Chapter 8

Hi, guys! Nagyon fontos, hogy ezt mindenki elolvassa. Nos, csak szeretném elmondani, hogy búcsúzom tőletek. De nyugalom, mindössze csak egy hétre, ugyanis táborba megyek hétfőtől szombatig. Ma még meg írtam ezt a részt, ami szerintem nagyon hosszú lett és elég tartalmas is. A következő rész tehát augusztus hetedikén, esetleg nyolcadikán lesz. Sajnálom. Sajnálom és sajnálom. Csak annyit kérnék, hogy mire visszajövök, hozzatok nekem össze sok-sok kommentet, feliratkozót és pipát. Nem szeretnék bennetek csalódni. Úgy gondolom, hogy megérdemeltek egy hosszú részt, főleg, hogy nem leszek. De nem is rizsázok többet, jó olvasást!
xx.

u.i.: azért ezt a képet mellékeltem, hogy valahogy eltudjátok képzelni az eseményeket.


Change.


Lesütöttem a fejem. Talán soha életemben nem szégyelltem magam még ennyire. Meggondolatlanság volt tegnap azt tenni, amit. De a rendőrség honnan tudja, hogy én..vagyis mi voltunk? Sötét volt és nem járt arra senki. Ha csak Bluebell el nem mondta nekik.

-Ki kell menned és beszélni velük ─ összeszorított szemekkel utasított.

-Letartóztatnak majd?

Nem válaszolt. Tehát nagy az esélye annak, hogy igen. Remek. Sőt, több, mint remek. Mintha vonzanám a bajt. Vagy fordítva. Vagy ez az egész hülyeség. Hé, nem lehet, hogy ez csak egy álom?! Bárcsak.
Felnéztem a mellettem álló fiúra, aki rosszallóan csóválta a fejét. Arckifejezése mintha azt sugallta volna, hogy: “Menj már ki. Egyszer úgyis elkapnak.”  De ha el is visznek, akkor vajon mennyi időre? Évekre? Hónapokra? Vagy csak beszélni akarnak? Sóhajtottam egyet, és kiléptem az ajtón, majd a házunk felé indultam.

-Ön Zoe Harrison?

-I-Igen ─ elhalt hangon motyogtam.

-Velünk kell fáradnia az őrse. Feljelentették önt bolti lopásért ─ magyarázta a nagydarab fickó.

Mire eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott, addigra egy kattanást hallottam. A bilincs csattant a csuklómon.

-Legalább had öltözzek fel! Szólnom kell a szomszédomnak, hogy hozzon be néhány ruhát ─ dühöngtem, mire az egyikőjük Harry háza felé vonszolt.

Hiába kopogtatott a rendőr, senki sem nyitott ajtót. Nem tudom, de nem is akarom tudni, hogy mit csinált, amiért éppen nem volt ideje ajtót nyitni. Egy rendőrautóhoz vezettek, beültettek, rám csapták az ajtót majd néhány másodperc leforgásával később már elhagytuk az ismerős utcát, és a rendőrőrsre vezető úton haladtunk tovább.

*

Felemelő érzés egy hideg cellában gubbasztani, és várni arra, hogy történjen valami. Igazából azon gondolkodom, hogy ki lehet az, aki szólt a rendőröknek. Lépteket hallottam, majd megpillantottam a magas, göndör hajú, idegesítő, nevetségesen szerencsétlen szomszédomat: Harryt. Azonban nem egyedül volt. Mellette tipegett a körülbelül húsz centiméteres magassarkújában a szőkeség, vagyis Clar. Ujjaik szorosan tapadtak egymáshoz. Harry húzta maga után a szöszit, aki a borzalmasan festő cipőjében nem bírt járni. Nevetséges egy páros, az már biztos.

-Clar baby, maradj itt ─ szólt a fürtös a lánynak, aki keserű mosolyra húzta a száját, bólintott, mint egy kiskutya és csendbe maradt.

-Harry ─ suttogtam, mikor belépett a cellába.

-Tudod, annak ellenére, hogy milyen vagy, voltál és leszel velem én mégis segítek rajtad. A nagyanyád kedves ember és tiszteletre méltó. Már csak azért sem hagyhatlak a sitten megrohadni, mert akkor megszakadna a szíve ─ érvelt.

-Miért hoztad magaddal ezt a szakadt szőkét? ─ ráncoltam össze a szemöldököm.

