Chapter 15

Sziasztok! Eltűntetek. Nagyon. Persze, én is. Hiszen már tényleg nagyon-nagyon régen jelentkeztem. De sűrű, hosszú és fáradalmas napjaim voltak. Rengeteget kell tanulnom (és még így sem értem az algebrát, mértant és az egyik idegennyelvet), tehát végem. De mindegy. Egy elég furcsa fejezetet találtam ki. És mire oda fogtok jutni, hogy kommenteljetek (mert remélem ezúttal fogtok), addigra gyilkos hangulatotokban lesztek, és a többség szeretne majd megölni. Most ilyen "WTF? MIRŐL BESZÉL EZ?" fejet vághattok, de majd az utolsó mondatnál megértitek.:D

btw.. szünidő lesz (nekem legalábbis. november 3.-ig), tehát remélem, hogy a jövőhét folyamán két rész is felkerülhet. (ez csak attól függ, hogy hányan hagytok megjegyzést).

u.i.: a hibákért előre is bocsánat, egyszerűen nincs erőm átnézni.

Ölel titeket, Jane.
xx

Chapter 15

  "Senki vagyok. A nullánál is kevesebb. Hideg. Láthatatlan."

Előbb-utóbb belefáradunk. Mindenbe. Minden apró kis konfliktusba, belefáradunk, hogy nem mondjuk ki a valódi gondolatainkat, érzéseinket. Belefáradunk a folyamatos várakozásba. A megfeleléskényszerbe. Abba, hogy akárhogy is küzdünk, sosem érhetjük el, amit akarunk. Mert mindig jön valaki, aki feltart minket, vagy éppen valami. Belefáradunk, hogy állandóan csalódásnak van kitéve a lelkünk. Néha még fáj a levegővétel is. Elegünk lesz az állandó fájdalomból.
Egyszerűen csak feladjuk.

Velem is így történt.
Hirtelen mintha minden megszűnt volna körülöttem. Lábaim egy pillanat alatt feladták a szolgálatot, és sírva estem a padlóra. A készülék már rég a földön hevert. Nem voltam képes visszahívni anyát.
Nem. Nem. Nem. Nem hiszem el. Nem tudom felfogni, hogy nincs többé. Scarlett-et már nem láthatom többé. Nem ölelhetem át.
Gondolatmenetem megszakadt, ugyanis tekintetem az ajtóra szegeződött, ahol Anne és Gemma rémült arcával találkoztam. A fejemmel intettem nekik, hogy bejöhetnek. Vigasztaltak. De ugyan már. Ettől nem lettem jobban. És bár idegenek lévén rettentően aranyos dolog volt, hogy ott maradtak velem, mégis tudták, hogy most egyedül kell hagyniuk.
Alig, hogy elhagyták a házat, felálltam a földről, majd az összes ruhámat a bőröndömbe dobáltam. Felszállok az első repülőre, ami Londonba megy; csak legyek már otthon.
Anya megfogja érteni, hogy büntetés ide vagy oda, akkor is otthon kell lennem, most igen.

*

A bőröndömet magam után húzva léptem ki a házból; bezártam minden ajtót és ablakot, majd a kulcsot zsebre tettem. Kétlem, hogy a nyár hátralévő részét otthon tölthetném. Vissza kell jönnöm ide, ebben biztos vagyok.

Bármennyire is szerettem volna elterelni a gondolataimat arról, amit néhány órája anya közölt velem, nem tudtam. Amint eszembe jutott, és eljutott a tudatomig, égszínkék szemem könnyel telt meg, és sírni kezdtem.
Egy összegyűrődött zsebkendőt szorongattam a hideg ujjaim közt; azzal törölgettem az arcom, mikor a sós cseppek lecsúsztak rajta.

Egy kedves nő vett fel a kissé kopott és régi autójával útban a "repülőtér" felé. Közel sem volt a hely olyan színvonalas, mint ahogy elvártam.

