2013. nov. 26.

Gondolatok, avagy végleg vége mindennek?

Sziasztok! Amint azt már a címből is leszűrhettétek, ez most nem új fejezet lesz. Sőt. Nézzétek Drágáim..Vagyis, tudjátok mit? Kezdek mindent az elejéről. Tegnap este elég jó hangulatomban voltam, telefonáltam a barátnőmmel, és sokat nevettünk, és elég boldogan léptem be a szobámba. Elszedtem a zsebemből a telefonomat, és gondoltam, felnézek a blogra - új kommentek gyanánt. Nos, kaptam is. Igazából egy elég megrendítő kis szöveget hagyott maga után a kedves névtelen. Aki tényleg kedves volt. Az elején legalábbis.
Idézem:

Kedves Jane!
Én régebben ezt a blogod imádtam.. Imádtam ahogy írtál, te voltál a példaképem! Nem túlzok. Rengeteg üzenetet küldtem neked amiben csodállak, és mikor egyszer válaszoltál örömömben ugráltam:'D De azóta valami változott.. Talán a név változtatás? Nem. Már nem úgy írsz, mint rég. És ezt nem sértésből mondom. Most már nem olyan jó olvasni a blogod. De tényleg ne sértődj meg ezen.  Ez a blog nekem örök kedvencem marad, ez volt a legelső blog, amit olvastam, és neked köszönhetően lettem én is blogger. Persze tudom, hogy nehéz olyan blogot írni ami minden fejezetben izgalmas, és nincs benne semmi sablon sztori, szinte ilyet írni lehetetlen. Nekem is ott van a suli és még sok más, ezért nem is hibáztatlak, amiért késve hozol részeket, meg ilyenek.. (én három hete nem raktam fel új részt a blogomra btw..)
De egy fontos kérdés.. HOL LEHET CSERÉT KÉRNI?
Csak mert már régóta keresem a chatet vagy valami, de ha jól látom nincs. 
Mindegy.
További jó blogolást, Puszi. xx

Őszintén nem tudom, hogy ti mit gondolnátok a helyemben, de tulajdonképpen azért is hoztam létre ezt a bejegyzést, hogy megosszam nekem hogy esett.
A kommentbe semmi rosszat nem írt, sőt, még jól is esett többnyire amit az elején írt, csak tudjátok egyszerűen az ember néha bármennyire is szeret valamit csinálni, rá kell jönnie, hogy kész, vége. Nincs tovább. Nem, nem az anon a hibás, amiért azt írta, hogy már nem olyan jó olvasni a blogom. Ő csak megadta azt a bizonyos kegyelemdöfést. Elhiszitek, hogy három-négy negatív kritika mellett az én szememben eltörpül a rengeteg pozitív? Egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy van, aki utálja, és van, akinek nem tudok megfelelni. Elhiszitek nekem? Imádlak Titeket. Nektek köszönhetek mindent, mégis azt érzem, hogy igaza volt annak, aki írta. Belátom, hogy a részek tényleg nem olyan jók, mert mikor befejezem, általában visszaolvasom, hogy van -e benne hiba, vagy valami, és én is érzem, hogy valami nem stimmel.
Unalmas. Üres. Száraz. 
Talán a három közül valamelyik szó illik rá, de véleményem szerint mindhárom. Jól tudom, hogy egy írónak bizony számolni kell a negatív kritikával, de kérlek, ez nem kritika! Eddig legalább négy ember kerek-perec megmondta, hogy a blog bizony egyáltalán nem jó, és én is rosszul írok, ami rohadtul eltántorítja az embert mindennemű tevékenységétől. Értitek? Már nem tudok leülni és élvezettel írni az ilyenek után; már nem. A kommentelő nyilván nem érzékelte, hogy egyetlen egy mondatával mennyire képes a lelkembe tiporni. Tudom, tudom, hogy nem szándékos volt, és azt is, hogy nem akart megbántani: mégis..
Tegnap sírva írtam üzenetet a barátnőmnek facebook-on, miszerint másnap (vagyis ma) hívjon fel. És ő is vigasztalt, és mondta, hogy ez nincs így és a többi, de...
Oh, tudjátok mit? Nem tudom. A tanácsotokat kérem. A segítségeteket. Btw ma a suliban kémia óra közepén eldöntöttem, hogy hazamegyek, és törlöm a francba az egészet! Aztán eszembe jutottatok Ti. Ti, akik eddig mindig mellettem álltatok. Úgy gondoltam, hogy érdemeltek annyit, hogy megosztom veletek a gondolataimat, aztán majd együtt dűlőre jutunk. Nem tudom hogyan tovább. Nem tudom mit tegyek most. Az agyam egyszerűen leblokkolt, mert néha már annyira megbántanak az ilyenek, hogy nem bírom, kiakadok, és csak sírok, vagy egész nap játszom a nulla-hulla szerepet. Most is keserű mosollyal az arcomon írom a bejegyzést, mert várok tőletek valamit. Azt, hogy elmondjátok, ti hogyan látjátok ezt a blogot. Mit szerettek, és mit nem szerettek benne. Min kéne változtatni, és mi az, ami jellegzetessé teszi. A végén azonban lehet, hogy mégis amellett döntök, hogy nem folytatom. Félek az újabb elutasítástól, és bár jól tudom, nagyon jól, hogy gyávaság megfutamodni, én mégis azt érzem, hogy az ilyenek után nem tudok mást csinálni. Itt köztetek is biztos van olyan bloggerina, aki kapott már negatív kritikát, és nagyon rosszul volt utána. Igazam van? Hiszen kinek okoz örömet az, ha leszólják azt, amivel dolgozott? Fogalmam sincs, hogy mi lesz holnap, holnapután. Mint már leírtam, szeretném, ha leírnátok nekem amit fent említettem. Nem tudom mi lesz még. Nem tudom mit hoz a holnap. Ha búcsút kell vennünk egymástól, akkor..Nos, akkor úgy lesz. Egyenlőre nem tudom. Tudom, hogy most valami lelkileg szar, hülye kis libának tarthattok páran, aki az ilyenektől kiakad, de nem ez az első, és ha folytatom, akkor biztos, hogy nem az utolsó.
Nem tudom és nem tudom, és még mindig nem tudom. Számíthatok rátok? Segítetek nekem döntést hozni, ugye? Nélkületek nem fog menni..


