Figyelem!

Hi, darlings.
Nos, most még nem új résszel jelentkeznék, csak szeretném bejelenteni, hogy általam elkészült a bloghoz a videó. Akinek van aláfestő zene az örüljön, ugyanis nekem nincs. Állítólag letiltották, merthogy Harry Don't Let Me Go-ja volt, és azt töröltették. Van, aki azt mondta, hogy neki van hang, nekem nincs. Na mindegy, azért jelezzetek vissza youtube-on és itt is, hogy kinek, hogy működik. Lehet, hogy nem kellett volna trailer, hiszen akkor fény derül a dolgokra. Na mindegy, lényegtelen. Btw nem csak itt, hanem a fenti sávban a cím alatt is meg tudjátok tekinteni (utolsó). Remélem nektek (velem ellentétben) elnyerte a blog-vidi a tetszéseteket. Amúgy most az egyik csajszival épp fejlécekről beszéltünk. Mit szólnátok hozzá, ha lenne fejléce a blognak? Régebben is mondták már,  hogy nem ártana. Na mindegy. Nem is beszélek tovább. Várom a véleményeket.
Új fejezet holnap! Addig is pipáljatok és ne felejtsetek el megjegyzést hagyni! 

Later, baby.
xx.

Chapter 4

Sziasztok! Hát, mint mindig, most is meg szeretném köszönni azt a sok támogatást, amit tőletek kapok! Negyvenkét feliratkozó. Te jó ég! Erre nem számítottam! Az aranyos kommentek, amelyeknek mikor a végére érek a szám felfelé kunkorodik; levakarhatatlan mosoly és boldogság lesz úrrá rajtam.
Remélem örültök az új fejezetnek! Most, lassan hajnali negyed kettő lesz, és egyszerűen képtelen vagyok aludni. Mostanában ilyenkor szoktam írni; Végezetül pedig az askom (a privátot nem osztanám meg) kérdésekre éhes. Kérdezzetek bátran, mindenre nagyon szívesen válaszolok! A díjakból egyet kitettem, a többire pedig fogalmam sincs, hogy mikor lesz időm. De nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást!
Lana xx.


Chapter 4


Reggel arra ébredtem, hogy nap egyik halvány fénysugara kellemesen cirógatja az arcomat. A nyár elején ilyen kellemes idő elég ritka. Lassan kibújtam a melegséget adó paplanom alól, és az ablakhoz léptem. Kihúztam a függönyt, majd mikor rájöttem, hogy az égitest fényére most még mennyire érzékeny a szemem, azonnal visszahúztam az áttetsző, fehér, lepkékkel díszített anyagot. Gyorsan visszahuppantam az ágyra, és gondolkodásba merültem. Milyen furcsa. Már legalább három napja, hogy itt vagyok, de még most sem hívtam fel anyáékat; a nagyi biztos beszélt velük, azonban én még mindig dühös vagyok mindkettejükre. Ide, az Isten háta mögé száműztek három hónapra. Ehhez kéne jó pofit vágnom és kedvesen eltűrnöm az egészet? Sosem voltam az a fajta. Megvolt a magamhoz való eszem, és minden más, amire szükségem volt. Talpra esett, határozott és céltudatos voltam. És persze naiv. Jó néhányszor előfordult, hogy a “barátaim”, ─ akiket az új életmódom során ismertem meg ─ rossz dolgokba rángattak. Új “bandatagként” fogalmam sem volt, hogy mik a szokásaik; ők már akkor egy jól összekovácsolódott csapat voltak, én pedig az új lány, akit bármire rá lehetett venni. Ez egy bizonyos ideig előny, aztán mikor a baj után egyedül hagytak hátrányos tulajdonságnak éreztem ezt a bizonyos “talpraesettséget”.
Azonban ha ez lett volna minden...Miattuk szoktam rá a dohányzásra, ami bár tudom, hogy káros, mégsem tudok ezzel a sokat mondó információval mit kezdeni. A szüleim próbáltak vissza rángatni a földre,  csak sajnos sosem értették meg, és mai napig nem értik, hogy nekem így jó.
Örültek. Örültek, hogy már nem barátkozom azzal a társasággal, akik szerintük rosszra biztattak. Nem ők tették ezt velem, hanem a világ. A világ, aki mindenkit eltaszít. Jobban belegondolva inkább a társadalom, aki nem tudott elfogadni úgy, ahogy vagyok. Régebben is megfigyeltem, hogy kilógtam a sorból. Sosem öltözködtem a legújabb divat szerint. Sosem hallgattam a legújabb zenéket, mint mások. Valamiért mindig más voltam, és épp ezért lógtam ki a sorból.. Néha sok mindent megadtam volna azért, hogy olyanná váljak, mint a suli tökéletes lányai, azonban ilyenkor megszólalt a tudatalattim: “Zoe, te különleges vagy! Semmi értelme velük barátkoznod. Te nem illesz közéjük. Te más vagy. Különleges!”. És igen, valóban más vagyok és voltam. Épp ezért közösítettek ki.

-Drágám ─ a nagyi lágy hangja zökkentett vissza a valóságba.

-Igen?

-Anyád az. Veled akar beszélni ─ sétált beljebb a szobába, egészen az ágyig. Reménnyel teli tekintettel nézett le rám fölém tornyosuló alakja, miközben a fekete, vezeték nélküli telefont szorongatta a kezében.

Kikaptam a kezéből a készüléket, majd a fülemhez szorítottam.

-Szia anya ─ mondtam ridegen és szárazon.

-Szia Kincsem, hogy vagy? ─ anya csilingelő hangon szólalt meg.

-Élek.

-És Harry?

Honnan tud róla?

-A seggfejre gondolsz a szomszédból? ─ nevettem fel jóízűen.

-Hallottam, tegnap együtt vacsoráztatok.

-Ha már ennyire be vagy avatva a dolgokba, akkor a többit hogy-hogy nem tudod? Nézd, nekem nincs időm a sablonos bájcsevejhez. Tehát én most leteszem a telefont. Majd...máskor beszélünk.

Mielőtt megszólalhatott volna, bontottam a vonalat, és hanyagul magam mellé dobtam a készüléket.

*

-Mit kérsz reggelire?

-Nem tudom ─ vállat vonva megráztam a fejem.

-A fenébe is. Én most rohanok, mert elkések, de egyél, hiszen van mit. Estére jövök ─ intett a nagyanyám az ajtóból egy savanyú mosoly kíséretében, majd jó hangosan becsapta az ajtót, ezzel jelezve, hogy távozott.
Remek! Újabb remek nap a nyárból!
Kisétáltam a kertbe, majd előhúztam a zsebemből a cigarettásdobozt, meggyújtottam a tüzet, majd rutinos mozdulattal a számhoz emeltem, és szívtam belőle. A füstöt pedig hanyagul kifújtam.

-Szia, Zoe ─ egy rekedtes hang szólalt meg a hátam mögül.

Ez meg mi a szent szart keres itt?!

-Még van képed ide jönni? Hadd idézzem, várj; oh igen, egy ilyen “minden ízben unalmas” lányhoz?! ─ hangom néhány oktávval feljebb szökött.

-Dohányzol? ─ figyelmen kívül hagyta a kitörésemet.

-Amint látod.

-Árt az egészségednek, szokj le ─ utasított.

-Te pedig kopj le! Érted? Vagy netalántán betűzzem? Menj el! Clarhez, vagy a tegnapi vörös nőcskédhez, de egyre kérlek meg: hagyj engem békén! ─ hangom fenyegető volt, mintsem kérő.

Szemeivel a földet, vagy a cipője orrát fürkészte. Ezt már nem tudom megmondani. Zavarban volt. Újabb pont Zoe Harrison. Magamban halványan elmosolyodtam, amit próbáltam leplezni. Még azt hinné, hogy miatta. Mondjuk miatta, de nem is. Hiszen rajta, azon, hogy milyen szerencsétlen, azon mosolygok. Már-már én érzem kínosan magam, hogy ismerem őt.
A szép, napfényes idő már korántsem volt olyan szép. A szél hűvösen fújt, az égen pedig viharfelhők gyülekeztek. Talán ez az oka annak, hogy a mellettem ácsorgó személy sapkát és vékony, kora nyári kabátot viselt, míg én egy gyűrött, mintás törtfehér pólót és egy fekete hosszúnadrágot.
Próbáltam leplezni a csalódottságot afelé, hogy nem beszél. Nem, nem mintha hiányzott volna, de nagyon jót mulattam az esetlen és határozatlan mondatain. Ahhoz képest, hogy fiú, nagyon félénk is tud lenni.

