Chapter 19

Sziasztok! Soha nem késtem még ennyit szerintem. Egyszerűen csak nem volt erőm írni..Már legalább egy hete megvan a háromnegyede, de valamiért képtelen voltam tovább folytatni. Idk why.
Egyébként akinek van tumblija, az kövessen be itt: KATT. És visszakövetem.
Tényleg rettenetesen sajnálom, de köszönöm, hogy Ti ettől függetlenül is mellettem álltok. Csak ennyit szerettem volna, és köszönöm, hogy vagytok nekem, drágáim! xx

u.i.:ez a fejezet elég sok szemszögből lett írva, de csak így tudtam nektek leírni. Remélem azért tetszik.

Chapter 19

~Másfél héttel később~

 ~Zoe szemszöge~

Az elmúlt napokban igyekeztem kevés időt tölteni Harryvel. Az igazság az, hogy vészesen közeledik az a nap, amikor én kilépek ennek a háznak az ajtaján. Talán örökre. És tudom, nagyon jól tudom, hogy nem lesz több köztünk ezzel a kócos, göndör fürtös fiúval. Az életünk más-más vágányra terelődik, végezetül pedig teljesen elfelejtjük egymást. Mindkettőnknek csak egy halovány folt leszünk a másik akkori életében. Tudom, hogy ezt az én számból hallani fura. Én tényleg..kedvelem őt. De minden olyan gyorsan történt! Mire feleszméltem, már fogta a kezem, és mosolyogva jöttünk hazafelé. Boldog voltam, kimondhatatlanul boldog. Én nem akarom itt hagyni őt, de ez az egyetlen lehetőség. Hiszen elég különböző világ vagyunk; ő népszerű, gazdag, rengeteg barátja van, míg én..engem inkább ne taglaljunk, a lényeg, hogy szöges ellentéte vagyok mindezeknek. Persze, ez még nem ok. Ez csak az egyik ok.

Ittlétem alatt ─ tagadnom is hiábavaló volna ─ megváltoztam. Változni nehéz...De néha ugyanannak maradni még annál is nehezebb.

Gondolatmenetem megszakadt, ugyanis rezgett a telefonom. Elemeltem az asztalról, majd egy gyors mozdulattal feloldottam a képernyőzárat, végezetül pedig megnyitottam az üzenetet.

Feladó: Harry

Hiányzol. H xx

-Aki engem szeret, azzal valami nincs rendben ─ suttogom magamnak, magamban.

Nem volt lelki erőm visszaírni neki. Körülbelül fél percnyire van tőlem. Csúnya dolog, amit vele teszek. Utálom magamat, de egyszerűen képtelen vagyok megtenni. Odaállni elé, és azt mondani, hogy jobb, ha minél hamarabb befejezzük. Nem vagyok a távkapcsolatok híve, és nem mennék bele. Hiszen miért? Mindketten tudjuk ─ ha ő nem is szeretné majd beismerni ─, hogy ez így nem működne. Több ezer kilométerre lennénk egymástól, és ki tudja, hogy milyen gyakran tudnánk találkozni. Ez pedig nekem nem működne. Harryvel nincs semmi baj. Kedves, aranyos, vicces, és a maga módján mindig meg tud vigasztalni. Rettenetesen gonosznak tűnhetek most mindenki szemében, de azt hiszem, miután elmegyek, nem fogok sírni és depresszióba esni. Szörnyű hónapok elé néz, ha Ő igen. Ami kettőnk között van, az nem is kapcsolat. Legalábbis..fogalmam sincs mi van kettőnk között. Nem tudom!