Sajnálom, hogy feltartottalak, de muszáj volt leírnom. Kérlek hagyj magad után egy kommentet, amiben leírod a véleményed!
Köszönöm.

Ölel titeket:
Jane Elliott
xx

2013. nov. 23.

Chapter 17

Sziasztok Drágáim! Rosszul érzem magam amiatt, hogy ti ilyen lelkesek voltatok, és ilyen megjegyzéseket hagytatok magatok után, én pedig majdnem két hét múlva jelentkezem újra. Szóval én tényleg nagyon sajnálom..de annyira nincs időm. Hétfő délután az egyetlen nap, mikor letudok ülni gépezni, és akkor is csak egy-két órácskára. Az igazán semmi..Igyekszem hamar  hozni, tudjátok.
Mivel egy lelkes olvasóm (akinek itt olvashatjátok a blogjait) azt írta, hogy ő szívesen olvasna többet Harry szemszögéből, ezért úgy gondoltam, hogy most a fejezet az ő szemszögéből fogom megírni. Egyébként mindjárt letelik az első évad..aztán a második vége is olyan hamar elfog jönni, és búcsút veszünk majd egymástól. Ha most arra gondolok, hogy ez a blog bezárja a kapuit, esküszöm, hogy a sírás kerülget. Megszerettem a hosszú hónapok alatt, csak úgy, ahogyan titeket is. Fájó szívvel búcsúzom majd, de egyenlőre még itt vagyok! Bocsánat a sok fecsegésért. Jó olvasást.
xx
u.i.:sokan kérdeztétek, hogy akkor most Harry szerelmes Zoe-ba? Nos, erre csak annyit tudok mondani, hogy ezt még ő maga ((és az írónő)) se tudja. ((nem döntöttem még el, na :D))


Don't Forget Where You Belong 

~Harry szemszöge~

Felsétáltam a szobámba. Olyan frusztrálóan üres ez a lakás. Csendes. Hideg. Üres. Unalmas. Félelmetes. Nem igazán tudom hová tenni most magam. Lelkileg..igazából.