-Mi az, nem mész? ─ vontam kérdőre.

-D-De, mindjárt ─ dadogott össze-vissza.

-Nézd, Harry ─ léptem mellé, kezeimet a vállára helyeztem ─ most igazán kedves leszek veled. Egyszer mondom el, tehát jól figyelj. Tegnap a vacsora. Szeretném nem megtörténté varázsolni, de nem megy. Elmentünk, ettünk, meséltem magamról, ahogyan te is. Nem működik kettőnk között ez a barátság, vagy mi. És semmi más sem. Szeretném, ha most elmennél, és többet nem jönnél át. Soha, de soha többé. Rendben? ─ a végére elmosolyodtam.

Vicces volt őt így látni. Ajkai kiszáradtak, nehezen vette a levegőt. Miközben beszéltem, mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt. Izgult, talán félt. Szinte itta a szavaimat. Bólintott, de mielőtt elment volna, megszólalt:

-Zoe, esetleg...nem ─ homlokomat összeráncolva vártam, hogy kinyögjön valami értelmeset ─ nem tehetnél úgy, mintha kedvelnél?

-Próbáltam úgy tenni, de azt az esélyt, hogy valaha is őszintén kedves legyek veled, azt tegnap este eljátszottad, Harry ─ tudtam, hogy szavaim fájóan érintik majd.

Nem értem ezt a fiút. Egyszer kedves, aztán céltudatos és romantikus; utána bunkó, majd félénk. Igen sokoldalú.
Azonban be kell valljam, hogy élveztem. Rettentően. Oh, de még mennyire. Sikerült az ujjam köré csavarnom; lesi minden szavamat, és bármit megtenne, hogy akár egy köszönést küldjek felé, akár foghegyről.
Elsétált, azonban nem sokkal később a kezemben szorongatott készülék rezegni kezdett; sms.
Megkönnyebbülve futottam át a sorokat, és mire a végéhez értem, rájöttem, hogy a szolgáltatótól jött.

*

Úgy érzem, friss levegőre van szükségem. Egy hosszú sétára.
Előhalásztam a bőröndöm mélyéről a farmer ingemet, és egy szürke, hosszított kabátot, ugyanis az idő nem engedi, hogy pólóban és rövidnadrágban flangáljak. Fekete nadrág, fekete top az ing, fehér converse és végül a vékony, nyárias kabát. Alapjában véve jó összeállítás.
Sietős léptekkel hagytam el a házat. Épp, hogy kiléptem az ajtón az eső jobban esett a kelleténél. Mintha dézsából öntenék, vagy valami hasonló. Arcomra is csöppent néhány hűvös esőcsepp; úgy tűnt, mintha sírnék. Szürkés kabátomat jobban összehúztam magamon, ugyanis a szél süvített. Néhány tíz méter gyaloglás után az eső zuhogása kissé alábbhagyott, azonban még mindig nem állt el. Fogalmam sem volt, hogy miért jöttem el “otthonról”, vagy, hogy hová igyekszem. Csak annyit tudtam, hogy el kellett jönnöm. Levegőre vagy valamiféle rövidke környezetváltozásra volt szükségem.
Egy kávéházat pillantottam meg nem messze tőlem. Kávéház itt? Itt, a civilizációtól messzi kis vidéken? Vállamat megrántva, szapora léptekkel igyekeztem a két szoba nagyságú helyiség felé. Odaérve gyorsan beléptem; megcsapott a tömény alkohol szaga. Talán ez...ez mégsem kávéház. Furcsa alakok ücsörögtek a bárszéknek nem nevezhető tárgyakon.
Idegesen mértem fel a terepet, majd a bárpult szerűséghez siettem.

-Egy kávét és a croissant kérek ─ szólaltam meg félénken.

-Mindjárt viszem; ott foglalhatsz helyet ─ biccentett a sarokban elhelyezkedő kis asztal felé.

A hely egyáltalán nem tűnik otthonosnak vagy barátságosnak. Inkább...büdösnek és morbidnak. De az esőn mégsem maradhatok.

A nő semmitmondó mosollyal letette elém a rendelést, majd távozott.
A kávé borzalmas. Ezek nem ismerik a cukrot vagy a tejet? Netán ez nem is kávé. A croissan száraz volt, és talán romlott is.

-Hello, szépség ─ egy szőke hajú, szürke szemű és nem utolsósorban jóképű fiú köszönt nekem ─ Leülhetek?

-Kétlem, hogy élveznéd a társaságom, de egyébként igen, le.

-Luke ─ nyújtotta a kezét.

-Zoe ─ zavartan viszonoztam a kézfogást.

Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak. Bűnbánó arccal kortyoltam egyet a förtelmes kávémba.

-Ne idd meg. Tudom, hogy borzalmas ─ nevetett fel kissé keserűen.

Elpirulva helyeztem vissza az apró csészét a kistányérra.

-Mindig ilyen hallgatag vagy? ─ mosolyogva szegezte nekem a kérdést.

Feszengve ugyan, de válaszra bírtam magam.

-Nem, csak...most nem vagyok beszédes kedvemben ─ beszéltem, közben a telefonom órájára pillantottam ─ Oh, mennem kell. Ne haragudj.

-Elvigyelek? Autóval vagyok, az eső pedig zuhog.

Próbáltam mindenféle rettenetes gondolatot elűzni a fejemből, ami ezzel a fiúval kapcsolatos. Válaszként nemlegesen megráztam a fejem, majd elsiettem.

“Mi történt veled, Zoe Harrison?! Elfutsz egy fiú elől? Kedves vagy vele? Zavarba jössz? Elpirulsz? Mégis mi a fészkes fenét képzelsz te magadról?!” ─ a tudatalattim újra működésbe lépett. A fenébe. Mi történt velem...ténylegesen.
De ez a fiú, Luke...egy pillanat alatt levett a lábamról. Közvetlen kedvessége tökéletes ellentéte annak az arrogáns és öntelt Harrynek a szomszédból.

*

Gyorsan becsaptam magam mögött az ajtót, mikor visszaértem a házba; arra lettem figyelmes, hogy a találkozás óta fülig éri vigyorral mászkálok. Nem, nem nem. Nem lehet! Nem lehetek kedves, önzetlen és jószívű. Nem csak vele. Senkivel.
Már késő délutánra járt. A nagyi megígérte, hogy ilyenkor itthon lesz. Kezdek aggódni.
Épp, hogy végigsiklott a fejemben ez a gondolat megszólalt a telefon. Futólépésben igyekeztem a konyha felé, majd zihálva felkaptam a készüléket és beleszóltam..

-Igen, tessék?

-Ön Miss Harrison? ─ egy hivatalos hang kérdezte.

-I-Igen ─ dadogtam ─ Miért?

-Kérem hölgyem nyugodjon meg, de...

-De? Nyögje már ki ─ szóltam ingerülten a telefonba.

-A nagyanyját kórházba szállították.

-Mi?

-Nyugalom, Miss Harrison. Nincs komoly baj. A nagyanyjának eltört a bal lába. Hetekig itt kell maradnia. Később, miután megnyugodott lenne szíves befáradni a kórházba? Meg fogja találni a kórházunkat, ugyanis ez a környéken az egyetlen. Viszlát ─ mielőtt bármit is mondhattam volna a vonal megszakadt.

Könnyek szöktek a szemembe, amiket azonnal letöröltem. Hogy jutok el a kórházig?
...hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy az egyetlen megoldás, és kiút az az, ha megkérem Harryt, hogy vigyen el. De nem, azt nem lehet...
“A nagyanyád vagy a büszkeséged?” ─ szólalt meg egy belső hang.
Fintorogva és félelemmel teli léptekkel téptem fel a ház ajtaját, majd a fiúhoz igyekeztem. Mikor kinyitotta az ajtót lényegre törően magyarázni kezdtem.

-Styles figyelj. A nagyanyám kórházban van, eltört a lába. Fogalmam sincs, hogy merre van itt kórház, tehát...─ mielőtt befejezhettem volna, közbe vágott.

-Siessünk ─ felkapta kocsikulcsát és az autója felé tessékelt.