-Talán valami bajod van vele?

-Olyan, mint valami pók. Mindenhová mászik, ahová nem kéne ─ kuncogtam a kijelentésemen, ami közel sem sikerült olyan viccesre, mint amennyire én akartam. Harry még mindig szúrósan méregetett engem.

-Gyere ─ fejével intett.

-Lukeról tudsz valamit?

-Oh, umm...nem.

Ezzel le is zárta a témát. Clar ismét rácuppant Harryre. Látszott, hogy nem élvezi a helyzetet, de felemelő érzés volt azt látni, hogy szenved. Elől mentek, én pedig hátul kullogtam. A bilincset már rég levették a kezemről. Szerencsére. Sosem felejtem el ezt a napot. Még csak reggel van, de máris milyen dolgok történtek. Mondjuk azért kicsit örülök, hogy Harry kihozott innen. Hálával tartoznék neki, de ne is várja azt, hogy jópofizni fogok, kedveskedni, vagy sütök neki sütit. Egyszerűen nem tudok rá megmentőként nézni, sem pedig jó barátként. Számomra mindig is közömbös volt és az is marad. Van valami ellenszenv a szemében, ami unszimpatikussá teszi számomra. Aztán meg nem úgy veszem észre, hogy ő közeledne felém. Sőt. Mostanában határozottan bunkó. Talán nem kellett volna a múltkor befesteni a haját, kipingálni a kezét és összeragasztózni a méreg drága, márkás cipőjét. De lényegében véve mindegy. Nem szívleljük egymást, és ő is kezd egy undokabb lenni velem.

Mivel itt barátaim gyakorlatilag nincsenek, és Bluebell is inkább mondható bajba keverőnek mint barátnak, szóval tudom, hogy rossz döntés mindenkivel haragot tartani, de nem az a fajta ember vagyok, akit az emberek megkedvelnek. Egyáltalán nem. Mindig is magamnak való, zsémbes és mogorva voltam. Lázadó éveim elején még akadt egy-két ember, akikkel mondhatni baráti viszonyt ápoltam, de ami volt, elmúlt. Már feledésbe merült a nevem, és azt sem tudják, hogy ki vagyok. Amit őszintén szólva nem is bánok. Gyűlöljenek csak. Vessenek meg. Nevessenek ki. Nem leszek tőle rosszabb ember.

A gerlepár még mindig előttem sétált. Vagyis Harry ment, Clar pedig botladozott mellette, ugyanis olyan cipőben, amit ő viselt, nem igazán bírt menni. Nevettem azon, hogy mennyire esetlen. És nevetséges. És szánalmas. És visszataszító. Jó, azt hiszem abbahagyom; soha nem jutnék el a felsorolás végére. Végül kiértünk a rideg épületből. Nem ez az első rendőrséggel kapcsolatos élményem. Régebben is voltak rendőrségi ügyeim; szerencsére anyámék soha nem tudták meg.

-Harry ─ mondta a nevet nyávogós hangon Clar.

-Mmm? ─ fordult felé ő mosolyogva.

-Szeretlek ─ suttogta a füléhez hajolva.

-Én is, baby ─ motyogta zavarodottan.

Minden szó tisztán kivehető volt. Van egy olyan érzésem, hogy ez a lány gyűlöl engem és féltékennyé szeretne tenni. Azt hittem, egy olyan kis településen, mint ez, nincsenek ilyenek, mint ő. Tévedtem.
Ha Clar azt mondja Harrynek, hogy szereti, arra Harry csak annyit mondd, hogy ő is. Nem mondja ki azt a szót, hogy szeretlek. Csak annyit, hogy “én is.” Megfigyeltem. Annyira átlátszó a kapcsolatuk, hogy szinte nekem fáj. Nem is akárhogy. Fizikailag. Halkan kuncogni kezdtem ezen gondolatomon, mire ők hirtelen rám irányították a tekintetüket. Arcomról lefagyott a mosoly, és némán kullogtam tovább, egészen az autóig. Tényleg, még meg sem kérdeztem, hogy hová tűnt a múltkor..

Harry kinyitotta a barátnőjének az ajtót, aki előre ült, én pedig nyomoroghattam hátul. A fürtös megkerülte az autót és beült a volán mögé, majd beindította a járművet és elindultunk.

-Styles, nem tudnánk bemenni a kórházba? Tudod...