Annyi minden kavarog most bennem. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak holnap. Hiszen ahogy mondta, már csak két hétig lesz itt. Milyen furcsa lesz az életem nélküle. Minden nap találtunk valami okot amin vagy nevethetünk, vagy veszekedhetünk. Emlékszem, hányszor csalódtam már benne. Hányszor szegte már meg a nekem tett ígéretét. Emlékszem minden pillanatra, mikor mosolyt csaltam az arcára. Emlékszem arra a kínzó, szívemig maró érzésre is, mikor majdnem megcsókoltam őt. Végzetes, végzetes hiba lett volna! Annyira régóta még nem ismerem, de tudom, hogy ő sem tudja, hogy mit akar, ahogyan én sem. Amióta itt van, felborította az életemet, bajt okozott, ezzel párhuzamosan azonban életet is vitt a szürke hétköznapjaimba. Színt. Lehet, hogy többnyire szomorú, mégis valós érzelmeket váltott ki belőlem. Furcsa elképzelni nélküle a reggeleimet és az estéimet. A napjaimat. Az életemet. Hiányozni fog. Igen. Hiszen igazán kedvelem őt.

Azt azonban már elhatároztam, hogy nem fogom őt soha többé felkeresni. Soha többé. Minél hamarabb elmegy innen, annál jobb lesz. Nem akarok se neki, se önmagamnak hazudni azzal, hogy mint két jó barát, úgy látogatjuk majd meg egymást kéthetente; ugyanis közel sem lesz így. Lehet, hogy neki nem ezt mondtam, vagy nem ezt fogom mondani, de ahogy ő elhagyja Angliát, úgy felejtem el én is a vele kapcsolatos emlékeimet. Hogy miért? Ez igazából elég bonyolult..Maradjunk annyiban, hogy nem akarok rá emlékezni. Igaz, hogy nagyon kedvelem őt. A kelleténél persze nem jobban, mégis van bennem egy furcsa érzés mikor a közelemben van. Valami túlságosan szúrja a szívemet, mikor rám néz és mosolyogni kezd. És ez rossz. Nem, nem az , hogy mosolyog vagy nevet, hanem az, hogy nekem ez fáj.

Kedvelem őt, és egyben utálom is. Vagyis...nem, nem nem. Nem tudom megmagyarázni, mindenesetre bármennyire is fogom hiányolni őt, rá kell ébrednem végre, hogy ő csak bajt okozott nekem, és jobb lesz nélküle. Néhány év múlva már csak egy halvány folt lesz a múltamban, amit előbb-utóbb elfelejtek. Ez nem amolyan szerelmi dráma, hiszen az Istenért! Én nem vagyok ebbe a lányba szerelmes! Csupán kötődöm hozzá..azt hiszem. Az még nem szerelem, ugye? Mert való igaz, hogy kedvelem. Nagyon kedvelem, de ettől függetlenül én még nem vagyok szerelmes belé.

Az igazat megvallva én először hatodikos koromban voltam szerelmes. Azóta nem igazán. Volt már olyan lány, akit felszedtem néhány hétre, de semmi komoly. És ez az érzés azóta sem változott.

Nem igazán tudtam tovább gondolkodni ilyen, és ehhez hasonló dolgokon. Egyszerűen csak elnyomott az álom.

Másnap reggel

Általában elég későn kelek. Most sem lett volna másképp, ha a telefonom nem kezd idegesítő csipogásba. Idegen számról kaptam sms-t, aminek megnyitása előtt még tökéletesen nyugodt voltam. Pontosan. A megnyitása előtt. Miután szememmel gyorsan végigfutottam a sorokat, minden bizonnyal elfehéredtem, és levegőt is nehezen vettem.

"Nem lehetnek a szeretteink mindig biztonságban! Ezt jobb, ha megjegyzed, Styles.
A. xx "


Egy percig sem kellett gondolkodnom, hogy ki küldte az sms-t. Oh, olyan ez, mint a Pretty Little Liars egyik izgalmas epizódja. Felkelsz, és egyszerűen csak kapsz egy üzenetet, egy bizonyos A nevezetű személytől. Idegesen magamra rángattam a fekete nadrágomat, majd egy fehér pólót és átsiettem a szomszédba.

Sokáig kopogtattam, mire halk csoszogást hallottam az ajtó túloldaláról, és pár másodperccel később a lány enyhén kócos hajjal jelent meg. Fekete rövidnadrágot, és szürke pólót viselt. Kérdően nézett rám, tekintete azonban még sem volt olyan határozott, mint azt szerette volna, hiszen látszott rajta, hogy nemrég kelt fel.

-Igen, Harry?

Nem  válaszoltam, egyszerűen csak a kezébe nyomtam a telefonom. Gyorsan átfutotta az üzenetet, majd továbbra is furcsa pillantásokkal méregetett.

-Ez egy üzenet. Anatól. Fenyeget. Érted?

-És? ─ kínosan felnevetett.