Beszálltunk a sötét járműbe. Egy zúgás jelezte, hogy készen állunk az indulásra. Elmotyogtam egy “Köszönöm”-öt, bekapcsoltam a biztonsági övet, majd maximális tempóval haladtunk a ködös úton a kórházig. Egyikünk se szólalt meg.
Aggasztó tény, hogy a nagyi ott fekszik törött lábbal egy undorító kórteremben. Már rögtön rosszul vagyok, ha a kórházra gondolok..

Chapter 3

Sziasztok!

Nos, fogalmam sincs, hogy hol kezdjem. Sosem gondoltam volna, hogy a 2. fejezetre kapok 13 megjegyzést és hogy a feliratkozóim száma is ilyen gyorsan nő majd. Lehet, hogy nem tudjátok, de nekem ez nagyon sokat jelent. Nagyon-nagyon sokat. Tehát feldobtátok ezzel az unalmas napjaimat, amit nagyon szépen köszönök. Köszönöm a díjamat is, amit nemsokára ki is rakok. Egy olvasó írta, hogy hogyan tudnék elérhetőséget adni. Nem igazán szeretném itt megosztani a facebookomat, ezért belinkeltem a twitteremet (lent). Oh, és képzeljétek..már tudom, hogy hogy fog végződni a blog első évadja. Ez lehet vicces, de én már akkor is eldöntöttem, hogy mi lesz benne. Remélem nem okozok nektek csalódást. Nos, azt hiszem ennyi lenne a mondanivalóm. Várom a visszajelzéseket. Puszi, Lana xx.

u.i.: akinek van Twittere, az kövessen be; visszakövetem:
https://twitter.com/styles_orsii


Chapter 3


-N-Nekem most mennem kell ─ jelentette ki Bell.

-Mi? De hát hová? Most mondtad, hogy baj van. Had segítsek, csak mondd el.

-Nem, Zoe. Köszönöm, de ebben nem tudsz segíteni ─ azzal könnyekkel küszködve kiszaladt a szobából, én pedig rohantam utána.

-Hagyd ─ Harry a karomnál fogva húzott vissza.

Visszafordultam, majd szúrós tekintetem az övébe fúrtam. Egy pillanatig ő is komoran meredt rám, majd elmosolyodott. Sötétkék inge szorosan rátapadt kidolgozott felsőtestére; ami azért baj, mert tekintetem akaratlanul is arrafelé vándorolt. Kuncogni kezdett, mire újra felvettem a rideg stílust, karomat kirántottam gyenge szorítása közül, majd lesiettem a lépcsőn. A vendégek nosztalgia délutánt tartottak. Ahogy láttam, senki sem szeretett volna hazamenni. Még, hogy azért jöttek, mert meg szeretnének ismeri. Persze.
Az idegesítő fürtös szorosan a nyomomban volt. Le sem tudtam vakarni magamról.

-Nem hagynál békén? ─ fordultam hátra.

-Nem ─ vigyorgott.

-Na ide figyelj, Styles. Ott az ajtó ─ mutattam az említett dolog felé ─ és te most ki fogsz rajta menni. Nem jössz át többet jó pofizni, nem küldesz sms-t, nem hívsz fel, nem kérdezed meg, hogy hogy vagyok, és nyáladzol tovább az idegesítő barátnőcskéddel.

-Oh, szóval innen fúj a szél? ─ nevetett.

-Honnan?

-Féltékeny vagy. Zoe Harrison féltékeny ─ csapta össze a tenyerét.

-Mondták már, hogy idióta vagy? ─ kérdeztem, mire megforgatta a szemeit.

-Mondták.

-Remek. Akkor most már el is húzhatsz ─ utasítottam.

Nem vártam meg, hogy mit válaszol. Egyszerűen hátat fordítottam neki, és visszasétáltam a négy fal közé.  Bluebell és a titokzatos telefon volt az, ami igazán aggasztott. Olyan boldognak tűnt, aztán az a telefon, és végül elrohant. Alig egy órája ismerem azt a lányt, de máris fejfájást okoz. Na igen, és Harry. Miért mondta, hogy hagyjam? És miért néztek olyan szúrós szemmel az ebédlőben ülő emberek Bellre? Úgy érzem, ez a lány és ez a környék még nagyon sok titkot tartogat; és ezekre előbb utóbb fény derül.


~Harry szemszöge~


Hazasétáltam, bekapcsoltam a TV-t és elkezdtem nézni a szörnyen butító sorozatokat. Komolyan, mint valami tizenéves tinilány, akit ha elutasítanak duzzogva hazasiet és kisírja magából a sok fájdalmat. Zoe tipikusan az a lány, aki  nagyon nehezen közelíthető meg. Nagyon nehéz elnyerni a bizalmát, de érzem, hogy nekem ez sikerülni fog. Három hónapot kellesz velem egy körzetben töltenie. Előbb-utóbb beadja majd a derekát, és véleményem szerint ez inkább lesz előbb, mint utóbb. De fogalmam sincs, hogy hogyan közelíthetném meg, ha folyton undok és elutasító. Az én türelmem se tart örökké. Megvan! Ez az! Tudom, hogyan nyerhetném el. Hogy miként zárhatna a kegyeibe. Elhívom vacsorázni ma este!

*

Összeszedtem magam, és írtam neki egy sms-t. Attól függetlenül, hogy megkért, ne tegyem.

“Nem akarlak zavarni, csak kérdeznék. Nos, lehet furcsán fog hangzani, de..nem jönnél el velem ma vacsorázni? H. xx” 

Hosszú percekig gondolkoztam azon, hogy jó döntés volt -e elküldeni neki. Hiszen a válasza nyilvánvaló. Biztosan nem jönne el velem. Folyton bunkó, undok és hasonlók.

“Nézd Harry! Két napja ismerlek, és van barátnőd. Nem hiszem, hogy ennek most van itt az ideje. Z. xx”

Sokáig néztem a rövidke üzenetet, mire felfogtam, hogy mit írt. Biztosan ő írta? Nem szokott kedves lenni. Lehet, hogy lázas. És azzal érvel, hogy Clar a barátnőm. Jaj, azért azt hittem, hogy nem veszi be ezt az átlátszó dumát. Clar és én sosem szerettük egymást. Azt hittem, hogy ez elég nyilvánvaló. Úgy látszik nem eléggé.
Fogalmam sem volt, hogy mit is írhatnék neki vissza. Sokáig gondolkodtam, mire megszületett a tökéletes válasz.

“Este nyolcra legyél kész. H. xx”

Nem mondhat nemet. Erre már nem.

*

Fekete inget és fekete nadrágot vettem fel. Hátha ez jobban imponál Zoenak. Időközben vettem egy csokor virágot is. Szeretném, ha nem azt a Harryt látná bennem, mint mindenki.
Átslattyogtam a szomszédba, majd megnyomtam a csengőt. Elképzeltem magam előtt, ahogy ajtót nyit. Haja kócosan áll, és valami különleges stílusú ruha van rajta.
Halvány mosollyal az arcán ajtót nyitott.
Egyszerű, karcsú alakjára simuló fekete ruhát viselt. Amolyan szolid, mégis figyelemfelkeltő.

-E-Ezt neked hoztam ─ nyújtottam át a virágcsokrot, mire ő halvány mosolyt eresztett felém, és elfogadta a gazt.

Ez eléggé furcsa volt. Zavarban vagyok, mint egy kisfiú, aki most hívott életében először randira egy lányt. Mi történt velem?!


~Zoe szemszöge~


A nagyi kérésére kissé hanyagolom a goromba stílusomat. De kivételesen a mai estére. Csak ma este;
Némán sétáltunk egymás mellett, mikor megszólaltam:

-Ez egyszeri alkalom. Többet nem fordul elő. És szigorúan úgy megyünk oda, mint két ismerős, akik éhesek.

Kijelentésemen felnevetett.

-Rendben ─ bólintott nevetve.

Végül megérkeztünk. Ahhoz képest, hogy távol vagyok a civilizációtól, ez a hely elég...normális. Mikor beléptünk a pincér fiú kezet fogott Harryvel, majd az asztalunkhoz vezetett minket. Elment az étvágyam is, mikor megláttam, hogy miféle alakok vannak ebben az étteremben. Voltak normálisak, mint például mi, de voltak olyanok akik..Tehát olyanok, akiket nem szeretnék közelebbről megismerni. Udvariasan kihúzta nekem a széket, én pedig helyet foglaltam. Leült velem szemben és mosolygott. Leadtuk a rendelésünket. Előre féltem, hogy most kérdezgetni fog. Nem szeretnék neki semmit elmondani az életemről. A néhány évvel ezelőtti betegségemről vagy bármi másról.