-Hogy te milyen telhetetlen vagy, eljön érted, kihoz a sittről, és azok után, ahogy viselkedtél vele még szíves...─ mielőtt befejezhette volna, a kérdezett személy a szavába vágott.

-Clar, elég legyen.

Elégedetten mosolyogtam, majd megszólaltam:

-Drágám, te nem csak idegesítő vagy, de mérhetetlenül hülye is ─ piszkáltam meg a szöszi vállát, ezzel visszarángatva őt az álomvilágból.

Úgy tett, mint aki meg sem hallja. Harry felé fordult, undorító kezével végigsimította az arcát, majd suttogott valamit a fülébe, mire ő leparkolt. Hm, tehát itt lakik. Remek. Újabb infóval lettem gazdagabb. Kiszállt a sötét autóból majd becsapta maga mögött az ajtót, és besétált a házba, ami inkább hasonlított palotára, mintsem házra.

-Ülhetsz ide, előre is, ha szeretnél ─ mondta halkan.

-Miután lefertőtlenítetted. Esetleg ─ mondtam nevetve.

Mire ő is ezt tette, közben megrázta a fejét. Szóval három énje van. A dühös, a perverz és bunkó összegyúrva és a hallgatag-kedves kisfiús. Néha kellemeset csalódok benne.

*

-Na mi volt? Jobban van? ─ kérdezte Harry, mikor látta, hogy kijöttem a kórház kapuján, és felé tartok.

-Igen, jól. Néhány napig még bent tartják megfigyelésen, aztán hazajöhet ─ mosolyodtam el halványan, majd beültem az autóba; ő is követte a tettemet, majd elindultunk.

A teret csend töltötte meg. Én az ujjaimmal doboltam a combomon; elegem lett a csendből, így meg is törtem azt.

-Szeretném, ha mesélnél néhány dologról.

-Mégis miről?

-Például mit tudsz egy éjszakai telefonról? Úgy értem, a minap kaptam egy hívást, amiben valaki azt mondta, hogy menjek ki a postaládához a többi pedig nem érdekes. Te voltál?

-Nem ─ adta az egyszerű, számomra mégsem kielégítő választ.

-Jó, akkor következő kérdés. Clar miért utál?

-Idegesítő, beképzelt libának tart ─ vigyorgott.

-Hol van Luke?

Erre már nem válaszolt.

-Harry, nem hallod? Hol van?

-Először is nem fogom elmondani. Másodszor pedig, hogy is gondoltad, hogy mindenkivel undokoskodsz, aztán pedig szívességet kérsz aranyos, mosolygós pofival? És azt ki ne hagyjuk a történetből, hogyha nem teszik meg neked, akkor elátkozod őket ─ csattant fel.

Most meg mi baja?

-Gyűlölök itt lenni. Tönkreteszik életem legjobb évét, és valakin le kell vezetnem a feszültséged, és ez a valaki te vagy. Téged lehet piszkálni; tökéletes vagy arra, hogy kitöltsem rajtad a dühömet.

-Fejezd be, különben a bajban nem lesz senki, aki melletted áll, Zoe. Azt hiszed, hogy mert egyszer elmentél szórakozni Bellel, akkor máris barátnők vagytok? Nem tudom miért, de felvilágosítalak, hogy ez nem így van. Rá nem lehet számítani. Azokat az embereket, akik melletted lennének a bajban..nos, őket elűzöd magad mellől. Soha nem leszel képes megváltozni! Tudom.

Végül megérkeztünk. Szó nélkül kipattantam a fekete járműből, berohantam a házba, becsaptam az ajtót és felszaladtam a szobámba.


Egy órával később..

Zene. (katt)

Egy óra elteltével is borzalmasan érzem magam. Semmin se tudok nevetni. Semminek se tudok örülni. Nem akarok semmit se csinálni. Fáj. Fáj, hogy Harrynek mennyire igaza van. Mindenkit eltaszítok magam mellől, és Bellről pedig azonnal meg tudtam állapítani, hogy nem az a “melletted vagyok a bajban is” típus. Annyi mindenkit megbántottam. Annyi mindenkivel undok voltam. De főleg az olyanokkal, akik nem érdemelték meg. Itt van például Harry is. Mit tett ellenem? Nos, semmit. Valóban semmit. Mégis mennyit bántottam. Vagy otthon, londonban..Mennyi ellenséget szereztem magamnak röpke tizennyolc év alatt. A szüleimet is kikészítettem a kiborító viselkedésemmel. Változnom kell! Igen, ez a megoldás. Bármennyire is fáj, meg kell szabadulnom a Jégkirálynő énemtől. Először is kezdjünk új külsővel, aztán jöhet a magatartás!
Úgy tudom, a közelben van egy bolt, ahol véleményem szerint nem túl korszerű ruhák vannak, mégis biztosan akad egy-két hordható darab.
Felhúztam a tornacsukám, fogtam a házkulcsot, a telefonomat, némi pénzt és elindultam.