Rendben, összegezzük. Kedvelem, de nem halnék bele, ha nem lenne mellettem. Fontos nekem, mégsem áldoznám fel érte az életemet; a jövőmet. Imádom a humorát, a nevetését, mégis néha jobb nélküle, mint vele. Nem vagyok boldog, nem is vagyok szomorú. Nem tudom milyen vagyok jelen pillanatban. Csak kattog az agyam. Mintha egy kis fogaskerék forogna a fejemben, és gondolatok tömkelegét engedné szabadra, amik lassan, de biztosan megölnek. Bűntudatom viszont lenne. Nem is kicsi. Hiszen egyedül hagynék valakit az érzéseivel. Nem tudom mire van szükségem. Nem tudom mit akarok. Nem tudom, hogy ki vagyok és nem tudom, hogy mi lesz ezután. Ezek a bizonytalan pillanatok egyszer biztosan az őrületbe kergetnek. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Nem akarok neki fájdalmat okozni, szándékosan legalábbis nem, hiszen életem egy rövid szakaszának egyik fejezetében fontos szerepet játszik. Még jelen időben, talán holnap már múlt időben fogom őt emlegetni, hiszen meg kell neki mondanom, hogy nem akarok távkapcsolatot, és el kell búcsúznunk.

Vagy...

Oké, most talán őrültnek fogok tűnni, akinek valami komoly segítségre van szüksége, mégis belegondolva...
Mikor vele vagyok, akkor nevetek. Nem vagyok ezen a régi, fáradt és magányos helyen. A megtévesztés falai, a szemforgatások és az üresség mind eltűnik, mikor meglátom az arcát. Igazából elbűvölő vele találkozni. Visszagondolok a pillanatra, mikor nemrég a szobán keresztül az alakja közeledni kezdett felém, és teljesen elpirulok. A lényegtelen dolgokról való beszélgetés elkezdődött és én visszavágtam minden megjegyzésére. Mintha titokban levelezgetnénk. Örökké azon fogok gondolkodni, hogy vajon tudja -e, mi játszódik le bennem. Nyilván nem, és jobb is, hiszen őrültnek tartana. Egyszer kedvelem, és vele akarok lenni, az ezt megelőző tetteim viszont erről nemigen tettek tanúbizonyságot. A múlni nem akaró gondolatok tartanak ébren. Ezen fogok rágódni, ameddig el nem alszom. Van olyan pillanat, mikor azt kívánom, bárcsak itt lenne az ajtómban, és mosolyogva ölelne át. Aztán rájövök, hogy nem szabadna ilyet akarnom..

Meglehet, hogy ez még csak az első oldal egymás életében, és az elválás nem a történet vége, mégis minden bizonytalan. Bizonytalan vagyok én is és a gondolataim is. Visszhangzik a neve a fejemben , majd hirtelen magam előtt látom magas alakját, és nem tudok ettől szabadulni.

Mindezek a szavak talán azok, amelyeket visszatartottam, hiszen túl korán távozom...Azt akarom, hogy ne kedveljen mást, hogy ne várjon másra, mégis irtózom és rettegek ennek az egésznek a gondolatától.

Esküszöm, hogy nem értem magam, nem értem az érzéseimet, amik tulajdonképpen nem is léteznek.

Mi lesz most? Mi lesz azután, miután elmegyek? Egy azonban már biztos: tönkreteszem valaki életét, aki talán hatalmas támaszt tudna nekem nyújtani, mégis talán az a baj, hogy én erre még nem állok készen. Igen, ez lehet mindennek az oka.

Egyszerűen nem tudok értelmes magyarázatot adni arra, hogy mi lesz ezután. Elmegyek, igen, ez már biztos.

Fogalmam sincs mennyi ideig gondolkozhattam még..egyszerűen csak elnyomott az álom.

*

Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, és mindemellett még rosszul is éreztem magam. Lassan bújtam ki a vékony paplanom alól; hirtelen fázni kezdtem, mikor talpam a hideg, szőnyeg nélküli padlórészhez ért. Lebotorkáltam a lépcsőn, egészen a konyháig, ahol gyógyszer után kezdtem el kutatni. Sajnos több-kevesebb sikerrel. Néhány perc keresgélés után végre a kezembe tarthattam a fájdalomcsillapítót, és reméltem, hogy ez majd elűzi ezt a borzalmas lüktetést a fejemből. A csapból jéghideg vizet engedtem magamnak, majd segítségével lenyeltem a pirulát. Miután végeztem a művelettel, hallottam, hogy csöngetnek. Ki keres korán reggel? Egyáltalán nem siettem kinyitni az ajtót. Hiszen van időnk, nem? Végül rászántam magam körülbelül félúton, hogy felgyorsítsam a lépteimet, és máris az ajtó előtt voltam. Óvatosan nyitottam ki azt, mintha csak attól féltem volna, hogy netalántán valami őrült gyilkos fog lelőni. Őrült gyilkos? Miután kinyitottam az ajtót, meggyőződtem arról, hogy a személy, aki velem szemben áll, még egy őrült gyilkosnál is rosszabb. Hang nem jött ki a torkomon, csupán tágra nyílt
szemekkel figyeltem őt; őt, miközben féloldalas mosolyra húzza rózsaszín ajkait, és eldobja a cigijét. Mit akar tőlem?!