-Beszélgessünk ─ javasolta.

Mintha olvasna a gondolataimban és direkt arról beszélne, amit nem akarok. Bólintottam, mire ő feltette az első kérdést:

-Honnan is jöttél?

-Anglia.

-Nem fogod elhinni, de én is ott születtem. Holmes Chapelben. Néhány éve költöztem ide.

-Oh, értem.

-Most mesélj nekem az életedről.

Nos, pontosan ettől féltem. Mit kéne neki mondanom? Két nap ismeretség nem elég ahhoz, hogy kiteregessem neki a szennyesem. Véleményem szerint két év ismeretség is kevés lenne.

-Egy szóban összefoglalva mesélném el: borzalmas.

-Biztosan nem. Na, mondj néhány alap dolgot. A fontos tudnivalókat.

-Rendben. Tehát Angliában születtem, pontosabban Londonban. Október huszonnegyedikén. Tehát idén töltöm be a tizennyolcat. Felvételiztem egy Franciaországban lévő főiskolára, ahol négy éven keresztül az újságírást fogom tanulni szeptembertől. Ha felvesznek. Ha azt elvégzem pedig egy francia szerkesztőségnél fogok dolgozni. Oh, és építgetem a rockzenészi pályámat ─ meséltem teljesen beleélve, mire felnevetett. ─ Most pedig mesélj te!

-Nos, a teljes nevemet gondolom tudod. Angliában, Holmes Chapelben születtem, február elsején. Már nagykorú vagyok. Kezdő énekes.

Ez volt az a pont, ahol felnevettem. Ő és az éneklés. Ugyan már. Folytattam volna tovább a nevetést, de tekintetem megakadt egy magas srácon, aki felénk tartott; a vidám hangulat eltűnt és a mosoly is lefagyott az arcomról.

-Szia Édes ─ lépett oda hozzám ─ meghívhatlak valamire?

-Bocs, szerintem univerzumot tévesztettél. Lekophatsz.

Szó nélkül eltűnt a látókörünkből.

-Ezt szépen elintézted ─ nevetett Harry.

Közben kihozták a rendelést; Nem igazán volt kedvem enni, csak turkáltam az ételben. Valamiért egy falat se ment le a torkomon.

-Valami baj van?

-Igen. Én most elmegyek.

-Ha a kölyök miatt, aki az előbb idejött, akkor ülj vissza, elintézem.

Nyilvánvaló volt, hogy mit tenne vele. A tudat, hogy azonnal megverné, megrémített.

-Nem, dehogy. Csak rosszul érzem magam. De te maradj nyugodtan, é-én most hazamegyek ─ azzal kiszaladtam a helyiségből.

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Egyszerűen fogom magam és elszaladok? Mondjuk eléggé rám vall. Nem volt igazából semmi gond, és aránylag jól is éreztem magam. Az a barom pedig nem számított. Csak nem akartam, hogy Harry a bizalmamba férkőzzön. Meg kell őriznem a “Jégkirálynő” szerepet; nem hagyhatom, hogy Harry meglágyítsa a szívemet, és eltűnjön az a Zoe, akit évekbe telt felépítenem. Az embereknek meg kell szokniuk ezt a lányt. A régi, mindig kedves Zoe Harrison elveszett. Remélhetőleg örökre.

*

A TV előtt ültem egy hatalmas doboz fagyival az ölembe, mikor ismerős hangokat hallottam kintről. Az ablakhoz sétáltam, hogy megnézzem, ki sétált el előttünk nevetgélve.
Egy vörös hajú lány és...Harry? Ezt nem hiszem el. Megvártam, ameddig a lány elment, de előtte hosszú csókot adott Harrynek. Fúj, hogy ezek mennyire undorítóak. Kirohantam a házból, és őrülten kopogtattam a fiú házának ajtaján.

-Igen? ─ nyitott vigyorogva ajtót.

-Rohadék ─ amint ezt kimondtam, jobban mondva ezt követően felpofoztam.

Hogy miért? Nem, félreértés ne essék, nem vagyok féltékeny. Csak én már kezdtem azt hinni, hogy tényleg van egy kis halovány remény afelé, hogy Harry nem egy szemét. Hogy nem ugyan olyan, mint a többiek. “A remény hal meg utoljára.” Szokták mondani. Nos, nálam ez is meghalt.

Arca sajgott. Egy hatalmas piros volt jelezte, hogy megérezte, amit kapott.

-Jó, ezt megérdemeltem.

-Oh, ha tudnád, hogy mennyire szánalmas vagy. És még én hülye kedves voltam veled. Azt sem érdemled meg, hogy beléd rúgjak. Tudod mit? Felejtsük el ezt a mai vacsorát. Hogy elhívtál valahová és, hogy kedves voltam veled. Mostantól megy minden úgy, mint régen. Én továbbra is utállak. Nem, mintha a vacsora alatt nem utáltalak volna, de most jobban.

Épp elmenni készültem, mikor megszólalt:

-Ilyen minden ízben unalmas lányt, mint te, még sosem láttam ─ nevetett a képembe.

-Barom ─ jegyeztem meg halkan, majd elsétáltam.

De ugyan már. Mit is vártam egy...ilyentől? Pedig azt hittem, hogy lehet egy kis fegyverszünet, és tudunk egymásnak köszönni anélkül, hogy vita alakuljon ki. Ezek szerint nem. Lényegtelen. Ez van. Egy gonddal kevesebb.

Chapter 2

Hi, darlings! Meg kell mondjam, hogy én majdnem sírtam a boldogságtól. 18 feliratkozó. 9 megjegyzés.

Álmaimban sem gondoltam volna. Mindenesetre örülök, hogy ennyi visszajelzést kapok, ugyanis én innen tudom, hogy elnyerte -e a tetszéseteket, vagy sem.
Nem véletlenül csatoltam ezt a képet ehhez a fejezethez. Egy új szereplővel fog bővülni a történet, aki bár nem fog rendszerességgel feltűnni, és ebben a fejezetben sem kap sok szerepet mégis hallotok majd még róla. Tehát azért mellékeltem ezt a képet, hogy valamennyire mégiscsak el tudjátok képzelni őt. Ne gondoljatok semmi rosszra;
Nos, több mondanivalóm nincs. Egyenlőre. c: Remélem elnyeri a tetszésetek a második fejezet is.
Lana xx.


 Bluebell. 


-Rendben, segítek. Csak azt áruld el, hogy mi szükség van erre a felhajtásra?! ─ kérdeztem dühösen a nagyanyámtól.

-Oh, Zoe. Csak szeretném, ha megismernéd a közeli szomszédokat, és ők is téged.

-Nyilvánvaló, hogy minden vágyuk az, hogy megismerjenek engem. Ha ezzel akarod feldobni a kedvemet, akkor már most szólok, hogy rosszul csinálod.

-Na idefigyelj kisasszony. Nálunk nincs visszabeszélés, se undokoskodás. Ez itt nem London! Lehet, hogy anyádék otthon megengedik, hogy így beszélj velük, de itt ez nem szokás. Tehát ha nem tudsz normálisan viselkedni, akkor fogd be a szádat. Rendben? ─ a nagyi hirtelen kitörésétől kissé megrémültem.

Ezek után hozzá sem szóltam. Ahogyan ő sem hozzám. Folytatta a dolgát, vagyis sürgött-forgott a konyhában. Most ─ hogy mindenki tisztában legyen a helyzettel ─ kitalálta, hogy hogy hívjuk át a szomszédokat egy ebéd erejéig, hogy megismerjenek engem. Véleményem szerint itt senki se akar megismerkedni velem. A beképzelt fürtös már megkapta a magáét, tehát ő ismer. A többiek pedig említésre sem méltók. Fogalmam sincs, hogy mi értelme ennek az egésznek. Azonban amit egyszer a nagyanyám a fejébe vesz...

*

-Gyere le! ─ ordított be a szobámba a nagyanyám.

