drágáim! Annyira jól estek a megjegyzések. Olyan cutiek voltatok. Mint általában. Btw tudtátok, hogy legutóbb megkaptam a blogomra, hogy "Ne erőltessem, mert unalmas és nem történik benne semmi. Sablonsztori."
Furcsa, de már nem is érdekel, hogy ezt mondta az a bizonyos névtelen. Ez nem fogja elvenni a kedvemet az írástól, és a történet folytatásától sem. Most gondoljatok aminek akartok, de én akkor is büszke vagyok erre a blogra.
Jó olvasást, darlings.
Jane xx.

I'm so sorry

~Zoe szemszöge~

Végre elment! Mármint Luke. Azt hittem, hogy soha nem szabadulok meg tőle. Most már tudom, hogy milyen is ő valójában. Szerencsére holnap elutazik az államokba és csak nyár végén jön haza. Pont akkor, amikor én "elhagyom" Angliát. Nem végleg, dehogy; csupán néhány évre. Imádom Londont. Imádok ott élni. Az embereket. A légkört. A környéket. Mindent imádok, ami vele kapcsolatos. Szerettem felidézni a közös emlékeket, amik az egyetlen barátnőmmel (akivel utoljára hét éve találkoztam) kapcsolatosak.
Már csak másfél hónap. Mindössze ennyi maradt nekem a nyárból, és bizonyára a "jó" életből is. Megkezdődik a tanév. Amit nem akárhol fogok elkezdeni, hanem Párizsban. Fogalmam sincs, hogy milyen lesz. Újságírónak tanulni nem könnyű, ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Én azonban mégis ezzel szeretnék foglalkozni. Lehet az elkövetkezendő négy év kínkeserves lesz, de én akkor is újságíró leszek.

Gondolataimat elhessegettem a jövőm megtervezéséről.

Rossz ötlet volt, ugyanis most fejemben Harry szavai játszódnak le. Hogy mit mondott. Oh, de nem bántott meg. Dehogy. Féltékeny se vagyok. Ana-ra? Ugyan. Épp ellenkezőleg. Sok boldogságot kívánok neki is, és Harrynek. Biztos szép közös jövő elé néznek.

Tény, hogy az ittlétem alatt jócskán megváltoztam. Hanyagolom a sötét ruhákat, azt a beszédet, amit London "rossz" negyedében tanultam és használtam. Próbálok kedvesebb lenni az emberekkel, ami mostanság sikerül is. De mégis olyan furcsa ez szituáció. Én, mint kedves? Mint jó modorú,  tisztelet és kötelességtudó, tizennyolc éves lány? Eléggé elképzelhetetlen.


~Harry szemszöge~

-Anastasia! Menj el! Vége a bulinak.

-Dehogy, Harry. Hiszen még csak el sem kezdődött.

-Kérlek. Ne akard, hogy én tegyelek ki a házból.

-Nem..nem aludhatnék ma nálad?

-Semmi esetre sem! ─ hangom feljebb szökött a kelleténél, valamivel azonban mégiscsak meg kellett félemlítenem, hogy elmenjen.

-Rendben Harry, elmegyek ─ rántotta ki karját a fogásomból. -De szeretném ha tudnád, hogy ezt még nagyon megbánod! ─ azzal elviharzott, és az ajtót hangosan becsapta maga mögött.

*

Mint valami helyét nem találó szellem: úgy sétáltam az útszélen. A mindig határozott, mindig erős és pozitív Harry most eltűnt. Egy belső hang azt suttogta, hogy ez az a bizonyos út lefelé. Lefelé a lejtőn. Ahonnan később hiába is akarnék, nem fogok tudni visszajönni. Egy régi, tömény alkohollal teli üveg volt a kezemben. Nem mertem inni belőle. Talán gyávaság? Ez lenne a gyávaság, vagy ha meginnám az egészet? Próbáltam egy irányba terelni a kósza gondolataimat, de nem ment.
Az út túloldalán egy fa alatt lévő padra lettem figyelmes. Átsétáltam a kihalt útszakaszon, közben szabad kezemmel beletúrtam a hajamba és alsó ajkamba haraptam. Leültem.
Fogalmam sincs, hogy miért vagyok ilyen állapotban. Nem Zoe; nem Ana; nem Clar; és nem is a nővérem zűrös ügyei miatt. Ideges, dühös, csalódott, mérges és kiszámíthatatlan voltam. Elővettem a telefonomat, és próbáltam felhívni valakit, de a készülék időközben lemerült. Egy velem egykorú fiú sétált el előttem; belenevetett a beszélgetésbe, ugyanis telefonált. Ismerős volt a hangja. A haja. A magassága. Luke.
Rettenetesen dühös lettem. Eszembe jutott, hogy Zoe és ő mennyire jóba vannak, és, hogy én mennyire utálom ezt a gyereket. Nem kellett több. Utána szaladtam, és megütöttem egyszer..kétszer..háromszor, míg végül ájultam össze nem esett. Mit tettem?!


~Anastasia szemszöge~

Idegesen ropogtattam az ujjaimat, miközben hazafelé tartottam. Haza? Nem, nem is. Igazából abba a kis két szobás lakásba amit az ittlétem alatt bérlek magamnak. Felsétáltam a lépcsőházba (ez volt az egész kisvárosban az egyetlen lakóház), majd lassan vánszorogtam fel a harmadik emeletre. Ismerős alakra lettem figyelmes az ajtóm előtt. Szőke loknijai borzosan pihentek a hátán, miközben ujjaival az ajtón dobolt.

-Clar? ─ kérdeztem inkább magamtól, mint tőle.

-Ana! Már egy ideje várlak.

-Segíthetek? ─ kissé megrémültem attól, hogy itt van.