~Harry szemszöge~

A telefonom idegesítő csörgésére keltem fel, majd mikor megláttam, hogy ki keres, az álmosság azonnal eltűnt a szememből. Felvettem a készüléket, és a fülemhez emeltem, majd pár másodperccel később megszólalt a vonal túlsó végén lévő személy.

-Harry?

-Ed ─  válaszoltam vidám hangon.

-Remek, hogy eltudtalak érni. Azonnal New York-ba kell repülnöd! Harry, a főnökömnek tetszett a dalod! Szeretné, ha kiadnád.

-M-Mi? Ed, most viccelsz? Ugye ezt nem mondod komolyan? Az én dalom?

-Igen, a Te dalod. A repülőjegyet már lefoglaltuk, a géped ma este indul, és ajánlom, hogy elgyere, különben nem lesz az egészből semmi!

Hogy mi? Hiszen Zoe...A dal, amit neki éneklek. Ez nem lehet igaz, nem mehetek pont most el. De ha nem megyek el, akkor elszalasztom azt, amire egész életemben vártam.
Alsó ajkamba harapva hezitáltam a választ illetően, ugyanis a választás az én kezemben volt, és két percem volt körülbelül választani, és válaszolni.

-Harry, itt vagy még? Válaszolj már. Jössz vagy sem?

-Holnap New Yorkban találkozunk. Várj a repülőtéren!

-Ez a beszéd, drága barátom. Ez a beszéd! Holnap találkozunk, vigyázz magadra, és hozd a gitárodat, meg persze rengeteg ruhát! ─ utasított, majd bontotta a vonalat.

Mi lesz most? Zoe csalódni fog bennem. Nem adhatom neki elő a dalom, hiszen ma este elmegyek. De megbántani se szeretném. Búcsú nélkül azonban mégsem mehetek el, pedig az lenne a legjobb.

Gondolatmenetem megszakadt, mikor kopogtak az ajtómon.

-Gyere!

Zayn lassan jött be, majd leült mellém az ágyra. Elég sokat beszélgettünk mostanában, szóval gondoltam, hogy ő az, aki meglátogat.

-Mi az, Harry? ─ aggódó tekintettel vizsgálgatott, mire csak megvontam a vállam. -Mondd el, hallottam, hogy telefonáltál valakivel.

-Ma este New Yorkba repülök.

-Hogy mi? ─ pattant fel idegesen.

-Umh, a dalom. Emlékszel? Írtam egy dalt, amit egy barátom elküldött valakinek. Ez a valaki ki akarja adni a dalt, szerződést akar, tudod, minden ezzel járót, csakhogy ez az egész nagyon messze lenne innen.

-Nézd Harry, tudom jól, hogy ez az álmod. Régen is mindig erre vágytál, szóval szerintem egy lány miatt nem kell mindent hátrahagynod. Ismerem Zoet, és téged is. Tudom, hogy most rá gondolsz, de Harry, ezer és egy lány van, akit könnyebben megszerezhetsz, kevesebb fájdalommal. Azt akarom, hogy elmenj, és híres légy. Azt akarom, hogy mindenki ismerje a neved! Mindenki ismerjen téged, és büszke akarok rád lenni. Ma este szállj fel arra a gépre, és menj az álmaid után, haver. Mi van, ha egész életedben bánni fogod, ha nem mész el?