Az elegánsan felöltözött nő elé léptem, aki a pult szerű asztal túloldalán állt:

-Elnézést! Megtudná mondani, hogy mikor indul a következő járat umm..Londonba?

-Persze, várjon egy pillanatot ─ valamit beírt az előtte heverő számítógépbe, majd kissé lebiggyesztett ajkakkal felém fordult. -Épp fél órája szállt fel.

-Később nem is lesz?

-Holnap indul még egy, reggel tízkor.

-Viszlát.

Biccentett, majd folytatta a dolgát. Ilyen az én szerencsém.
Ezt azonban nem hagyhatom annyiban. Nekem még ma vissza kell jutnom Londonba!

*

Több órás gondolkodás után se jutott jobb eszembe. De várjunk csak...


~Harry szemszöge~

Luke-ot behoztam este a kórházba; egyértelmű, hogy én is itt aludtam. Anyám és Gemma gépe is nemsokára leszáll. Én meg sehol! Micsoda vendéglátásban részesülnek.
Kiléptem a kórterem ajtaján, magára hagyva az alvó fiút, akinek mint kiderült enyhe agyrázkódása volt. Csak ő ájulhat el ennyitől. Abban biztos vagyok, hogy fel fog jelenteni bántalmazásért, de ez most a legkevesebb, ami érdekel.

Elhessegettem a gondolataimat, majd kisétáltam a kórház kapuján és már józanul indultam a "repülőtérnek" nevezett kis leszállópályához csatolt várakozóterembe.

*

Ismerős alakot véltem felfedezni a néhány arra járó ember között. Haja hosszú volt. Eltakarta az arcát. Fekete, vékony kardigánja már megkopott. Egy hosszú, rongyos táska lógott a vállán. Széke mellett egy szürke bőrönd. Fején kalap. Ujjait tördelte. Idegesnek látszott, és talán sírt is. Sőt, minél közelebb érek hozzá, annál biztosabb leszek abban, hogy valami visszafordíthatatlan baj történt.
Lassan odasétáltam hozzá, megérintettem a vállát, mire tekintetét felemelte, és mélyen enyémbe fúrta.

-Harry...-suttogta

-Hová mész? Miért vagy itt?

-Menjünk haza, kérlek ─ szinte könyörgött.

A távot gyalog tettük meg. Az autóm a ház előtt volt, este pedig nem azzal indultam el. Apropó, este. Van egy olyan rossz érzésem, hogy még sok gondom lesz belőle.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Hallottam, ahogy pityereg, majd letörli a könnyeit egy akkora már igen rongyos zsebkendővel. Szipogott, néha hangosan sírt, én mégis úgy éreztem, hogy nem kell megkérdeznem, hogy mi a baj. Megrázná a fejét, és azt mondaná, hogy: "lényegtelen."
Ha akarja, biztos vagyok benne, hogy elmondja.

-A francba! ─ kiáltottam fel hangosan.

Láttam egy pillanatra az arcát; hogy majdnem megállt a szíve a hirtelen kitörésemtől.

-Mi az? ─ ajkai furán formálták ezt a néhány betűt.

Igazából azért indultam, hogy anyámékat megvárjam.

-Ők.. már itt vannak. Beszéltem velük.

Rengeteg kérdést szegeztem neki, de egyre sem válaszolt. Mikor rájöttem, hogy feleslegesen jártatom a számat, abbahagytam, és tovább mentünk. Élesen szívtam be a levegőt. Néma csönd volt. Csak a bőrönd kerekének a hangját lehetett hallani, ahogy gurul az aszfalton.

-Tehát menekülsz ─ kezdtem bele. -Függsz. Megszoksz. Nem változtatsz. Karanténba zárod magad. Néha provokálsz, és ezt élvezed. Fellobbansz, fantáziálsz, reggelre pedig kialszod ─ mosolyogtam, miközben a szavak elhagyták a számat.