-Nem tudom, de mintha épp tegnap említettem volna, hogy milyen veszélyes is ő.

-Rendben.

-Értesz engem, Zoe? Hm?

-Persze, csak nem értem, hogy mit árthatna nekem ez a lány Amerikából, méghozzá úgy, hogy két hét múlva eltűnök innen.

-Mindenhol vannak kapcsolatai. Olyan emberek, akik..akik mindent megtesznek neki némi..fizetségért cserébe.

-Nézd Harry, most menj vissza és aludd ki magad. Szeretnék pihenni. Szerintem nem gondolom rosszul, de te még nyilván nem voltál soha három hónapos büntetésbe a nagyanyádnál, egy olyan helyen, amitől kiráz a hideg, olyan emberekkel, akiktől idegrohamot kapsz. Jól gondolom?

Némán bólintottam.

-Lehet, hogy nem, de akkor is ismerem őt, és ─ szerettem volna folytatni, de az előttem álló lány egy bájos mosoly kíséretében becsapta az orrom előtt az ajtót.

Remek.

Mostanában minden olyan szépen "összejön". A ház, amit kinéztem magamnak: elkelt. A lány, akit már kezdtem megszokni, és .. mindegy, szóval ő elmegy. Fenyegető sms-eket kapok az ex-"barátnőmtől". Ennél valóban nem lehet jobb nyara tizenkilenc-húsz éves srácnak.
Fogalmam sem volt, hogy mit kezdhetnék most magammal. Egyszerűen csak..Nem, nem nem. Fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Pár perc gondolkodás után beszaladtam a házba, fel az emeletre, majd a sarokból előkaptam az ezer éve nem használt  gitáromat. Leültem az ágyam szélére, de előtte kinyitottam az ablakot, ugyanis elég rég szellőztettem már.

Lassan kezdtem játszani a hangokat, majd pár perccel később halkan szöveget is énekeltem hozzá.

Only half a blue sky 
Kinda there-but not quite 
I'm walking 'round with just one shoe
I'm half a heart without you
I'm half a man- at best
With half an arrow in my chest 
I miss everything we do
I'm half a heart without you
Without you
Without you
Without you
Without you
I'm half a heart without you

Miután befejeztem, kissé megnyugodtam, azonban tapsot hallottam. Igen, tapsot. Valaki megtapsolt engem. Engem. Jobbra fordítottam a fejem, vagyis az ablak irányába. Zoe állt a túloldalon; úgy értem, hogy az ablak nyitva volt, így ő nyugodtan kinyithatta a sajátját, és hallgathatta a dalt.

Mosolyogva félretetettem a hangszert, majd felálltam, és integettem neki.

-Fantasztikus hangod van! ─ mosolyodott el őszintén.

-Mióta állsz itt?

-Igazából csak a végét hallottam. Szeretném, ha újra elénekelnéd. Nem csak nekem Harry, hanem mindenkinek. Közönség előtt!

-Mi?

Elég furcsa volt, hogy az ablakon keresztül kommunikálunk.

-Igen. Vagyis..Szóval azt akarom mondani, hogy..hiányozni fogok neked, ha elmegyek?

-Hogy jön ez most ide?

-Igen vagy nem?

-Azt hiszem..

-Nos, akkor pontosan este nyolckor, pénteken fellépsz a klubban, és így búcsúzol el tőlem.

-Mi? Dehogy! Az én hangom nem elég ehhez.

-Hallottad te magad, Fürtös? Csodálatos vagy, érted? Ilyen hangja igazából kevés embernek van. Kérlek.

-Szóval, Zoe Harrison megkért engem valamire? ─ nevettem fel.

-Valahogy úgy. Tehát, elvállalod? És az pont azelőtt este lesz, mielőtt hazautaznék. Addig még van két heted. Két hét alatt ez a dal tökéletesen kidolgozott lesz.

-Nekem nincs olyan jó hangom, hogy közönség előtt énekeljek.

-Te is tudod, hogy ez nem így van. Kérlek, Harry ─ kérlelt.

Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Láttam a szemében a reménykedést, hogy mennyire is szeretné, ha teljesíteném a kívánságát, de én eléggé lámpalázas vagyok. Nem leszek képes emberek előtt énekelni, ettől függetlenül mégis bólintottam, mire ő halványan elmosolyodott örömében és bezárta az ablakot.
Igazából már most féltem, mégis újra a kezembe vettem a hangszert, és próbáltam tovább írni a dalt. Több-kevesebb sikerrel, ugyanis tíz perc alatt legalább húsz papírlap hevert a sarokban összegyűrve. Sosem tudtam dalokat írni kényszerből. Az előbb az csak úgy jött.

