Chapter 16

Hi! Nagyon sajnálom ezt a sok késést. Igazából nagyon aranyosak voltatok, és magam sem hittem volna, hogy csak ilyen sokára kerül sor arra, hogy új részt tegyek fel, de sajnos így alakult. Nem akarok magyarázkodni, tudjátok, milyen ez. Iskola, zeneiskola, különórák, szakkörök. Röviden bonyolult. A blogot egyáltalán nem szeretném szünetre bocsájtani; ez még csak meg sem fordult a fejemben. Ne haragudjatok rám se emiatt, se amiatt, ha ez a rész egy kicsit negatív kisugárzású lesz, vagy valami. De annyira nincs jó kedvem. Úgy értem, hogy nagyon rosszul esett valami, és teljesen lehangolt..Nem tudok most 100%-an az írásra koncentrálni. De nem rabolom az időtöket.
Jane xx

u.i.: nézzetek be ide, és ha kérhetem, akkor kövessen az, akinek van tumblija.


Chapter 16

~Zoe szemszöge~

Halk zajra ébredtem, ami az utca túloldalán volt. Mire kikászálódtam az ágyból, addigra már abba is maradt. A "szobámban" lévő tükör előtt észrevétlenül sétáltam el; valamennyit azért láttam a külsőmből, ha nem is néztem oda. Azt hiszem, hogy nem kell ecsetelnem, hogy nézhettem ki. A hajam kócos volt, a szememről a halvány festék is elkenődött, ami egyértelmű, hogy összesítve egyáltalán nem festett jól. Sóhajtottam, majd lesétáltam a lépcsőn. A fürdő felé indultam; mikor beléptem a helységbe a talpam a csempéhez ért, ezáltal felszisszentem, mert a hideg teljes mértékben átjárta a testem. A forró zuhany alatt kissé megnyugodhat az ember, nem? Én legalábbis igen. A vízcseppek tisztára mostak, és ezáltal jóleső érzés futott át rajtam. A hajamat alaposan kimostam. Irtóztam a gondolattól, hogy így nézek ki. A szememen lévő halvány festék bár vízzel nem jött le, mégis jobban néztem ki, mint néhány perccel ezelőtt. Miután végeztem a sötétkék, puha, kagylómintás törölközőt magam köré tekertem, majd felmentem az emeletre néhány tiszta ruháért. A hajamból még mindig csöpögött a víz, de nem túlzottan foglalkoztam vele. Sötétkék farmert és egy fekete koncertpólót vettem fel. Még mindig instabil állapotban voltam azok után, amit megtudtam. Nem lebegett más a szemem előtt, mint az, hogy ott kell lennem még ma Londonban, és nem vesztegethetem az időmet. Ehhez azonban szükséges, hogy felhívjam anyámat; meg kell tőle tudnom néhány dolgot. Mióta megtudtam, azóta nem beszéltem vele. Felvettem a telefonom az ágy melletti éjjeliszekrényről, majd tárcsáztam, végül a fülemhez tettem a készüléket, és vártam, hogy felvegye.

-Igen? ─ szólt bele.

Mintha nem is az én anyám lett volna a vonal túlsó végén. A hangja megtört, határozatlan, remegő.

-Anya?

-Oh, Zoe, kincsem ─ megkönnyebbülve felsóhajtott.

-Valami baj van? ─ összehúzott szemöldökkel kérdeztem, amit ő nem láthatott.

-Dehogy. Miért hívtál?

-É-Én csak..Scarlett. Mikor..temetik őt el, anya?

-Sajnálom, hogy ezt nem mondtam, de őt már aznap..Úgy értem, mikor felhívtalak.

-Mi?! Miért nem hívtál előbb? Miért nem lehettem ott? Talán nem érdemelte meg? Vagy én nem érdemeltem meg, hogy ott legyek?

-Nem, nem erről van szó. Féltünk, hogy akkor nem akarnál visszamenni a nagyanyádhoz, ha hazajössz.

-Persze, értem. Tehát nektek a "büntetés" fontosabb, mint az, hogy Scar a barátnőm volt ─ nem hagytam, hogy válaszoljon. Azonnal kinyomtam, és az ágyra dobtam a telefont.