-Talán igazad van, Zayn ─ motyogtam, mire ő megveregette a vállam, majd könnyed lépésekkel kisétált a szobából.

Jobb lesz, ha csak egy hosszú levelet írok Zoenak, mielőtt lelépnék. Nem tudom hogyan reagál majd arra, hogy elmegyek.


~Zoe szemszöge~

Körülbelül tíz-tizenöt percig csak álltunk egymás előtt. Lassan szívtam be a levegőt, szívem a torkomban dobogott, hiszen nem tudtam, hogy került ide, és mit akar tőlem. Hónapok óta nem láttam őt.

-Mit akarsz? ─ szűrtem ki fogaim között, mire egyszerűen csak felnevetett.

-Rég láttuk egymást, Zoe. Megváltoztál ─ suttogta.

-Menj a francba, seggfej ─ próbáltam bezárni az orra előtt az ajtót, de a lábával megállított.

-Beszélgetni jöttem, ugye bemehetek? ─ kérdezte teljesen ártatlan arckifejezéssel.

Ismerem őt, tudom, hogy nem megy el addig, ameddig nem beszélt velem. Londontól idáig jött. Biztos, hogy nem tágít egykönnyen.

Intettem a fejemmel, hogy kövessen, mire kuncogott, és bezárta maga mögött az ajtót.

-Ben, mondd el, hogy miért jöttél, aztán menj el. Új életem van, érted? Nem érdekeltek többé.

-Hiszen régen mi voltunk a családod.

-Az évekkel ezelőtt volt. Azelőtt, mielőtt belevittetek azokba a dolgokba.

-Akkor nem ezt mondtad.

-Gyűlöllek. Tűnj el az otthonomból!

-Szóval az otthonod? Az otthonod London, a családod pedig mi vagyunk. Sam, Amy, Tom, Danielle és én. Még visszajöhetsz.

-Menj innen, különben hívom a rendőrséget.

Felnevetett, majd elkiáltotta magát, hogy "Még látjuk egymást", majd hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Láttam, amint beszáll a méregdrága, fekete autójába, és villámsebességgel elhajt a ház elől. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Rossz előérzetem van, és félek, hogy nem most láttam őt utoljára...

Furcsa érzésem támadt. Harry ma még egyáltalán nem keresett. Mivel egyébként is unatkoztam, úgy döntöttem, hogy meglátogatom.

Halvány mosollyal az arcomon kopogtam, azonban senki sem nyitott ajtót, amit igencsak furcsálltam. Se Zayn, se ő ne lennének itthon? Nem, nem hiszem. Ez azért elég furcsa.

Még legalább öt percig ácsorogtam, majd amolyan "semmit se veszíthetek" alapon benyitottam. A házban síri csend uralkodott. Lábaim akaratlanul is a lépcső felé irányultak, és mentek fel azon. Halkan nyitottam be az Ő szobájába, és megkönnyebbült sóhaj szökött ki a számon, mikor megláttam, hogy fekszik, és a telefonját piszkálja.

-Hello, Harry ─ halványan intettem, mire hirtelen felém kapta a fejét, és elmosolyodott.

Felállt az ágyról, és felém sietett. Szorosan karjai közé zárt, amit nem tudtam mire vélni,  hiszen nemrég láttuk egymást. Vagyis...

-Szia ─ köszönt vissza végül.

-Furcsa vagy. Történt valami? ─ mosolyogva megrázta a fejét, majd összekulcsolta ujjainkat.

-Kérsz teát?

-Igen ─ foglaltam helyet a konyhában.

Nem akarom neki említeni azt, hogy egy régi ismerősöm miféle látogatást tett nálam. Csak felzaklatná. Úgysem segít semmi a helyzetünkön. Én elmegyek, ő itt marad, és elfelejtjük egymást, és bár nyomot fog hagyni az életemben, annyira azért még nem őrültem meg, hogy menthetetlenül szerelmes legyek. Nem akarok neki hazudni, viszont azt sem akarom, hogy mentegetőzzön, és próbáljon kiutat találni. Mert a távkapcsolat egyszer megszakad, és úgysem bírnánk sokáig, sőt, semeddig se fogjuk bírni, hiszen el se kezdjük. Ez csak néhány jól eltöltött nap lesz. Holnapután elmegyek innen és soha többé nem nézek vissza. Ez lesz a legjobb.