A bolthoz érve hatalmas mosoly kúszott az arcomra. Benyitottam és egy kedves nőt pillantottam meg. Segítőkész volt; körbevezetett és mutatott néhány igazán szép ruhát.

Miután végeztem az üzletben, határozottan azt éreztem, hogy már én nem is én vagyok. Persze, nem a ruhától függ az, hogy kik is vagyunk valójában. Az csak egy meghatározó tényező. A fekete ruháimat pedig bedobozolom és felviszem a padlásra. “Soha nem leszel képes megváltozni! Tudom.” Harry szavai egyre többször idéződtek fel bennem. Be fogom bizonyítani neki és másoknak is, hogy igenis képes vagyok megváltozni; hogy tudok kedves, aranyos és segítőkész lenni!

*

Úgy érzem magam, mint akit kicseréltek. Talán mert ki is cseréltek? Nem tudom. A személyiségemet illetően még van mit csiszolni. Felvettem a ruhámat. A választás most többnyire sötét színekre esett, de ez nem jelent semmit. Felvettem a fekete pólómat, amit fehér pöttyök díszítettek, egy ugyanilyen színű nadrágszerűséget, ami mégsem volt nadrág; és egy rövid  farmersortot. Mindehhez pedig egy szintén fekete kalapot párosítottam, kiléptem az ajtón és elindultam Harryhez; be akartam mutatni az új Zoet. Csöngettem, majd türelmetlenkedve doboltam a lábammal, ezzel még jobban felidegesítve magam. Végül ajtót nyitott. Láttam szemében a elégedettséget. Tekintete azonban sugárzott némi meglepődöttséget is.

-Igen? ─ kérdezte némi hezitálás után.

-Szia. Zoe vagyok, Zoe Harrison. Gondoltam benézek.Vagyis köszöni szerettem volna ─ motyogtam zavartan.

-Nem vagy lázas? ─ kezét a homlokomhoz érintette, hogy a szerep még hitelesebb legyen.

-Haha ─ mondtam tele szarkazmussal a hangomban.

-De komolyan, miért jöttél?

-Igazad volt, Harry. Tényleg nem viselkedhetek így.

-Örülök, hogy beláttad ─ elismerően biccentett.

-Szóval..én csak megszeretném kösz...─ mielőtt befejezhettem volna, az ajtóban, Harry oldalán megjelent Clar; egy fehér köntös volt rajta.

-Te mit keresel itt?

-Én? Oh, semmit ─ megráztam a fejem. ─ Már megyek is, akkor...sziasztok ─ intettem.

Fürtös barátunk kedvesen viselkedett velem. Azonban meglepő módon most ő nem volt beszédes kedvében. Talán még egy jó fiúbarátra is találhatok benne. Mondjuk ennek eléggé kicsi az esélye, hiszen kétlem, hogy szeretne a szomszédi viszonyon kívül mást, csak úgy mint én. De azért mégis jó lenne, ha lenne valaki, akinek elmondhatnám a problémáimat; hogy miért van néha rossz kedvem. Valaki, aki megismerheti az új énemet. Az új Zoe Harrisont.

Megráztam a fejem, kiűzve az ilyen, és hasonló gondolatokat onnan. Bele kell törődnöm, hogy talán soha nem lesz már egy igaz barátom se.

Lementem a nappaliba, hogy egyek valamit. A mai napom sűrű volt. Rendőrség, börtön, Harrynél alvás részegen és hasonlók. Miután helyet foglaltam és csendben falatoztam, fülemet a csengő hangja ütötte meg. Lassan feltápászkodtam az asztaltól, az ajtóhoz léptem és kinyitottam azt. Az illető, aki velem szemben állt, szóhoz sem hagyott jutni. Azonnal belekezdett a rövid kis beszédébe.

