Chapter 14

Sziasztok Drágáim! Annyira jól estek a megjegyzések. Olyan cutiek voltatok. Mint általában. Btw tudtátok, hogy legutóbb megkaptam a blogomra, hogy "Ne erőltessem, mert unalmas és nem történik benne semmi. Sablonsztori."
Furcsa, de már nem is érdekel, hogy ezt mondta az a bizonyos névtelen. Ez nem fogja elvenni a kedvemet az írástól, és a történet folytatásától sem. Most gondoljatok aminek akartok, de én akkor is büszke vagyok erre a blogra.
Jó olvasást, darlings.
Jane xx.

I'm so sorry

~Zoe szemszöge~

Végre elment! Mármint Luke. Azt hittem, hogy soha nem szabadulok meg tőle. Most már tudom, hogy milyen is ő valójában. Szerencsére holnap elutazik az államokba és csak nyár végén jön haza. Pont akkor, amikor én "elhagyom" Angliát. Nem végleg, dehogy; csupán néhány évre. Imádom Londont. Imádok ott élni. Az embereket. A légkört. A környéket. Mindent imádok, ami vele kapcsolatos. Szerettem felidézni a közös emlékeket, amik az egyetlen barátnőmmel (akivel utoljára hét éve találkoztam) kapcsolatosak.
Már csak másfél hónap. Mindössze ennyi maradt nekem a nyárból, és bizonyára a "jó" életből is. Megkezdődik a tanév. Amit nem akárhol fogok elkezdeni, hanem Párizsban. Fogalmam sincs, hogy milyen lesz. Újságírónak tanulni nem könnyű, ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Én azonban mégis ezzel szeretnék foglalkozni. Lehet az elkövetkezendő négy év kínkeserves lesz, de én akkor is újságíró leszek.

Gondolataimat elhessegettem a jövőm megtervezéséről.

Rossz ötlet volt, ugyanis most fejemben Harry szavai játszódnak le. Hogy mit mondott. Oh, de nem bántott meg. Dehogy. Féltékeny se vagyok. Ana-ra? Ugyan. Épp ellenkezőleg. Sok boldogságot kívánok neki is, és Harrynek. Biztos szép közös jövő elé néznek.

Tény, hogy az ittlétem alatt jócskán megváltoztam. Hanyagolom a sötét ruhákat, azt a beszédet, amit London "rossz" negyedében tanultam és használtam. Próbálok kedvesebb lenni az emberekkel, ami mostanság sikerül is. De mégis olyan furcsa ez szituáció. Én, mint kedves? Mint jó modorú,  tisztelet és kötelességtudó, tizennyolc éves lány? Eléggé elképzelhetetlen.


~Harry szemszöge~

-Anastasia! Menj el! Vége a bulinak.

-Dehogy, Harry. Hiszen még csak el sem kezdődött.

-Kérlek. Ne akard, hogy én tegyelek ki a házból.

-Nem..nem aludhatnék ma nálad?

-Semmi esetre sem! ─ hangom feljebb szökött a kelleténél, valamivel azonban mégiscsak meg kellett félemlítenem, hogy elmenjen.

-Rendben Harry, elmegyek ─ rántotta ki karját a fogásomból. -De szeretném ha tudnád, hogy ezt még nagyon megbánod! ─ azzal elviharzott, és az ajtót hangosan becsapta maga mögött.

*

Mint valami helyét nem találó szellem: úgy sétáltam az útszélen. A mindig határozott, mindig erős és pozitív Harry most eltűnt. Egy belső hang azt suttogta, hogy ez az a bizonyos út lefelé. Lefelé a lejtőn. Ahonnan később hiába is akarnék, nem fogok tudni visszajönni. Egy régi, tömény alkohollal teli üveg volt a kezemben. Nem mertem inni belőle. Talán gyávaság? Ez lenne a gyávaság, vagy ha meginnám az egészet? Próbáltam egy irányba terelni a kósza gondolataimat, de nem ment.
Az út túloldalán egy fa alatt lévő padra lettem figyelmes. Átsétáltam a kihalt útszakaszon, közben szabad kezemmel beletúrtam a hajamba és alsó ajkamba haraptam. Leültem.
Fogalmam sincs, hogy miért vagyok ilyen állapotban. Nem Zoe; nem Ana; nem Clar; és nem is a nővérem zűrös ügyei miatt. Ideges, dühös, csalódott, mérges és kiszámíthatatlan voltam. Elővettem a telefonomat, és próbáltam felhívni valakit, de a készülék időközben lemerült. Egy velem egykorú fiú sétált el előttem; belenevetett a beszélgetésbe, ugyanis telefonált. Ismerős volt a hangja. A haja. A magassága. Luke.
Rettenetesen dühös lettem. Eszembe jutott, hogy Zoe és ő mennyire jóba vannak, és, hogy én mennyire utálom ezt a gyereket. Nem kellett több. Utána szaladtam, és megütöttem egyszer..kétszer..háromszor, míg végül ájultam össze nem esett. Mit tettem?!


~Anastasia szemszöge~

Idegesen ropogtattam az ujjaimat, miközben hazafelé tartottam. Haza? Nem, nem is. Igazából abba a kis két szobás lakásba amit az ittlétem alatt bérlek magamnak. Felsétáltam a lépcsőházba (ez volt az egész kisvárosban az egyetlen lakóház), majd lassan vánszorogtam fel a harmadik emeletre. Ismerős alakra lettem figyelmes az ajtóm előtt. Szőke loknijai borzosan pihentek a hátán, miközben ujjaival az ajtón dobolt.

-Clar? ─ kérdeztem inkább magamtól, mint tőle.

-Ana! Már egy ideje várlak.

-Segíthetek? ─ kissé megrémültem attól, hogy itt van.