Néhány órával később

Bár egy falat se ment le a torkomon, mégis tudtam, hogy ha nem eszek, akkor annak súlyos következményei lesznek. A konyhába lépve kinyitottam a hűtőt, azonban amit találtam az vagy romlott volt..vagy már nem is volt. Nem tehettem mást, le kellett sétálnom a sarki élelmiszeres boltba, hogy valamit vegyek. Magamhoz vettem némi pénzt, majd átcsörtetve az ebédlőn és az előszobán kiléptem az ajtón, bezártam és elindultam.

A bolt nem volt messze; körülbelül három percet kellett gyalogolni, hogy odaérjek. Nem volt túl nagy sor. Előttem egy idős nő állt, a boltban pedig ─ha jól hallottam─ valaki járkált; biztosan egy vevő. Gondosan sétálgattam a sorok között, a szükséges dolgokat beledobálva a piros kosárba, amit a bolt ajtajában lehet elvenni. Mikor a kasszához értem, hirtelen egy magas fiú lépett elém, észre sem véve engem.

Harry.

Megforgattam a szememet, majd vártam, hogy kifizesse. Mikor végzett, megfordult, így szembe állhatott velem.

-Szia, Zoe! Megvárlak az ajtóban ─ biccentett, majd kisétált.

Remek! Pedig kicsit már örültem is, hogy elkerülöm őt néhány napja. Vagyis..nem. Rosszul fogalmaztam meg. Nem akarok több bajt. Úgy értem, hogy Harryvel mindig olyan fura közös élményeink voltak. Én csak nem akarom, hogy a közelemben legyen. Nemsokára úgyis vége a nyárnak. Két hét és hazautazom. Két hét múlva már a múlt lesz Harry is, Ana, Luke, Clar, Bell és ez az egész hely. Csakis a jövőmre szeretnék koncentrálni. Arra, hogy nemsokára már Franciaországban fogok tanulni, arra, hogy három év múlva újságíró leszek. Távol a szüleimtől. Távol Angliától. Távol Harrytől. Távol a pocsék múltamtól. Csak ez számít. Ezt a két hetet még valahogy túl kell élnem. Igaz, hogy Angliát fájó szívvel hagyom el. Itt nőttem fel, és minden ide köt. De a saját érdekemben kell megtennem ezt a lépést.

Gondolatmenetem megszakadt, ugyanis a nő a kasszagép mögött összeszámolta, hogy mennyit kell fizetnem. Átnyújtottam neki a kért összeget, mire ő egy átlátszó, műanyagzacskót nyújtott felém, amiben a vásárolt élelmiszerek voltak.

-Viszlát ─ köszöntem el, mire ő alig hallhatóan motyogott valamit.

Harry, ahogy ígérte a bejárat előtt állt, és várt.

-Hogy vagy? ─ kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében.

-Azt hiszem, a körülményekhez képest jól. Te?

-Köszönöm, jól. Nézd, ne haragudj, hogy megkérdezem..de mi történt? Vagyis miért akartál hazautazni? Sírtál, Zoe. Láttam. Hallottam.

-Tudod ez elég bonyolult. Nem szeretnék róla beszélni ─ mélyen felsóhajtottam.

-Persze, megértem.

-És mi van anyukáddal és a nővéreddel?

-Umm, ők ma reggel mentek haza. Üdvözölnek ─ mondta, mire válaszul csak én egy halvány mosolyt küldtem felé.

-És Ana? ─ akaratomon kívül csúszott ki a számon a kérdés.

-Fogalmam sincs. De rossz előérzetem van. Kérlek, vigyázz magadra. Anastasia nagyon veszélyes. Tudom, hogy nem szeret téged, épp ezért mondom. Valamire készül; ő nem szokott csak úgy háttérbe vonulni. Tervez valamit, Zoe, és ez a valami nem túl jó.

-Csak nyugodtan.

-Vedd komolyan, amit mondok. Figyelj ─ lépett hirtelen elém, így szembe álltunk. -Ő az a lány, aki mindig megkapja, amit akar. A tervei sikerülnek, és az emberek..nos, nem igazán tolerálják a módszereit. Ő képes hónapokig bosszút forralni, hogy minél jobban fájjon. Képes a közeledbe férkőzni, hogy aztán egy óvatlan pillanatban egyszerűen csak hátba szúrjon. Nem lehetsz elég óvatos, Zoe. Értesz engem? Nem működik, hogy megvonod a vállad. Ana kicsinál téged azért, amiért velem vagy, azért amiért én...─ elakadt a szava, nem tudta, hogy mit mondjon.