Megforgattam a szemem, oldalra raktam a laptopomat majd lecsoszogtam a lépcsőn, ahol már vártak rám. Várjunk csak. Mit keres itt a idegesítő bájgúnár?! Önelégült vigyor kúszott az arcára, amikor meglátott. Unottan rájuk pillantottam majd vártam, hogy mondjanak valamit.

-Elmesélted a nagyidnak, hogy tegnap majdnem eltörted a lábam? ─ vigyorgott.

-Kár, hogy csak majdnem ─ nevettem a képébe.

-Hogy micsoda? Zoe, ezt egy szóval sem említetted.

-Persze, hogy nem. Hiszen egy ilyen senki, mint ő ─ mutattam rá ─ említésre sem méltó.

-Ezért még számolunk, de ezt nektek kéne megbeszélni. Menjetek csak fel a szobába, és tárgyaljátok meg.

-Biztos, hogy nem jön be a szobámba ─ nevettem fel kínosan.

-Menj csak, Harry drágám ─ mosolygott rá a nagyanyám kedvesen, majd elvonult.

Nem erre számítottam. Valójában azt vártam, hogy leordítsa a fejemet, igazat adjon Harrynek és hazaküldje. A fürtös szó nélkül elment mellettem; fel az emeletre.

-Hé, állj meg! Mégis, hogy képzeled, hogy kérdezés nélkül bemész a szobámba?! Menj haza!

Elnevette magát, majd lassú léptekkel elsétált. Egy hangos ajtócsapódás jelezte, hogy elhagyta a házat. Remek. Nem mondd semmit, és elmegy. Örülök, hogy legalább most nem kötekedett. Még csak egy napja sincs, hogy ismerem, de már most gyűlölöm. Lerí róla, hogy mennyire beképzelt, öntelt stb. amiért előnyös külsővel van megáldva. De ezek csak mind külsőségek. Attól még borzalmasan idegesítő személyiség lehet.

Vészesen közeledett a délután egy óra. Hogy miért tartottam tőle ennyire? Mert ekkor van az ebéd. Úgy értem amikor átjön egy csomó idegesítő idegen akik bájcsevegni akarnak velem. A normális, hétköznapi családi ebédekkel nincs semmi bajom.
Leültem a földre és a bőröndömben kezdtem el kotorászni valami megfelelő ruha után. Nincsenek szép ruháim; amolyan alkalomhoz illően szépek. Ugyanis a maguk módján mind tökéletes. Számomra legalábbis.
Hosszas keresgélés után végül egy aránylag szép pólót sikerült találnom; amit egy fekete rövidnadrággal párosítottam. Mindig is utáltam szép ruhákban öltözködni. Azaz ami másnak volt szép. Ami nekem szép az sosem tetszik senkinek. Néha úgy érzem, hogy a földön csak nekem van ilyen borzalmas életem. Senki sincs, aki mellettem állna. A barátaimat elveszítettem. A családom szégyell. És nincs még egy olyan ember, mint én, vagy esetleg hasonló, aki megérthetne. Boldog életet szeretnék. Komolyan túl sokat kérek ezzel?! Utálok közhelyekkel dobálózni, de így van. Az undok és megközelíthetetlen lány összetört. Ez eléggé ironikus, nemde?
Mindig is szerettem ábrándokat kergetni, álmodozni a jövőről. Arról, hogy majd egyszer valóra váltom az álmaimat.
A legtöbb ember, akit ismerek, az mind nyavalyog, hogy milyen szörnyű az élete; nem válnak valóra az álmai.  Ugyan. Hogy válhatnának valóra az álmaid, amikor nem teszel érte? Csak várod, hogy bekövetkezzen az a bizonyos csoda, aztán meg a sorsot és az életet hibáztatod, amikor nem sikerül valami. Aki pedig tesz érte, annak nem sikerül. Tapasztalatból mondom ezt.
Véleményem szerint három csoport van az ilyesfajta emberekből:
-Az első az az, amikor várja a csodát, de nem tesz érte.
-Aztán van a befolyásos, akinek semmit se kell tennie, mert úgyis sikerül.
-És vannak a társaim és én. Akik minden megtesznek, de mégsem válnak valóra az álmaik.
Valóban. Az élet rettentően igazságtalan, azonban ha van egy kis eszed, akkor ki tudod játszani és a végén te nyersz. Sajnos nem mindig sikerül. De az álmodozó sosem adja fel. Épp ezért álmodozó. Ha minden ember minden hiba után feladta volna, akkor sose sikerült volna nekik semmi.

A telefonom rövid rezgése zökkentett ki a gondolatmenetemből.

“Véleményem szerint te egy kedves lány vagy. Tudod, az érdekelne igazából, hogy miért viselkedsz így velem? Remélem a mai ebédnél megkapom a választ. H. xx”

Tisztában voltam azzal, hogy az a beképzelt idióta írt a szomszédból. Az első kérdés, ami megfogalmazódott a fejemben az az, hogy honnan van meg neki a számom? Aztán meg miért ír nekem?
Némi habozás után kezembe vettem a készüléket és a következő szöveget pötyögtem be az apró kijelzőn:

“Véleményem szerint te egy idióta vagy. Tudod, az érdekelne igazából, hogy miért nem hagysz békén? Remélem ez ebédnél megkapom a választ. Z. xx”

Azonnal érkezett a válasz:

“Haha. Nagyon vicces vagy. Idióta? Rendben. Most már csak annyi érdekelne, de komolyan, hogy hogy tudsz valaki olyat utálni, akivel maximum háromszor találkoztál, akkor is egy percre? H. xx”

Kissé hezitáltam a válasz elküldését illetően. Való igaz, hogy nem tudom miért nem szimpatikus. Ugyanis nem utálom, hiszen tényleg nem ismerem.

“Nem tartozom magyarázattal. Én senkinek sem tartozom magyarázattal! Ezt vésd jól a csinos kis fejecskédbe. Z. xx”

Erre már percekkel később sem érkezett válasz. De az igazat megvallva egyáltalán nem érdekelt.
Elhagytam a szobámat és lesétáltam a nappaliba.
Az asztal már meg volt terítve, minden a helyén volt. Már csak a vendégeket kellett megvárni. Ahogy egyre közeledett a pillanat, egyre jobban fordult fel a gyomrom ettől az egésztől.

*

Pontban egy órakor hatalmas vendégsereg özönlött be a hatalmas házba. Végül megérkezett az én kedvencem is. Halkan kuncogni kezdtem, mikor megláttam őt egy szőke lánnyal. Akivel érkezett. Ujjaik szorosan tapadtak egymáshoz. A lány haja tökéletesen állt. Enyhén hullámos volt. Fehér ruhát és kék blézert viselt, míg Harry fekete farmert és sötétkék inget. A kapcsolatukról már távolról látszott, hogy mennyire mű. Mennyire felszínes.

-Szia, Clar vagyok ─ jött oda hozzám az említett szőke lány, aki nyilván a göndörke barátnője.

Nem elég, hogy borzalmasan idegesítő külseje van, de mindemellett még olyan beszédhangja is ami fölöttébb irritáló.

-Zoe ─ motyogtam halkan.

Besétáltak az ebédlőbe, ami tágas, ezáltal mindenki kényelmesen elfért. Mikor már mindenki elmerült az unalmas történetekben a csengő megszólalt.

-Nyitom ─ jelentettem ki.

Az ajtóhoz sétáltam, majd kinyitottam azt. Egy velem egykorú lány állt velem szembe. Tökéletes sminket viselt. Szürkésbarna haja kócosan volt befonva, de még így is jobban nézett ki mint az enyém. Vékony alakja volt. Vérvörös színű ruhájához ugyanilyen színű rúzs is párosult.

-Szia. Az ebédre jöttem ─ halkan beszélt.

-Ja, persze. Egyébként Zoe vagyok ─ nyújtottam a kezem.

-Bluebell, de szólíts Bellnek, ha kérhetem.

-Persze. Egyébként gyere beljebb.

Az ebédlő irányába indultam, ahol mindenki figyelmes lett az újdonsült vendég érkezésére. Megfigyeltem a jelen lévők többségének a tekintetét. Bell érkezése fagyossá változtatta az amúgy is unalmas hangulatot.

-Zoe ─ szólt a nagyanyám kedvesen ─ kísérd fel Bluebellt a szobádba, de persze Harry és Clar is tartson veletek.