Gondolatmenetemet a csengő igen irritáló hangja zavarta meg. Mérgesen az ágyra tettem a gitáromat, majd gyors léptekkel siettem a földszintre. Mély levegőt vettem, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
Szemeim elkerekedtek, mikor megláttam, hogy ki áll velem szemben. Hogy kerül ő ide? Több éve nem láttam. Miért jött ide? Mit akar tőlem? Mondjuk.. ő volt a legjobb barátom.
Szinte levegő hiányában álltam ott. Sokkot kaptam. Csak bámultam az előttem álló személyre.

-Zayn? ─ kérdeztem, mikor feleszméltem.

-Harry ─ ölelt át úgy, ahogyan régen.

-Mit keresel itt?

-Nem szabad meglátogatnom a legjobb barátom?

Nem, itt valami nem stimmelt. Zayn a suliban is akkor keresett fel legtöbbször, (attól függetlenül, hogy barátok voltunk) ha szüksége volt valamire. Tehát nem, ő most sem azért jött, hogy egyszerűen csak meglátogasson. Valami más állt a dolgok hátterébe.

-Igazából szabad, csak te sosem tennél ilyet. Mire van szükséged?

-Ezért voltunk mi a legjobb barátok Styles. Azonnal rájöttünk, hogy mit akar a másik ─ nevetett, miközben belépett a házba, közben pedig megveregette a vállam.

Ideges arccal csaptam be mögötte az ajtót. Mégis mit képzelt? Hogy több évig felém se néz, aztán most idejön, és én megteszem majd, amit kér? Igazából ezzel az a baj, hogy ő bármit is kér, én azt meg fogom tenni, mert a barátom.

-Szóval mire lenne szükséged?

-Ez elég hosszú történet. Majd egyszer elmesélem. Most viszont..meghúzhatnám magam nálad néhány hétre? Körülbelül egy-két hét az egész. Nem több. Ígérem.

-Umm, igen. A vendégszoba itt van a földszinten. Mindjárt megmutatom. Zayn, tudni szeretném, hogy mi járatban vagy pont itt.

-Ha elmondanám, akkor nem maradhatnék itt.

-A barátok mindent megosztanak egymással. Megbíznak a másikban.

-Legyen. De ígérd meg, hogy nem fog rólam változni a véleményed.

Bólintottam, majd helyet foglaltunk a kanapén. Törökülésben ült velem szemben, majd belekezdett a mesélésbe.

-A családom mostanában nagyon rá van szorulva a pénzre. Nem igazán állunk túl jól anyagilag. Anyámnak azt mondtam, hogy találtam egy nagyon jó munkát a közelben, azt viszont nem említettem, hogy mit. Én..Harry..én embereket raboltam ki, és ez még semmi. Nemrég egy bankot is, azonban a srácok ott hagytak engem egyedül. A rendőrök üldöznek. London többé már nem biztonságos számomra. Ezért jöttem ide ─ sóhajtott, nekem pedig leesett az állam.

Zayn, mint rabló? Mint bankrabló? Mint bűnöző?

-Mindig is ilyen meggondolatlan voltál.

-Maradhatok ugye?

-Természetesen. Tudod, hogy segítek. Zayn, mennyi pénz kéne ahhoz, hogy ne zárjanak téged börtönbe?

-Több millió.

-Kifizetem ─ mosolyodtam el keserűen.

Ellenkezni sem volt ideje, ugyanis megszólalt a csengő. Fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet. Lassan közeledtem az ajtó felé. Megkönnyebbült sóhaj szökött ki a számon, mikor megláttam, hogy Zoe áll velem szemben.

-Igen?

-Bemehetek? Fontos.

Bólintottam, mire ő belépett, és meglátott engem, azonban mikor beért a nappaliba, egy lépést sem ment tovább. Zayn hirtelen felkapta a fejét. Elfehéredett, majd hátrálni kezdett, ugyanis közben felállt a bőrgarnitúráról.

-Zayn? Zayn Malik? ─ sziszegte az előttem álló lány, aki nekem háttal állt.

Ők mióta ismerik egymást?

-Zoe ─ mosolyodott el a fiú kínosan.

Zoe egy pillanatig sem tétovázott. Néhány lépést tett, és már ott is állt az orra előtt, majd egy hatalmas csattanás, és Zayn  már ült, közben egyik tenyerét az arcán tartotta, mire a lány magabiztosan elmosolyodott, majd mellém sétált.