-Jobb, ha békén hagyod Harryt, értve vagyok? Nem akarlak még csak meg se látni a közelében. Kerüld el őt jó messziről, különben problémás nyaralásod lesz. Látom, hogy hogy nézel rá, ne is tagadd. Remélem megértettél, oh, és ajánlom, hogy ez a beszélgetés, ami most lezajlik, az köztünk marad ─ hadarta el Clar, majd elviharzott.

Milyen beszélgetésről beszél? Ő beszélt én pedig hallgattam. De mégis, hogy nézek Harryre? Talán úgy, mint valakire, aki felnyitotta a szemem. Semmi több. Ez a lány megőrült. De ha azt hiszi, megúszhatja ezt ennyivel, akkor nagyon téved. A saját fegyverét fogom ellene fordítani. Úgy érzem, hogy egy kisebb “akció” erejéig újra elő kellesz vennem a régi énemet. A telefonomhoz szaladtam, tárcsáztam Bluebell számát, amit tegnap mentett el, és elindítottam a hívást.

-Szia Bell, Zoe vagyok. Nem, nincs semmi baj, csak segítened kéne. Fél óra múlva nálunk?  Rendben, itt mindent elmondok, szia ─ azzal bontottam a vonalat.

Meglásd Clar, nem jó emberrel húztál ujjat!

Chapter 7

Hi, darling! Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokára hoztam új részt. De tudjátok: nyár van. Szeretném én is élni az életemet; barátokkal lenni; nyaralni és a többi. És bármennyire is szeretek írni, nem szentelhetem minden időmet ennek. Tehát ha öt-hat napig nem jelentkeznék, (ami kétlem, hogy előfordulna, de ha mégis) akkor csak nincs időm. Nem kell megijednetek, hogy a blogot abbahagyom a negyedénél. Aztán pedig gondolom láttátok a “Gondolatok” című bejegyzést. Azt igazából..nos, umm, én csak meg szeretném köszönni azt a sok támogatást, amit tőletek kapok. Olyanokat írtatok...:') Ugh. És azt is tudom, hogy jobb/hosszabb fejezetre számítottatok, mint amit most olvasni fogtok. Sajnálom; kissé még mindig a padlón vagyok, de úgy éreztem, hogy nem hagyhatlak titeket cserben. Remélem tetszeni fog azért.
Egyébként...#neöljetek meg, de én mostanában Taylor Swiftet hallgatok. Egyszerűen imádom. Őt is és a zenéit is. De tudjátok, külön Harry-t és külön Tay-t. Semmi Haylor.
Jó olvasást. xx

u.i.: a hibákért bocsi. átnéztem, de lehet, hogy még ti találtok c;.

Chapter 7


Még mindig ott álltunk egymással szemben. A csönd, ami kialakult a légkörben kezdett kínossá válni. Hatalmas zöld szemeivel értetlenül meredt rám, mire én felhúztam az egyik szemöldökömet, és vártam, hogy elmondja, mi a szent szar folyik tulajdonképpen itt.

-Szólalj már meg ─ mondtam.

-Ha elmondom szívességet teszek neked. És hé, miért is tennék neked szívességet? ─ vigyorgott.

Valóban, igaza van. Azok után, amit vele műveltem miért is tenne nekem szívességet? Miért segítene nekem?

-Azért, mert ha nem, akkor beverem a képed. Elég meggyőző voltam?

Szavaim hallatára lehervadt hibátlan arcáról a vigyor, majd tekintete rémületet tükrözött. Szólásra nyitotta a száját, azonban valami ismét közbeszólt és megszólalt a telefonja. Lassan kicsúsztatta zsebéből a fekete készüléket és a füléhez tette. Hátat fordított nekem; a nappaliba sétált. Idegesen járkált fel-alá a kis helyiségben. Homlokát összeráncolta, miközben beszélt. A szép szavak kiejtése közben is dühösnek tűnt. Körülbelül arra gondolhatott, hogy “Oh, te jó ég, csak fogd be, és tegyük már le. Dolgom van; és ha nem intézem el, akkor gyönyörű színes foltok fogják díszíteni az arcomat.”
Nos, ha valóban erre gondolt, akkor jól tette, illetve jól gondolta. Nem sokkal később elém lépett és bűnbánó arccal meredt rám.

-M-Mennem kell...─ suttogta.

-Ki volt az?