-Igen, igazából olyat találtam ki, ami ugyanannyira válhat neked is hasznodra, mint nekem.

-Hallgatlak.

-Bemehetnénk?

Kutatni kezdtem a táskámban a kulcs után. Pár másodperccel később pedig a lakásban voltunk, ahol kisebb káosz uralkodott. Clar a nappaliba sétált, én pedig követtem.

-Tehát?

-Harry csinos kis szomszédjáról lenne szó ─ kezdte.

-Zoeról?

Bólintott.

-Össze kell fognunk a lány ellen! Távol kell tartanunk őt Harrytől!

Hm, nem is rossz ötlet. De nem Clarrel fogom ezt véghezvinni. Egyedül. Engem is idegesít az a lány. Persze Clar is; épp ezért.

-Nem, azt hiszem ez rossz ötlet ─ ráztam a fejem.

-Megbocsájtok, csak segíts megkeseríteni az életét.

-Hiszen a múltkor vele jöttél vissza a kávézóba, és kiabáltál velem.

Lesütötte a szemét. Néhány percig kínos csönd szállt le ránk.

-Segítesz, vagy sem? ─ épp felállni készült.

-Azt hiszem ─ sóhajtottam fájdalmasan, ugyanis semmi kedvem nem volt vele "összeesküdni."


~Zoe szemszöge~

Egyedül ültem az ágyamon. Már nagyon késő volt. Képtelen voltam aludni. Folyamatosan az otthoni dolgokon gondolkoztam. Hogy másfél hónap múlva alig láthatom majd Londont. Másfél hónap, és véget ér a történetem és valami egészen új kezdődik. Valami más és szokatlan.
Gondolatmenetemet a telefonom mindössze egy másodpercig való "csipogása" zavarta meg. Elvettem az éjjeliszekrényemről;
"Kíván csatlakozni a hálózathoz?" Kódolatlan és ingyen internet. El sem hiszem!
Azonnal az e-mail fiókomba léptem be. Tudtam, hogy kevés rá az esély, hogy valamilyen értesítést is kapjak a Párizsban lévő sulit illetően, mégis izgatottam pötyögtem be a jelszavamat.

Néhány körlevelet kaptam; semmi többet.

~Másnap reggel~

Kialvatlanul ébredtem. Borzalmas álmom volt. Felkaptam a telefonom, amit tegnap este visszahelyeztem az éjjeliszekrényre. Három nem fogadott hívás anyától. Vajon mit akarhat? Azonnal visszahívtam. Vártam, vártam és vártam; mielőtt bontottam volna a vonalat felvette.

-Zoe, kincsem ─ remegett a hangja.

-Anya ─ köhintettem.-Mi történt?

-Én nem tudom, hogy mondjam el..─ kezdte, de mondata félbeszakadt, ugyanis valaki csöngetett.

-Mennem kell, később visszahívlak, ígérem.

Hallottam, hogy sóhajt, majd elköszöntünk; közben leszaladtam a lépcsőn és ajtót nyitottam.

Egy idegen, sötétbarna hajú nő és egy fiatalabb, de tőlem idősebb lány állt velem szembe. Anya és lánya lehettek, ugyanis nagyon hasonlítottak.

-Segíthetek valamiben? ─ szólaltam meg végül.

-Remélem ─ nézett kínosan a lány.

-A fiamhoz jöttünk, aki ott lakik a szomszédban ─ mutatott Harry háza felé. -De fogalmunk sincs, hogy hol van. És annyit szerettünk volna tudni, hogy esetleg nincs -e itt?

-Umm, nem. Nincs itt Harry. Tegnap este találkoztam vele utoljára. Bulit szervezett. Lehet, hogy még alszik.

-Azt kétlem ─ mondta a lány elkeseredetten.

Fáradtnak és meggyötörtnek látszottak. Biztosan szomorúak voltak, hogy ennyit utaztak, és Harry nincs otthon. Megesett rajtuk a szívem.

-Jöjjenek be. Igyanak meg egy teát, és várják meg itt Harryt ─ ajánlottam fel.

-Ez igazán kedves ─ mondta a nő, és már bent is voltak a házban.

*

Harry órákkal később sem jött vissza; azonban Gemmával és Harry anyjával igazán jól elbeszélgettem. Sok érdekes dolgot tudtam meg Harryről. Ciki sztorikat, első barátnőket, és minden mást, amit ő sosem mondott volna el nekem.

Néhány perccel később azonban a telefonom csörgése zavart meg minket az eszmecsere folytatásában. A szobám ajtaja nyitva volt, így nem csoda, hogy a földszintre lehetett hallani a maxra húzott zenét.

Anya hívott.

-Igen?

-Most már tudsz beszélni? Drágám, ez fontos lenne.

-Nincs sok időm.

-Ülj le, kérlek. Ez nehéz lesz most neked.

Mit akarhat? Mi lesz nehéz? És mi fontos? Miért remeg ennyire a hangja?

-Emlékszel Scarlettre, ugye?

-Anya, hiszen a legjobb barátnőm volt hét évig.

-Meghalt ─ suttogta.

Könnyek gyűltek a szemembe, amiket nem bírtam már tartani. Arcomat égette a sok sós könnycsepp, ami végigfolyt rajta. Scar meghalt? Hogy lehet? Mi történt? Annyi kérdésem volt, mégsem tudtam egyetlen szót sem kinyögni. Egyet azonban eldöntöttem: most azonnal összepakolok és megyek haza! Scarlett megérdemli, hogy ott legyek, mikor végső búcsút vesznek tőle.

(tudom, hogy rövid és alig történt benne valami, de nincs sok időm. Mégis jólesne néhány megjegyzés. Köszönöm xx)