Mi volt ez?

(Igazából ez a legrosszabb fejezet lett, amit valaha írtam. Azért remélem nektek tetszett. Kérlek titeket, hogy hagyjatok nekem egy rövidke megjegyzést. Nagyon sokat jelentene. xx)

2013. nov. 10.

Chapter 16

Hi! Nagyon sajnálom ezt a sok késést. Igazából nagyon aranyosak voltatok, és magam sem hittem volna, hogy csak ilyen sokára kerül sor arra, hogy új részt tegyek fel, de sajnos így alakult. Nem akarok magyarázkodni, tudjátok, milyen ez. Iskola, zeneiskola, különórák, szakkörök. Röviden bonyolult. A blogot egyáltalán nem szeretném szünetre bocsájtani; ez még csak meg sem fordult a fejemben. Ne haragudjatok rám se emiatt, se amiatt, ha ez a rész egy kicsit negatív kisugárzású lesz, vagy valami. De annyira nincs jó kedvem. Úgy értem, hogy nagyon rosszul esett valami, és teljesen lehangolt..Nem tudok most 100%-an az írásra koncentrálni. De nem rabolom az időtöket.
Jane xx

u.i.: nézzetek be ide, és ha kérhetem, akkor kövessen az, akinek van tumblija.


Chapter 16

~Zoe szemszöge~

Halk zajra ébredtem, ami az utca túloldalán volt. Mire kikászálódtam az ágyból, addigra már abba is maradt. A "szobámban" lévő tükör előtt észrevétlenül sétáltam el; valamennyit azért láttam a külsőmből, ha nem is néztem oda. Azt hiszem, hogy nem kell ecsetelnem, hogy nézhettem ki. A hajam kócos volt, a szememről a halvány festék is elkenődött, ami egyértelmű, hogy összesítve egyáltalán nem festett jól. Sóhajtottam, majd lesétáltam a lépcsőn. A fürdő felé indultam; mikor beléptem a helységbe a talpam a csempéhez ért, ezáltal felszisszentem, mert a hideg teljes mértékben átjárta a testem. A forró zuhany alatt kissé megnyugodhat az ember, nem? Én legalábbis igen. A vízcseppek tisztára mostak, és ezáltal jóleső érzés futott át rajtam. A hajamat alaposan kimostam. Irtóztam a gondolattól, hogy így nézek ki. A szememen lévő halvány festék bár vízzel nem jött le, mégis jobban néztem ki, mint néhány perccel ezelőtt. Miután végeztem a sötétkék, puha, kagylómintás törölközőt magam köré tekertem, majd felmentem az emeletre néhány tiszta ruháért. A hajamból még mindig csöpögött a víz, de nem túlzottan foglalkoztam vele. Sötétkék farmert és egy fekete koncertpólót vettem fel. Még mindig instabil állapotban voltam azok után, amit megtudtam. Nem lebegett más a szemem előtt, mint az, hogy ott kell lennem még ma Londonban, és nem vesztegethetem az időmet. Ehhez azonban szükséges, hogy felhívjam anyámat; meg kell tőle tudnom néhány dolgot. Mióta megtudtam, azóta nem beszéltem vele. Felvettem a telefonom az ágy melletti éjjeliszekrényről, majd tárcsáztam, végül a fülemhez tettem a készüléket, és vártam, hogy felvegye.

-Igen? ─ szólt bele.

Mintha nem is az én anyám lett volna a vonal túlsó végén. A hangja megtört, határozatlan, remegő.

-Anya?

-Oh, Zoe, kincsem ─ megkönnyebbülve felsóhajtott.

-Valami baj van? ─ összehúzott szemöldökkel kérdeztem, amit ő nem láthatott.

-Dehogy. Miért hívtál?

-É-Én csak..Scarlett. Mikor..temetik őt el, anya?

-Sajnálom, hogy ezt nem mondtam, de őt már aznap..Úgy értem, mikor felhívtalak.

-Mi?! Miért nem hívtál előbb? Miért nem lehettem ott? Talán nem érdemelte meg? Vagy én nem érdemeltem meg, hogy ott legyek?

-Nem, nem erről van szó. Féltünk, hogy akkor nem akarnál visszamenni a nagyanyádhoz, ha hazajössz.

-Persze, értem. Tehát nektek a "büntetés" fontosabb, mint az, hogy Scar a barátnőm volt ─ nem hagytam, hogy válaszoljon. Azonnal kinyomtam, és az ágyra dobtam a telefont.