-Igazából lényegtelen. Amúgy a cipőmért még számolunk. Túl drága volt az ahhoz, hogy játékszerként tekints rá. Még találkozunk, Harrison.

-A nevem Zoe és nem hívhatsz így ─ toporzékoltam.

Képtelen voltam felfogni, hogy itt hagy magyarázat nélkül. Attól még, hogy én vagyok az új lány a környéken nem kell mindent utoljára megtudnom. Bluebell számomra egy örök rejtély. Fogalmam sincs, hogy ki ő valójában. De biztos vagyok abban, hogy ez a környék rengeteg titkot tartogat még számomra. Aztán meg ott van a nagyanyám. A kórházban van, és én még csak meg sem látogattam. Vagyis de, egyszer. Ami elég régen volt. Legkésőbb holnap mindenképpen be kell mennem hozzá. De most meg kell keresnem Bluebellt; ő biztosan tudja a kérdéseimre a választ.
Felszaladtam a szobámba és villámgyorsan átöltöztem. Miközben az ajtó felé igyekeztem lekaptam a fogasról egy sötétkék kardigánt. Kiléptem a biztonságot nyújtó házból, majd elindultam valamerre. Fogalmam sincs, hogy hová. A kardigánt, ami rajtam volt, összehúztam, ugyanis a szél és a vihar barátságtalanul tombolt. Arra gondoltam, hogy megkérdezek néhány embert; hátha tudnak valamit Bluebell hollétéről.

Már egy ideje sétálgatok és eddig mindenki visszautasító volt, akit csak megkérdeztem. Rosszallóan megrázták a fejüket, majd becsapták az orrom előtt az ajtót. Néhány utcával arrébb egy idős nőt pillantottam meg; a hatvanas éveiben járhat. Velem szemben jött. Egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne kérdezzem meg. Ő az utolsó lehetőségem.

-Elnézést ─ szólítottam le.

-Igen?

-Tudja egy Bluebell nevű lányt keresek. Úgy tudom, hogy itt lakik a környéken. Segítene nekem? A címére lenne szükségem.

-Mi dolgod vele?

-Ő az egyik...jó ismerősöm ─ hazudtam.

Jó ismerős? Vicces. Azt sem tudom ki ő valójában. A nő unalmasan sóhajtott, majd megszólalt és a kezével kezdett mutogatni:

-Végigmész ezen az utcán. Befordulsz jobbra, mész egyenesen és a második ház. Utcacímet hiába mondanék. Nem találnád meg ─ mosolyodott el halványan.

-Nagyon köszönöm ─ azzal elrohantam.

*

Itt állok egy hatalmas ház előtt ami félelmetes és nem túl bizalomgerjesztő. A horrorfilmekben látni ilyet. Mindegy. A tudatalattim próbált nyugtatni, miközben a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőfokokon végigmentem. Érdekes. Bell megjelent a múltkor nálunk. Hiszen csak szomszédokat hívtunk. Ő egyáltalán nem az. Elég messze lakik tőlünk. Megnyomtam a csengőt és vártam, hogy valaki ajtót nyisson.
Egy idős, borostát arcú férfi állt előttem; arckifejezéséből leszűrve kétlem, hogy örült a látogatásomnak.

-Ki vagy és mit akarsz? ─ ráncolta össze a szemöldökét.

-A nevem Zoe Harrison. És Bluebellhez jöttem ─ mondtam határozottan.

Megforgatta a szemét, majd azt mondta, hogy várjam meg itt. Nem sokkal később megjelent a szóban forgó személy.

-Szia  ─ intettem neki.

-Mit keresel itt?

-Beszélni szeretnék veled, kérlek, segíts nekem. Rengeteg kérdésem van. Senki nem mondd semmit.

-Apa, elmegyek! Későn jövök ─ kiáltott a lány a férfinek, majd bezárta maga mögött az ajtót és elindultunk.

*

-Tehát akkor tisztázzuk ─ szólaltam meg ─ Luke az unokatestvéred aki veletek lakik. Te pedig Amerikából jöttél ide. Elítélnek ezért és...─ de a szavamba vágott.

-Nem azért ítélnek el, mert amerikai vagyok. Tudod egy ilyen kicsi helyen, mint ez, elég lehetetlen, hogy a titkaidra ne derüljön fény. Nos, az én titkaimat mindenki megtudta, és ezért ítélnek el.

-Miféle titkok?