-Igen, igazából olyat találtam ki, ami ugyanannyira válhat neked is hasznodra, mint nekem.

-Hallgatlak.

-Bemehetnénk?

Kutatni kezdtem a táskámban a kulcs után. Pár másodperccel később pedig a lakásban voltunk, ahol kisebb káosz uralkodott. Clar a nappaliba sétált, én pedig követtem.

-Tehát?

-Harry csinos kis szomszédjáról lenne szó ─ kezdte.

-Zoeról?

Bólintott.

-Össze kell fognunk a lány ellen! Távol kell tartanunk őt Harrytől!

Hm, nem is rossz ötlet. De nem Clarrel fogom ezt véghezvinni. Egyedül. Engem is idegesít az a lány. Persze Clar is; épp ezért.

-Nem, azt hiszem ez rossz ötlet ─ ráztam a fejem.

-Megbocsájtok, csak segíts megkeseríteni az életét.

-Hiszen a múltkor vele jöttél vissza a kávézóba, és kiabáltál velem.

Lesütötte a szemét. Néhány percig kínos csönd szállt le ránk.

-Segítesz, vagy sem? ─ épp felállni készült.

-Azt hiszem ─ sóhajtottam fájdalmasan, ugyanis semmi kedvem nem volt vele "összeesküdni."


~Zoe szemszöge~

Egyedül ültem az ágyamon. Már nagyon késő volt. Képtelen voltam aludni. Folyamatosan az otthoni dolgokon gondolkoztam. Hogy másfél hónap múlva alig láthatom majd Londont. Másfél hónap, és véget ér a történetem és valami egészen új kezdődik. Valami más és szokatlan.
Gondolatmenetemet a telefonom mindössze egy másodpercig való "csipogása" zavarta meg. Elvettem az éjjeliszekrényemről;
"Kíván csatlakozni a hálózathoz?" Kódolatlan és ingyen internet. El sem hiszem!
Azonnal az e-mail fiókomba léptem be. Tudtam, hogy kevés rá az esély, hogy valamilyen értesítést is kapjak a Párizsban lévő sulit illetően, mégis izgatottam pötyögtem be a jelszavamat.

Néhány körlevelet kaptam; semmi többet.

~Másnap reggel~

Kialvatlanul ébredtem. Borzalmas álmom volt. Felkaptam a telefonom, amit tegnap este visszahelyeztem az éjjeliszekrényre. Három nem fogadott hívás anyától. Vajon mit akarhat? Azonnal visszahívtam. Vártam, vártam és vártam; mielőtt bontottam volna a vonalat felvette.

-Zoe, kincsem ─ remegett a hangja.

-Anya ─ köhintettem.-Mi történt?

-Én nem tudom, hogy mondjam el..─ kezdte, de mondata félbeszakadt, ugyanis valaki csöngetett.

-Mennem kell, később visszahívlak, ígérem.

Hallottam, hogy sóhajt, majd elköszöntünk; közben leszaladtam a lépcsőn és ajtót nyitottam.

Egy idegen, sötétbarna hajú nő és egy fiatalabb, de tőlem idősebb lány állt velem szembe. Anya és lánya lehettek, ugyanis nagyon hasonlítottak.

-Segíthetek valamiben? ─ szólaltam meg végül.

-Remélem ─ nézett kínosan a lány.

-A fiamhoz jöttünk, aki ott lakik a szomszédban ─ mutatott Harry háza felé. -De fogalmunk sincs, hogy hol van. És annyit szerettünk volna tudni, hogy esetleg nincs -e itt?

-Umm, nem. Nincs itt Harry. Tegnap este találkoztam vele utoljára. Bulit szervezett. Lehet, hogy még alszik.

-Azt kétlem ─ mondta a lány elkeseredetten.

Fáradtnak és meggyötörtnek látszottak. Biztosan szomorúak voltak, hogy ennyit utaztak, és Harry nincs otthon. Megesett rajtuk a szívem.

-Jöjjenek be. Igyanak meg egy teát, és várják meg itt Harryt ─ ajánlottam fel.

-Ez igazán kedves ─ mondta a nő, és már bent is voltak a házban.

*

Harry órákkal később sem jött vissza; azonban Gemmával és Harry anyjával igazán jól elbeszélgettem. Sok érdekes dolgot tudtam meg Harryről. Ciki sztorikat, első barátnőket, és minden mást, amit ő sosem mondott volna el nekem.

Néhány perccel később azonban a telefonom csörgése zavart meg minket az eszmecsere folytatásában. A szobám ajtaja nyitva volt, így nem csoda, hogy a földszintre lehetett hallani a maxra húzott zenét.

Anya hívott.

-Igen?

-Most már tudsz beszélni? Drágám, ez fontos lenne.

-Nincs sok időm.

-Ülj le, kérlek. Ez nehéz lesz most neked.

Mit akarhat? Mi lesz nehéz? És mi fontos? Miért remeg ennyire a hangja?

-Emlékszel Scarlettre, ugye?

-Anya, hiszen a legjobb barátnőm volt hét évig.

-Meghalt ─ suttogta.

Könnyek gyűltek a szemembe, amiket nem bírtam már tartani. Arcomat égette a sok sós könnycsepp, ami végigfolyt rajta. Scar meghalt? Hogy lehet? Mi történt? Annyi kérdésem volt, mégsem tudtam egyetlen szót sem kinyögni. Egyet azonban eldöntöttem: most azonnal összepakolok és megyek haza! Scarlett megérdemli, hogy ott legyek, mikor végső búcsút vesznek tőle.

(tudom, hogy rövid és alig történt benne valami, de nincs sok időm. Mégis jólesne néhány megjegyzés. Köszönöm xx)