Mi történt?

-Amiért te? ─ kérdeztem vissza.

-Amiért te és én jóban vagyunk.

-Nem, nem hinném, hogy jóba lennénk ─ mondtam játékos hangnemben.

Meglep. Felvidított.

-Valóban? ─ felvont szemöldökkel meredt rám.

-Tulajdonképpen mi nem is ismerjük egymást, Harry. Történtek dolgok, de nem ismerlek.

-Oké. Van mára programod?

-Hogy mi?

-Mit csinálsz ma?

-Eszek. Azt hiszem alszom, és .. üldögélni fogok az ágyam szélén. Talán sütök sütit.

-Rendben, akkor ezt felejtsd el ─ mondta vidáman.

-Menj már ─ kuncogtam.

Tudtam, hogy mit akar, de én nem akarom, hogy megint jóba legyünk. Két hét múlva eltűnök az életéből, és ha most közel engedem magamhoz, az igazán végzetes döntés lenne. Tudom, hogy fájni fog neki az elválás, mert valamennyire ragaszkodik hozzám.

-Szeretném, ha a mai napot együtt töltenénk. Tudod, mint két ember, aki meg szeretné ismerni a másikat.

-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet ─ tiltakoztam.

-Miért nem? ─ arcán hirtelen rengeteg érzelem futott át.

-Mert.. nekem most nincs ehhez kedvem. Nézd Harry, aranyos vagy, ahogy próbálsz megvigasztalni, de fogalmad sincs, hogy mi történt.

-Akkor mondd el ─ állított meg, és szembe került velem.

-Harry, nekem meghalt a legjobb barátnőm..─ suttogtam elhalt hangon, mire az előttem álló fiú arcáról fokozatosan eltűnt az öröm, majd egyik pillanatról a másikra már a karjaiba voltam, és olyan szorosan ölelt magához, mint még soha senki.

Könnyeimet kiereszthettem, és bátran sírtam a vállán.

-Ne aggódj, minden rendben lesz ─ suttogta, majd elhúzódott, és rám mosolygott.

-Sajnos nem lesz, Harry. Én két hét múlva elmegyek innen, egy teljesen másik országba. Nekem nem lesz senkim, senkim, akire számíthatnék, és kétlem, hogy mi valaha is találkozni fogunk még.

-Találkozni fogunk még, ígérem ─ mosolygott, majd hazaértünk.

Elköszöntem tőle; integettem.

*

~Harry szemszöge~

Igazán meglepett, amit Zoe mondott. Mármint, hogy meghalt a barátnője. Ez biztos nagyon megrázta őt. Azonban nekem még mindig a tegnapi álom jár a fejemben. Olyan furcsa volt. Olyan valóságos. Az a baj, hogy minél közelebb van, annál tisztábban látom, hogy ő mennyire elérhetetlen. Gyönyörű, értékes és értelmes lány. Törékeny, akár egy porcelánbaba, mégsem szeretném őt megszerezni. Hozzá sokkal jobb ember kell, mint amilyen én vagyok. Hozzá nem egy olyan ember passzol, mint én. Sem külsőre, sem pedig belsőre. Mindenféle téren teljesen különbözőek vagyunk. És igaza volt: semmit sem tudunk a másikról. Annyit tudok róla, hogy Londonból jött, utálja, hogy ilyen élete van, imád az újságírással foglalkozni, gitározik, és..és ennyi. Többet nem tudok róla. Ő mégis olyan más, mint a többi lány. Úgy értem, hogy a legtöbben már rám akaszkodtak volna, csókolgatnának, és ölelgetnének a nap minden percében, de nem: ő nem. Azzal tisztában kell lenned, hogy én nem szeretnék tőle semmit, mert mint már mondtam, bármennyire is fantasztikus teremtés, mi két külön világ vagyunk. Persze, ezt így ránézésre nem mondhatnánk el annyira, de mégis úgy gondolom, hogy neki közel sincs olyan sötét és veszedelmes múltja, mint nekem...

(Sajnálom, hogy ilyen rövid és pocsék rész lett. A sok kihagyás után, bár nem nagyon érdemlem meg, mégis azt szeretném Tőled kérni, hogy írj egy-két szót! Képzeld magad az én helyembe. Neked is biztosan jól esne. Puszi xx)