-Túl sokat kérdezel ─ mosolygott.

-Én nem is ─ ellenkeztem.

-Nézd Zoe, lehet, hogy ez most furán fog kijönni, de nincs kedved eljönni úgymond “bulizni?”

-Hová?

-Még, hogy nem kérdezel sokat ─ nevetett fel. ─ Egyébként egy közeli bárba.

-Tehát most megyünk, és leisszuk magunkat? Rendben.

-Nem kell leinni magunkat ─ mondta, majd belém karolt és elindultunk a “buli” helyszínére.

Nos, kijelenthetem, hogy Bellben egy barátot találtam. Közvetlen és kedves lány. Nem pont olyan, mint én, de ez nem is baj.

*

-Hé, Bell, biztos vagy abban, hogy azt is meg kéne innod? ─ mutattam az újdonsült barátnőm kezében lévő pohárra, aki egy vigyorral nyugtázta a dolgot majd fiúkat megszégyenítő módon itta meg a pohár tartalmát.

-Kérek még egyet ─ mondta a pultosnak, aki miután kitöltötte az italokat rosszallóan csóválni kezdte a fejét.

-Talán nem kéne.

-Idd meg ─ utasított, majd fejével a pohár felé biccentett.

Hátrahajtottam a fejem, hogy az hamarabb a szervezetembe jusson. Égette és marta a torkomat a borzalmas ízű alkohol.

Mikor már úgy gondoltam, hogy eleget ittunk megfogtam Bell karját és kivezettem az épületből. Ugyanúgy, ahogy ő, én is jócskán berúgtam. Ha ezt anyámék látnák...Mindig is borzalmasan erkölcsösek és “kedvesek” voltak. Én képmutatóságnak hívtam ők pedig illemtudásnak. Az illem messze állt attól, amit ők csináltak. A szomszédokkal jó viszonyt ápoltak, de a hajukat tépték, ha egy is megjelent a házunkban. Igen, ez aztán jó modor, kedvesség, illemtudás és erkölcsösség.

Nevetve haladtunk végig egy sötét sikátoron. Bell magassarkújának kopogása volt az egyetlen zaj, amit hallani lehetett. Az ital hatására bátrabb lettem. Bátrabb, mint amúgy.

-Van nálad fényképezőgép? ─ kérdezte nevetve.

Nevetve megráztam a fejem, miszerint nincs. Furcsa, sose engedtem el így magam. Bell pedig gondolt egyet és leült a földre. Melléültem, és vártam, hogy csináljunk valamit. Mire kuncogni kezdett, én pedig hangos nevetésbe törtem ki; majd együtt nevettünk a...a semmin. Tipikus.

-Tudod Zoe, van a közelbe egy bolt. Csak már zárva van.

-Igen, és?

-Éhes vagyok. Szerinted baj lesz abból, ha betörünk oda?

-Ez elég hülye ötlet, és veszélyes is. Tudod, drága barátnőm, az a szerencséd, hogy szeretek veszélyesen élni. Merre is van az a bolt? ─ csaptam össze a tenyeremet, mire a mellettem ülő lány felnevetett.

Csakúgy, mint ő, én is jócskán megittam a magamét. Amire nem vagyok büszke. Sosem voltam az, aki sokat iszik. Sőt, undorodtam az alkoholtól. És még mindig megvetem. De egyszerűen elfelejtettem a problémáimat ezen az estén. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy felelőtlen vagyok. Azonban szerencsére én még tudok tisztán gondolkodni.

Bluebell magassarkú cipőjében nevetve szaladt előttem, én pedig követtem őt.

-Ez az ─ vihogott.

Néha kiráz a hideg ettől a lánytól. Összeszorítottam a szememet, és átgondoltam ennek a dolognak a következményeit. Még nem vagyok tizennyolc éves, tehát nem zárhatnak börtönbe. Mi is történhetne? Vagyis...Bell említette, hogy egy olyan kis helyen, mint ez, a titkok sosem maradnak titkok. Az emberek megvetnek a tetteid miatt. Mit érezhetne a nagyi, ha a szomszédai az orra alá dörgölnék, hogy “Tudta, hogy az unokája kirabolt egy boltot?”.
Nos, nem hiszem, hogy repesne az örömtől.

-Jössz már? ─ kérdezte.

-P-Persze.