Vonakodva ugyan, de intettem nekik, hogy kövessenek. Harry egész végig kajánul vigyorgott és apró csókokkal bombázta a szöszit. Undorító. Bell lehajtott fejjel ment egészen a szobámig.

-Harry, drágám ─ szólalt meg idegesítően nyávogó hangon a szőkeség ─ nekem mennem kell. Majd hívj ─ megpuszilta, majd kiviharzott a szobából.

-Bell, mi volt ez az előbb lent?

-Hát...nem tudom.

-Persze, nem tudod ─ forgatta a szemeit a fürtös.

-Elárulnád, hogy téged ki kérdezett? ─ dühösen fordultam felé.

Bluebell nevetni kezdett, amit nem tudtam  hová tenni. Leültem az ágyra és csak ültem; ültem és ültem. Itt egy rakás vendég, akik szerintem azt sem tudják, hogy miért vannak itt. Itt van két idegen a szobámba; az egyik mindjárt megfullad a nevetéstől, a másik pedig feszülten áll. És itt vagyok én, aki arról mereng, hogy mit csináljon most.
A lány, vagyis Bell elvonult telefonálni. Idegesen az ablakhoz sétált, kikukucskált rajta, majd a szoba egyik csendesebb sarkába kuporodott le, és folytatta az eszmecserét.

-Nos, akkor elárulnád, miért utálsz? ─ ült le mellém a fürtös.

Becsuktam a szemem, és néhány másodpercig úgy ültem. Tudtam, hogy ez mennyire idegesíti majd őt. Jobban, mintha válaszoltam volna valami csípős megjegyzéssel. Megrázta a vállamat, mire szemeim kipattantak, és kissé ideges lettem. Fejemet lassan felé fordítottam. Smaragdzöld szemeibe néztem. Tekintetéből azt szűrtem le, hogy megijedt.

-Lehet, hogy most fog eltörni a lábad. És a kezed. Meg a másik kezed ─ vigyorogtam.

Tekintete még rémültebbé vált. Felállt, és körbe-körbe szaladgált a szobában. Mekkora idióta. Az ágyon ülve halkan kuncogni kezdtem. Mikor észbe kapott, hogy nem csinálok semmit megállt. Épp nevetni készültem a szerencsétlenségén, mikor észrevettem, hogy Bell befejezte a telefonálást, és kétségbeesett arccal mered rám.

-V-Valami baj van?

Aprót bólintott, majd szólásra nyitotta a száját.

Chapter 1

Sziasztok Drágák! Máris meghoztam az első fejezetet! Köszönöm a 8 feliratkozót és az aranyos megjegyzéseket. A részeket előre megírtam már, de tudnotok kell, hogy nem mind lesz ilyen hosszú..Körülbelül 1-2 napnak kell eltelnie, hogy új fejezetet hozzak. Senkit sem szeretnék komment írásra kényszeríteni, ugyanis  ha akarsz írsz véleményt, ha nem pedig nem. Ennyire egyszerű. Véleményem szerint tetszeni fog nektek ez a rész. Vagyis..hát nagyon remélem. Jó olvasást, Lana xx.


Száműzetés. 

Hajnalok hajnalán felkeltenek, hogy közöljenek valami életbevágóan fontosat. Remek, nem? Nem.

-Zoe, gyere már! Ne kelljen még egyszer szólnom ─ anya hangját hallottam meg ismét a szűk folyosó végéről.

Lassan kibújtam a melegséget adó, sötétkék paplanom alól, csukott szemmel felhúztam a szobapapucsomat majd dühösen elcsoszogtam a folyosó végéről ─ ahol a szobám található ─ a nappaliig. Ideges szempárokra lettem figyelmes. Apám és anyám egymás mellett ültek a krémszínű bőrgarnitúrán. Utóbbiként említett két papírt szorongatott a kezében. Az egyik félelmetesen hasonlított az idei, és egyben az utolsó bizonyítványomra; amit eddig tökéletesen rejtegettem előlük.

-A-Az mi? ─ kérdeztem némi kínos csönd után.

-Ez egy repülőjegy és a bizonyítványod. Tudod jól, hogy a jegyeid borzalmasak. Hazudozol, hajnalban jársz haza és mindemellett dohányzol is. Kislányom, ennek itt a vége. Ügyesen rejtegetted előlünk ezt a papírt ─ emelte fel anya az említett tárgyat ─ azonban ennél kevesebb sikerrel. Tehát a lényeg, hogy apáddal úgy döntöttünk, hogy az idei nyarat nagyanyádnál fogod tölteni. Vidéken.

-Ne ne ne, kérlek ne ne ne! Takarítok, mosok, főzök, tanulok és leszokom a dohányzásról is ─ fogadkoztam.

-Nem Zoe, ebből nem engedünk ─ apa vette át a szót ─ Elmész a nagyanyádhoz vidékre, mégpedig holnap reggel.

-Nem ─ toporzékoltam.

-Most már elég legyen! Elmész és pont. Most pedig menj a szobádba és pakold össze a fontos dolgaidat.

-De nem hagyhatom el Londont egész nyárra.

-Túléled.

-Oh, és mi lesz akkor, ha a terroristák eltérítik a repülőgépet? Lezuhanok, lelőnek vagy más, szörnyűbb halált halok? Akkor a ti lelketeken szárad a halálom.

Fájdalmasan sóhajtottak, majd egy szemforgatással elintézték az egészet. Én pedig ördögi kacaj kíséretében visszasétáltam a szobámba. Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom, hogy miért nem mehetek. Vidékre? Vidéken a nagyvárosi lány? Ugyan már. Miért nem küldenek valami izgalmasabb helyre? Akkor talán még bele is egyeznék, de így? A nagyi kedves, aranyos stb, azonban mégsem szeretnék nála tölteni egy egész nyarat. És mit fogok ott csinálni? Lehet ott egyáltalán valamit csinálni? Elég nevetséges, sőt igazából filmbe illő kísérletekkel próbálnak megváltoztatni. Igazából nincs ezzel semmi baj. Az embert 17, lassan 18 évesen nem, hogy nehéz, egyenesen lehetetlen megváltoztatni. Sajnálom, hogy én vagyok a család fekete-báránya. Vagyis...nem, igazából nem sajnálom. Az unokatestvéreimnek, közeli -vagy távoli rokonaimnak mindig olyan makulátlan élete volt és van. Sőt, lesz is. Csak én vagyok a család kis különce. A nem kívánt személy az emberek életében; és azzal is tisztában vagyok, hogy nem az a fajta ember vagyok, akit az emberek megkedvelnek. Az ártatlan külső mögött igazából egy goromba, tudálékos és bunkó személyiség rejlik. Persze nem mindenkivel, de a társadalom nagy részével az vagyok.
Tudom, hogy nem élek épp példamutató életet, de senkinek sem szeretnék példát mutatni. Élni szeretném az életemet felesleges megjegyzések nélkül.
Gondolatmenetemet egy halk kopogás zavarta meg.

-Bejöhetek? ─ anya kukucskált be az ajtón.

-Nem.

Lassan kinyitotta az ajtót, majd belépett azon. Egy aprócska tányér volt a kezében, amin a kedvenc süteményemből volt elhelyezve egy szelet.

-Egy sütivel nem fogsz tudni lekenyerezni.

Némán elmosolyodott és leült mellém, majd a kezembe nyomta a kistányért, amin egy villa is el volt helyezve.

-Bepakoltál már?

-Még nem.

-Remek, akkor ne is pakolj.

-Köszönöm, köszönöm ─ öleltem át ─ tudtam, hogy meggondoljátok magatokat.

Harsány nevetésbe kezdett majd folytatta.

-Nem, nem maradsz itthon. Csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk vásárolni...Tudod, hogy utálom azokat a ruhákat, amiket hordasz. Olyan..feketék. És a legtöbbjükön valami sátáni szimbólum van.

-Ha csak ezért jöttél, akkor már mehetsz is.

-De Zoe...

-Szia ─ burkolva utaltam rá, hogy menjen ki.