Ő azonban nem mondott semmit. Pedig igazán vártam, hogy egy frappáns visszaszólással rukkol majd elő, de nem így történt. Még mindig néma csöndben sétált mellettem, és nem reagált semmit. Szándékosan  teszi, tudom. Mielőtt bármit is szólhattam volna, ráébredtem, hogy hazaértünk. Nagyon gyorsan tettük meg ezt a tizenöt perces utat. A lépcsőn a telefonáló Gemmát, és a mosolyogva ülő anyámat pillantottam meg.

-Már várnak. Akkor szia ─ szólalt meg alig hallható hangon, nekem pedig ellenkezni sem volt időm, hisz már el is tűnt. Egy ajtócsapódás jelezte, hogy a házban van.

Nyugtalanul, boldogságot színlelve sétáltam oda anyámhoz és a testvéremhez, akiket szorosan átöleltem. Néhány pillanatig álltunk úgy.

-Anya ─ húzódtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek. -Mi történt a lánnyal? Tudod, Zoe. A szomszédból. Mesélte, hogy találkoztatok, és beszélt veletek.

-Oh..sírt. Kapott egy telefont, majd azt mondta, hogy nem vár, azonnal visszarepül Londonba. Nem tudjuk, hogy mi történt ─ válaszolt anyám helyett a nővérem.

Bólintottam, majd bementünk a házba.

*

Miután vacsoráztunk, késő estig beszélgettünk. A vendégszobát foglalták el.

Elköszöntem tőlük, majd felsétáltam az emeletre.

Leültem az ágyamra.

Pont ráláttam Zoe szobájára. Ha ott van, akkor csak néhány méter választ el minket. Milyen közel vagyok hozzá.. mégis távol. Hallottam kintről valami hangot. Felálltam, az ablakhoz sétáltam, kinyitottam azt, majd megpillantottam Zoe kisírt szemeit.

-Alkalmas most? ─ kérdezte halkan.

-Mindig ─ halvány mosolyra húztam a számat.

-Hogy mehetnék át?

-Az ajtón? ─ kérdeztem játékos hanglejtéssel.

-Az túl nagy zajt csapna..Azt hiszem.

-Akkor ugorj!

-Hogy mi? ─ kuncogott ötletemen.

-Rajta! ─ mosolyogtam.

-Félek.

-Itt vagyok.

-Inkább ott. És ha meghalok?

-Na ne nevettess már. Zoe Harrison csak nem megijedt?

-Ha ott állsz, akkor nem tudok átugrani ─ érdekes pillantást lövellt felém.

-Tényleg ─ motyogtam.

Láttam a félelmet a szemében, amint nekirugaszkodik és ugrik. Megcsúszott, én viszont elkaptam a kezét. Valami kicsúszhatott a kezéből és nagy zajjal ért földet, de ő nem foglalkozott vele. Felhúztam, majd mindketten hátraestünk. Ő valamivel jobb helyzetben volt, ugyanis rám esett. Elmosolyodott, mire én is mosolyra húztam rózsaszín ajkaimat.

-J-Jól vagy? ─ hangja remegett; ez biztosan ő?

-Most már igen ─ söpörtem ki egy nem oda illő tincset az arcából.

-Fel kéne állnunk ─ próbált volna, ha nem húzom vissza.

-Zoe..megcsókolhatlak?

Kuncogott.

-Miért kérded, ha tudod a választ? ─ biztatóan mosolygott.

Ajkaimmal közeledtem az övéi felé, majd mikor egymáshoz értek, hosszú csókban forrtak össze.

Hogy mi történt ezután?

Felébredtem.

Álom volt az egész. Mindössze a képzeletem szüleménye. Tegnap este elaludtam az ágyamon. Vicces is lett volna, ha pont Zoe viselkedik így. Csak egy álom volt; semmi több.

(komolyan nagyon jól esne az a 3-4 szavas, sőt, akár 1-2 szavas megjegyzés is. Köszönöm. xx)