Néhány órával később

Bár egy falat se ment le a torkomon, mégis tudtam, hogy ha nem eszek, akkor annak súlyos következményei lesznek. A konyhába lépve kinyitottam a hűtőt, azonban amit találtam az vagy romlott volt..vagy már nem is volt. Nem tehettem mást, le kellett sétálnom a sarki élelmiszeres boltba, hogy valamit vegyek. Magamhoz vettem némi pénzt, majd átcsörtetve az ebédlőn és az előszobán kiléptem az ajtón, bezártam és elindultam.

A bolt nem volt messze; körülbelül három percet kellett gyalogolni, hogy odaérjek. Nem volt túl nagy sor. Előttem egy idős nő állt, a boltban pedig ─ha jól hallottam─ valaki járkált; biztosan egy vevő. Gondosan sétálgattam a sorok között, a szükséges dolgokat beledobálva a piros kosárba, amit a bolt ajtajában lehet elvenni. Mikor a kasszához értem, hirtelen egy magas fiú lépett elém, észre sem véve engem.

Harry.

Megforgattam a szememet, majd vártam, hogy kifizesse. Mikor végzett, megfordult, így szembe állhatott velem.

-Szia, Zoe! Megvárlak az ajtóban ─ biccentett, majd kisétált.

Remek! Pedig kicsit már örültem is, hogy elkerülöm őt néhány napja. Vagyis..nem. Rosszul fogalmaztam meg. Nem akarok több bajt. Úgy értem, hogy Harryvel mindig olyan fura közös élményeink voltak. Én csak nem akarom, hogy a közelemben legyen. Nemsokára úgyis vége a nyárnak. Két hét és hazautazom. Két hét múlva már a múlt lesz Harry is, Ana, Luke, Clar, Bell és ez az egész hely. Csakis a jövőmre szeretnék koncentrálni. Arra, hogy nemsokára már Franciaországban fogok tanulni, arra, hogy három év múlva újságíró leszek. Távol a szüleimtől. Távol Angliától. Távol Harrytől. Távol a pocsék múltamtól. Csak ez számít. Ezt a két hetet még valahogy túl kell élnem. Igaz, hogy Angliát fájó szívvel hagyom el. Itt nőttem fel, és minden ide köt. De a saját érdekemben kell megtennem ezt a lépést.

Gondolatmenetem megszakadt, ugyanis a nő a kasszagép mögött összeszámolta, hogy mennyit kell fizetnem. Átnyújtottam neki a kért összeget, mire ő egy átlátszó, műanyagzacskót nyújtott felém, amiben a vásárolt élelmiszerek voltak.

-Viszlát ─ köszöntem el, mire ő alig hallhatóan motyogott valamit.

Harry, ahogy ígérte a bejárat előtt állt, és várt.

-Hogy vagy? ─ kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében.

-Azt hiszem, a körülményekhez képest jól. Te?

-Köszönöm, jól. Nézd, ne haragudj, hogy megkérdezem..de mi történt? Vagyis miért akartál hazautazni? Sírtál, Zoe. Láttam. Hallottam.

-Tudod ez elég bonyolult. Nem szeretnék róla beszélni ─ mélyen felsóhajtottam.

-Persze, megértem.

-És mi van anyukáddal és a nővéreddel?

-Umm, ők ma reggel mentek haza. Üdvözölnek ─ mondta, mire válaszul csak én egy halvány mosolyt küldtem felé.

-És Ana? ─ akaratomon kívül csúszott ki a számon a kérdés.

-Fogalmam sincs. De rossz előérzetem van. Kérlek, vigyázz magadra. Anastasia nagyon veszélyes. Tudom, hogy nem szeret téged, épp ezért mondom. Valamire készül; ő nem szokott csak úgy háttérbe vonulni. Tervez valamit, Zoe, és ez a valami nem túl jó.

-Csak nyugodtan.

-Vedd komolyan, amit mondok. Figyelj ─ lépett hirtelen elém, így szembe álltunk. -Ő az a lány, aki mindig megkapja, amit akar. A tervei sikerülnek, és az emberek..nos, nem igazán tolerálják a módszereit. Ő képes hónapokig bosszút forralni, hogy minél jobban fájjon. Képes a közeledbe férkőzni, hogy aztán egy óvatlan pillanatban egyszerűen csak hátba szúrjon. Nem lehetsz elég óvatos, Zoe. Értesz engem? Nem működik, hogy megvonod a vállad. Ana kicsinál téged azért, amiért velem vagy, azért amiért én...─ elakadt a szava, nem tudta, hogy mit mondjon.