Kénytelen voltam elfogadni a helyzetet. Dühösen az arcomhoz szorítottam a párnámat és legszívesebben ordítottam volna. De semmin se változtatna. Semmin.
Felálltam és a szekrényemhez sétáltam. A mélyéről kirángattam a fekete bőröndömet, majd a szekrényemben lévő összes ruhát belepakoltam. A sötét nadrágjaimat, a kedvenc szakadt farmeromat és a hatalmas, fehér kötött pulcsimat sem hagyhattam itthon, amibe jó párszor belefértem.
Tekintetem a szoba egyik poros sarkában lévő gitáromra tévedt. Pontosan emlékszem még, hogy milyen alkalomból kaptam. Gitározni szerettem volna egészen kicsi korom óta. Mikor lehetőségem nyílt rá, a szüleim azonnal nemlegesen megrázták a fejüket. Én azonban egyszerűen csak fogtam magam, elmentem a legközelebbi zeneiskolába és beiratkoztam magántanulónak. Imádtam. Minden óra vicces volt, és többnyire beszélgettünk; a tanárnőm ugyanis egy fiatal, húsz év körüli lány volt, aki a hosszú évek alatt szinte a barátnőmmé vált. Mindig mehettem oda tanácsot kérni, mindig meghallgatott, és ha tudott segített. Sokat nevettünk együtt. Boldogan léptem be a zeneiskola kapuján, és annál nagyobb fájdalommal mentem el. De csupán azért, mert imádtam gitározni és mert sokat beszélgettünk a tanárnőmmel; meg persze ott volt a legjobb barátnőm, Rose. Ezen kívül semmi boldogító nem volt benne.

Elemeltem a sarokban lévő, fekete tokkal takart gitárt a helyéről. Lassan kicipzároztam és kivettem belőle a hangszert. Miközben felhangoltam újra eszembe jutottak a zeneiskolás évek.
Hogy mennyi minden is történt velem. Örökre szóló barátságok kötődtek. Némelyik megmaradt, néhányan azonban már köszönés nélkül elmennek mellettem. Megpengettem a poros húrokat, majd szép lassan egy csodálatos dallamot kombináltam. Igazából mindig is imádtam dalokat írni.
A gyerekek ─ leginkább a kislányok ─ kiskorukban mind valami sablonos szakmát talál ki maguknak. Manikűrös, sminkes és társaik. Én öt éves koromban eldöntöttem, hogy rock-zenész leszek; ugyan ezt az álmomat még nem váltottam valóra, de ami késik nem múlik.
A rövid dallam lejátszása után eldöntöttem, hogy a gitáromat is magammal viszem. Nyilván nem lesz ott semmi szórakoztató, tehát kénytelen leszek magamat szórakoztatni.
Az emlékek felidézése közben észre sem vettem, hogy besötétedett. Elsétáltam a fürdőig, vettem egy gyors zuhanyt, majd felkészültem a halálomra, ami holnap, vidéken következik be.


*Másnap*

-Kislányom, indulás ─ anya szólt be a szobámba.

-Hagyjatok békén ─ vágtam egy párnát az ajtóhoz.

Ezt jó néhányszor eljátszottuk, majd anyám bejött, lehúzta rólam a kényelmes paplanomat és leöntött egy pohár jéghideg vízzel.

-Rendben, megyek már ─ adtam meg magam.

*

-Ne is mondjátok, hogy hiányozni fogok, ugyanis tudom, hogy nem. A végrendeletemet az íróasztalomon találjátok ─ teljes nyugodtsággal közöltem.

-Három hónap múlva találkozunk, Zoe. De most menj, mert lekésed a gépet.

Meg szerettek volna ölelni, de elhúzódtam. A gitárommal a hátamon, és a hatalmas, fekete bőröndömmel magam mögött szálltam fel a járatra. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem egy idióta mellett kellesz töltenem a körülbelül 7 órás utat.
A gépre való felszállás után megkerestem a helyemet; ami természetesen ablak mellett volt. A fülhallgatót a fülembe helyeztem, bekapcsoltam az apró iPod-ot és elindítottam az egyik kedvenc Ed Sheeran zenémet; a hangerőt pedig teljesen felhúztam. Fejemet az ablakra hajtottam és csodáltam a felhőket. Aludni egyébként sem tudtam volna. Az utazással járó felhajtás teljesen kiverte az álmot a szememből. A Small Bump-ot dúdoltam magamba, mikor valaki hozzáért a vállamhoz. Azonnal kirántottam a fülemből a benne lévő tárgyat, majd az idegen felé fordultam. Magas volt. Sötétbarna haj, és ugyanilyen színű szem párosult külsejéhez.

-Leülhetek?

Aprót bólintottam, mire ő helyet foglalt mellettem.

-Mit hallgatsz? ─ barátságosan szegezte nekem a kérdést.

-Sajnos téged, de jobb szeretném a zenét ─ mordultam rá, majd amennyire csak lehetett, elfordultam tőle.

Ő sem szólt hozzám többet. Mondjuk, amilyen voltam vele; tökéletesen megértem. De ne, ne is szóljon hozzám. Nincs szükségem társaságra. Már csak a pillanatot vártam, hogy megérkezzek, és bekövetkezzen az, amire mondjuk hetven évet szerettem volna még várni, vagyis a halálom.
Egy nő idegesítő hangon bejelentette, hogy csatoljuk be az öveinket, ugyanis megkezdik a leszállást. A gép lassan, mégis biztosan ért földet. Belegondolva jobb lett volna, ha eltérítik a gépet.

A leszállást követően a váróterembe sétáltam át. Tekintetemmel a nagyanyámat kerestem, de ő hamarabb észrevett, és rögtön idióta integetésbe kezdett, majd gyors léptekkel felém sietett.

-Zoe, drágám, csak, hogy itt vagy ─ ölelt át.

-Hurrá ─ mondtam a lehető legunalmasabb hangnemben, majd kibújtam a szorítása alól.

-Gyere, menjünk haza.

-Haza? Tisztázzunk néhány dolgot. Tehát: az én otthonom Anglia, azon belül pedig London. És pont.

Fájdalmasat sóhajtott, majd szorosan tartva a fekete táskáját elindult a kijárat felé, én pedig lassú léptekkel követtem őt.

A házhoz érve a nagyanyám megállt, és boldogan bejelentette, hogy megérkeztünk; itt lakik. Azt is hozzátette, hogy menjek be, öltözzek át, stb.

*

-Nem vagy éhes? ─ kukucskált be az ideiglenes szobám ajtaján.

-Nem.

-És..mit szeretnél csinálni?

-Meghalni?!

-Nézd, tudom, hogy nem jó kedvedből vagy itt, de ha megpróbálnál egy kicsit vidámabb lenni, akkor minden könnyebben menne. Az első lépést mondjuk azzal tedd meg, hogy mész, és bemutatkozol az első számú szomszédunknak, Harrynek. Aranyos fiú, kedvelni fogod és ő is téged.

-Remek ─ vágtam idióta fejet, majd megforgattam a szemeimet.

-Na, menj már ─ utasított.

Csigalassúsággal lemásztam az ágyról, és lesétáltam a hosszú lépcsőfokokon.

-Zoe, elmegyek néhány órára, vigyázz a házra ─ kiáltott utánam a nagyanyám.

Bólintottam, majd átsétáltam a szomszédba.
Fel az alacsony lépcsőfokokon egészen a bejáratig. Megnyomtam a csengőt, és vártam, hogy a szóban forgó személy ajtót nyisson; ami nem sokkal később be is következett. Kissé megilletődve álltam ott, mikor kinyitotta a sötétbarna ajtót. Mindössze egy fehér törölköző takarta alsó részét, felsőteste pedig teljesen fedetlen volt. Tekintetem elidőzött rajta, mire halkan felnevetett, majd mikor észbe kaptam, megszólaltam.

-Oh, szia, Zoe vagyok. Az új szomszédod nyárra. A nagyanyám küldött ─ mutattam a háza felé ─ azt hittem valami sármos rocker fog ajtót nyitni, akivel komolyabb beszélgetésbe merülhetek. Nos, ismét csalódnom kellett. Tehát a mondandóm lényege összességében annyi, hogy remélem soha többé nem találkozunk. Viszlát, te agyonszoláriumozott bájgúnár ─ utaltam a nap barnította felsőtestére.

Köpni-nyelni nem tudott. Álla szinte a padlót súrolta a bemutatkozásomat követően. Én pedig a továbbiakban szóra se méltattam. Egyszerűen fogtam magam és elsétáltam.