-Minden rendben? ─ aggódó tekintettel vizsgált, miközben megsimította a kezem.

-Persze, miért ne lenne? ─ mosolyogtam, majd belekortyoltam a teámba, amit elém tett.

Vonásai zordak lettek, majd egy "Igaz, mi baj lenne?" mondtad hagyta el halkan ajkait. Összehúztam a szemöldökömet, nem tudtam mire vélni azt, ahogyan egyik percről a másikra viselkedik.

Gyorsan ittam a teámat, hogy mielőbb szabadulhassak. Harry olyan furcsa volt, talán még soha nem láttam őt ilyennek.

-Most megyek. Majd találkozunk, oké?

-Ja, majd találkozunk.

Egy apró puszit akartam adni az arcára, mire hirtelen elfordult, és bement a nappaliba. Megvontam a vállam, majd nagyon hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, jelezve, hogy eléggé megbántott, de őszintén szólva nem úgy tűnt, mintha érdekelné.


~Harry szemszöge~

~Az indulás előtt egy órával~

((Zene))

Úgy döntöttem, hogy búcsú nélkül mégsem mehetek el, de átmenni hozzá nem lett volna erőm. Nem tudom, mit mondana. Azonban nem is foglalkoztam többet a dologgal, leültem az asztalhoz, egy fehér papír volt előttem, és toll a kezemben. Gyorsan firkantottam le minden egyes szót, hiszen sietnem kellett, nem húzhattam az időt, egy óra múlva kint kell lennem a repülőtéren. Zayn azt ígérte, hogy elvisz.

Huszonöt perccel később már be is fejeztem a levelet, és megbíztam Zaynt, hogy adja át neki. Mindent leírtam, amit gondoltam és amit éreztem. Felmentem a szobámba, hogy lehozzam a bőröndömet, közben pedig szóltam a barátomnak, hogy vegye magához a telefonját, és öltözködjön, ugyanis mindjárt indulunk.

Néhány percig még álltam a szobámban, és körülnéztem, hiszen fogalmam sem volt, hogy mikor jövök vissza.
Természetesen Zayn-re bíztam a házat, hiszen kire másra hagyhattam volna?

-New York, és az egész világ a lábaid előtt fog heverni, haver ─ hallottam meg az előbb gondolataimban említett személy hangját.

Egy halk "Hmm" hagyta el a számat.

-Rajta, induljunk, különben lekésed a gépet.

-Nem kéne átmennem hozzá?

-Nem, Harry, nem. Kérlek, menjünk, így könnyebb lesz, rendben? Ígérem, hogy minden nap felhívlak, és elmondom, hogy van.

-Csalódni fog bennem. Holnap énekelnem kéne.

-Ne aggódj miatta, és most gyerünk ─ lökdösött ki az ajtón, majd ő is jött utánam.

A bőröndömet a fekete autóm csomagtartójába helyeztem, és beültem abba. Zayn ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, én pedig nem ellenkeztem.

Lassan hagytuk el az utcát, majd mikor kiértünk a repülőtérre, hirtelen megmagyarázhatatlan bűntudatom támadt, azonban már nem fordulhattam vissza.

-Majd hívj, ha megérkeztél, rendben? ─ bólintottam, majd szorosan átöleltem a barátomat.

-Köszönöm Zayn, mindent köszönök.

-Ne felejts el, mikor világhírű leszel, most pedig menj, a gép tíz perc múlva indul ─ mondta, majd kezembe nyomta a bőröndöt, intett egyet, majd beszállt az autómba, és elhajtott.

Én pedig besétáltam a váróterembe, ahol útbaigazítottak, és a gép felé igyekeztem.

Ezt követően fél órával már a magasban voltam, útban New York felé, hatalmas fájdalommal és bűntudattal az szívemben, amit próbáltam gyorsan kizárni onnan, azonban mindez egyáltalán nem ment könnyen...