Mi történt?

-Amiért te? ─ kérdeztem vissza.

-Amiért te és én jóban vagyunk.

-Nem, nem hinném, hogy jóba lennénk ─ mondtam játékos hangnemben.

Meglep. Felvidított.

-Valóban? ─ felvont szemöldökkel meredt rám.

-Tulajdonképpen mi nem is ismerjük egymást, Harry. Történtek dolgok, de nem ismerlek.

-Oké. Van mára programod?

-Hogy mi?

-Mit csinálsz ma?

-Eszek. Azt hiszem alszom, és .. üldögélni fogok az ágyam szélén. Talán sütök sütit.

-Rendben, akkor ezt felejtsd el ─ mondta vidáman.

-Menj már ─ kuncogtam.

Tudtam, hogy mit akar, de én nem akarom, hogy megint jóba legyünk. Két hét múlva eltűnök az életéből, és ha most közel engedem magamhoz, az igazán végzetes döntés lenne. Tudom, hogy fájni fog neki az elválás, mert valamennyire ragaszkodik hozzám.

-Szeretném, ha a mai napot együtt töltenénk. Tudod, mint két ember, aki meg szeretné ismerni a másikat.

-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet ─ tiltakoztam.

-Miért nem? ─ arcán hirtelen rengeteg érzelem futott át.

-Mert.. nekem most nincs ehhez kedvem. Nézd Harry, aranyos vagy, ahogy próbálsz megvigasztalni, de fogalmad sincs, hogy mi történt.

-Akkor mondd el ─ állított meg, és szembe került velem.

-Harry, nekem meghalt a legjobb barátnőm..─ suttogtam elhalt hangon, mire az előttem álló fiú arcáról fokozatosan eltűnt az öröm, majd egyik pillanatról a másikra már a karjaiba voltam, és olyan szorosan ölelt magához, mint még soha senki.

Könnyeimet kiereszthettem, és bátran sírtam a vállán.

-Ne aggódj, minden rendben lesz ─ suttogta, majd elhúzódott, és rám mosolygott.

-Sajnos nem lesz, Harry. Én két hét múlva elmegyek innen, egy teljesen másik országba. Nekem nem lesz senkim, senkim, akire számíthatnék, és kétlem, hogy mi valaha is találkozni fogunk még.

-Találkozni fogunk még, ígérem ─ mosolygott, majd hazaértünk.

Elköszöntem tőle; integettem.

*

~Harry szemszöge~

Igazán meglepett, amit Zoe mondott. Mármint, hogy meghalt a barátnője. Ez biztos nagyon megrázta őt. Azonban nekem még mindig a tegnapi álom jár a fejemben. Olyan furcsa volt. Olyan valóságos. Az a baj, hogy minél közelebb van, annál tisztábban látom, hogy ő mennyire elérhetetlen. Gyönyörű, értékes és értelmes lány. Törékeny, akár egy porcelánbaba, mégsem szeretném őt megszerezni. Hozzá sokkal jobb ember kell, mint amilyen én vagyok. Hozzá nem egy olyan ember passzol, mint én. Sem külsőre, sem pedig belsőre. Mindenféle téren teljesen különbözőek vagyunk. És igaza volt: semmit sem tudunk a másikról. Annyit tudok róla, hogy Londonból jött, utálja, hogy ilyen élete van, imád az újságírással foglalkozni, gitározik, és..és ennyi. Többet nem tudok róla. Ő mégis olyan más, mint a többi lány. Úgy értem, hogy a legtöbben már rám akaszkodtak volna, csókolgatnának, és ölelgetnének a nap minden percében, de nem: ő nem. Azzal tisztában kell lenned, hogy én nem szeretnék tőle semmit, mert mint már mondtam, bármennyire is fantasztikus teremtés, mi két külön világ vagyunk. Persze, ezt így ránézésre nem mondhatnánk el annyira, de mégis úgy gondolom, hogy neki közel sincs olyan sötét és veszedelmes múltja, mint nekem...

(Sajnálom, hogy ilyen rövid és pocsék rész lett. A sok kihagyás után, bár nem nagyon érdemlem meg, mégis azt szeretném Tőled kérni, hogy írj egy-két szót! Képzeld magad az én helyembe. Neked is biztosan jól esne. Puszi xx)