*

A nappaliban ültem és a helyi magazin legfrissebb számát lapozgattam, mikor valaki csöngetett. Jobban mondva ráfeküdt a csengőre, ugyanis az folyamatosan azt az idegesítő csilingelő hangocskát adta ki.

-Te? ─ kérdeztem, mikor megpillantottam az ajtóban a fürtöst; immáron felöltözve.

-Nézd...─ kezdett bele, azonban elfojtottam a mondandóját és én szólaltam meg.

-Nézem én, de csak az undorítóan fehér fogsorodat látom. Tehát ha nem fogod be, akkor kiverem a szép fogacskáidat és már nem lesz olyan ragyogó. Megértetted? ─ tekintetem villámokat szórt.

Fogalmam sincs, hogy miért vagyok vele ilyen. Egyszerűen nem szimpatikus és kész. Általában azokkal vagyok kedves, akiket bírok. Nos, őt még csak nem is ismerem, de nem tartozik ezek közé.

-Miért vagy ilyen?

-Mert utállak.

-Nem is ismersz ─ forgatta a szemeit.

-Attól még utállak. És ha nem tűnt volna fel, dolgom van. Nem érek rá idegesítő bájgúnárokkal eszmecserét folytatni.

Épp becsaptam volna az orra előtt az ajtót, mikor lába az utamba állt.

-Vedd el a lábad, vagy rázárom az ajtót. Komolyan.

-Tedd meg. Rajta!

Nem kellett többször mondani. Hatalmas erővel rácsaptam az ajtót a bal lábára, ami félig a szobában volt. Ordítások, nyögések és káromkodások közepette sétált (már amennyire tudott sétálni) vissza a saját otthonába.
Szegény srác.
Nem tudja kivel húzott ujjat.

A kezdetek.

Sziasztok! Nos, amint látjátok, máris megérkeztem az új blogommal, amit már jó előre megírtam. Az első rész holnap, esetleg holnap után kerül nyilvánosságra, aminek a végén Harry is szerepet kap. Ebben a fejezetnek nem mondható kis bevezetésben szerettelek volna titeket megismertetni a karakterrel, akit Zoe Harrison-nak kereszteltem el. A továbbiakban igyekszem nem csalódást okozni nektek! Remélem elnyeri a tetszésetek ez a blogom is, nem csak az ezelőtti blogom. Várom a megjegyzéseket és feliratkozókat! Puszi, Lana
xx.


A kezdetek kezdete.

Sokan nem érthetik ezt. Sőt, senki sem értheti. Senki, akivel nem történt meg. Nem tudják milyen az, amikor sértő szavak tömkelegét vágják hozzád, miközben te semmiről sem tehetsz. Valójában szeretnél erősnek mutatkozni, és ez egy ideig sikerül is, de amikor összetörsz, akkor onnan már nincs kiút. Nem létezik senki, aki kirángathatna a gödörből. A mély gödörből, amelyet magad körül ástál. Csak te vagy képes változtatni a helyzeten. Az esetek többsége változni és változtatni akar. Van, akinek sikerül, de van, aki ott marad a gödör mélyén reményvesztetten. És van az a csoport, ahová én tartozom. Azaz akik beleestek jó néhány csúfos hibába, és sosem feleltek meg a társadalomnak. Akik ebben a maguk körül kialakított nagyon mély gödörben akarják és fogják leélni a szánalmas kis életüket. Akik fekete bárányokként fogják letengetni a szánalmasnak minősülő mindennapjaikat. Nem fogok, és nem is akarok változtatni a jelenlegi álláspontomon.
Talán néhány hónappal ezelőtt még akartam; Megszabadulni a káros szokásoktól, a fekete ruháktól és minden mástól, ami ebből a jellemromboló életből jutott nekem. A külsőm sajnálatos módon nem tükrözi a személyiségemet, így az emberek többsége tévesen ítél meg. Ártatlan kislányként lettem elkönyvelve az emberek szemében, és talán ez így is marad mindörökre. A szüleim, mikor felfedezték, hogy mivé lettem dühösek lettek, és olyan dolgokat vágtak a fejemhez, amiket ─ elmondásuk szerint ─ már nagyon megbántak. Szerintem pedig most az egyszer mondták ki a véleményüket velem kapcsolatosan. Ekkor kezdődött az a bizonyos lázadás, amit az ember 18 éves korában kezd, amolyan “Hadjárat a világ ellen” szalagcímmel. Senki sem tudta, hogy miért változtam meg, én azonban nagyon is tudtam. Mindenről a sértegetések tehetnek, jobban mondva a sértegetők, meg persze én. Az, hogy az ember sosem tud megfelelni a társadalomnak. Ezt tették velem. Aztán mikor bekövetkezett a baj, mindenki sajnálkozott, és elképedt a hír hallatán.
Anorexia.
Egy összetört, anorexiával küzdő lány. Ez voltam én.
Évekkel ezelőtt kezdődött...
Furcsa érzést fedeztem fel magamban; a szorongást. Aztán következett a folyamatos félelem az elhízástól, ami addig fajult, hogy letagadtam, hogy éhes lennék. Bő pólókat kezdtem el hordani. Magamnak, és másoknak akartam megfelelni egyaránt. És ez csupán azért, mert az emberek kövérnek neveztek. Tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok az, azonban nem tudtam elhitetni magammal. A tükör elé álltam; percegik néztem magam, aztán leültem az alacsony bőrgarnitúra szélére, és halk zokogásba kezdtem. Csak mert nem fogadtak el. Csak mert az ellenségeim ezt akarták elhitetni velem. Mai napig nem tudom, hogy ezt viccnek szánták -e, vagy sem. Elég rosszul elsütött poén volt.
Amikor már magammal is sikerült elhitetnem, hogy beteg vagyok, akkor az önpusztító folyamat visszafordíthatatlanná vált.
Üresség. Fájdalom. Reményvesztettség.
Akkoriban ez a három szó jellemezte az amúgy is alig észrevehető lelki világomat. Fogalmam sem volt, hogy mit is kezdhetnék magammal. A betegségem odáig fajult, hogy kórházba kerültem. Onnantól kezdve jöttek az igaz és hamis barátok; rokonok, családtagok, akikben semleges érzések kavarogtak. Aztán a szüleim, akik azt hitték, az ő hibájuk..Magukat hibáztatták, amiért én feküdtem abban a koszos kórteremben, nem pedig más. A közeli rokonok, és az unokatestvér. Az unokatestvér, aki miközben az ágyam mellett állt, azon töprengett, hogy meg fogom -e neki bocsájtani az a sok csíntevést, amit ellenem követett el. Reménykedett, hogy felépülök. Imádkozott. Kezeit alig láthatóan összekulcsolta, és imádkozott. De nem csak ő, valójában mindenki. Állítólag az ellenségeimet is felemésztette a hír, hogy mi történt velem. Bűntudat gyötörte őket, amiért egykor csúfoltak.
És végül én. Én, aki azt sem tudta, hogy mi is történik.Képtelen voltam cselekedni. Ha lehetett volna, leordítottam volna az összes sajnálkozó fejét, akik azt hitték nem hallom, hogy mit motyognak az ágyam felett. Végül felébredtem. A rokonok megkönnyebbülve és boldogan felsóhajtottak, a barátaim ─ akik mára már nincsenek ─ kedves üzeneteket küldtek. De véleményem szerint a családom volt a legboldogabb. Csak én nem. Hogy miért? Ugyan..Én ─ másokkal ellentétben ─ tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy már semmi sem lesz a régi. Soha. Semmi. 
És így is lett. Miután kiengedtek a kórházból, senki sem kérdezte meg, hogy nincs -e szükségem valakire. Pszichiáterre vagy hasonló szakemberre gondolok. Talán ha akkor megkérdezik, nem kerülök csömörből vödörbe. Ugyanis ez történt. Magával ragadott a nagyvárosi élet, az a bizonyos fekete lyuk, a mély gödör amiből ha lenne lehetőségem menekülni, már akkor sem tenném. Nem mintha lenne...
...azonban mindig is helyettem döntöttek. Most sem történt másképp, ugyanis a szüleim arra az elhatározásra jutnak, hogy már pedig változtatnak a magatartásomon. Azt még nem közölték, hogy hogyan, de nyilvánvaló, hogy az sem várat magára sokáig. Sajnos nem tudják mire vállalkoznak.
Az anorexiából lehet kitudtak gyógyítani..de ebből.
Lehetetlen eset vagyok.