*

Betörtünk. Te jó ég. Mi komolyan betörtünk egy kisboltba? Méghozzá a semmiért. Ugyanis kiderült, hogy a bolt két évvel ezelőtt már rég bezárt, és poros polcokon meg dobozokon kívül semmit sem tartalmazott a helyiség. Más ilyen esetben felsóhajtana, hogy “Nem is volt mit elvinni...”. Én azonban tisztában vagyok azzal, hogy ezért is lecsukhatnak. Hiszen attól, hogy Bell nem vett el semmit, attól még betörtünk abba az átkozott boltba. Én pedig hiába nem tettem semmit, nem hagyhatom, hogy ő vigye el egyedül a balhét. Vállalom a következményeket a tetteimért.

-Menjünk haza ─ sóhajtottam, s amikor ezt kimondtam az utcai világítás megszűnt; a lámpák nem világítottak tovább.

Mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, elővettem a telefonomat és világítottam vele.

-Mit tettem?! ─ fejemet hátrahajtottam, és felkiáltottam.

-Csendesebben. Az emberek alszanak ─ figyelmeztetett a mellettem sétáló lány.

-Mi jöhet még?! ─ nevettem fel ironikusan.

-Kellett neked megszólalnod ─ dörmögött Bell, ugyanis elkezdett szakadni az eső. Remek.

Sóhajtottam, majd mentem tovább a sötétben.

*

-Azt sem tudom merre kell menni ─ érveltem dühösen.

-Mész egyenesen, aztán jobbra és gondolom tudod melyik a nagyanyád háza ─ magyarázta már vagy századszorra a lány.

-De én félek ─ nyafogtam.

-Te vagy Zoe Harrison! Nem félhetsz, menj már ─ tolt lassan el maga mellől.

Elindultam haza, vagyis...na jó, mondjuk, hogy haza. Az alkohol mintha eltűnt volna a szervezetemből, azonban a fejem még mindig sajgott.

Tíz perccel később megérkeztem egy ismerős utcába; látni lehetett a házat. Már amennyire a sötétben látni lehet valamit. Mikor odaértem bementem az ajtón, ami nyitva volt. Fogalmam sincs, hogy hagyhattam nyitva. A fájdalom, amit éreztem nem hagyott alább. A fejem borzalmasan fájt. Azt sem tudtam, hogy  hol vagyok. Mintha a házat is kicserélték volna. A lépcső nem ott  volt, ahol régen. Az ital mellékhatásának tituláltam azt, hogy nem tudom merre vagyok. Egyszerűen csak benyitottam a szobába, amire nem is emlékeztem, hogy létezik, és ledőltem az ágyra. Arra se volt időm, hogy felfogjam mi történik. Rögtön elaludtam.

~Harry szemszöge~

Clar épp, hogy kiment, máris visszajött? Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk újra. Az ötlet nekem cseppet sem tetszett, de ha unatkozok akkor kell valami unaloműző. Nem? Mikor újra befeküdt mellém ruha volt rajta. Illata kellemes, haja pedig hosszabb. De mintha egy csöppnyi alkohol lett volna érezhető a levegőben. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem a nem oda illő gondolatokat. Közelebb húzódtam hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem a derekánál fogva. Apró puszit hagytam a vállán, de ő semmire se reagált. A szobában túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lássak és energiám se volt veszekedni vele, amiért így viselkedik. Talán valamiért megsértődött. Majd reggel megbeszéljük. Lehunytam a szemem, és azonnal álomba szenderültem.

Tíz perc nem telt el, de azt vettem észre, hogy már teljesen elfordultam Clartől. Ekkor kinyílt az ajtó, és véleményem szerint az említett személy lépett be rajta. Miért járkál ki ilyen sűrűn?

-Gyere ─ suttogtam, mire ő mellém feküdt, én pedig átkaroltam. Azonban a szobában mintha egyel többen lettünk volna. Furcsa.

*

Jó ég! Szent szar! Mi a fene történt? ─ ordítottam magamban, miközben kinyitottam a szemem. Clar mellettem aludt, azonban a másik Clar, aki nem is Clar pedig mocorogni kezdett. Mikor álmosan szembe fordult velem akkor vettem észre azt, hogy ki is ő valójában. Zoe. Tehát ő volt az tegnap este.

-Mi folyik itt? ─ kérdezte.

-Mit keresel a házamban? És mit keresel az ágyamban?!

-É-Én...micsoda? ─ pattantak ki a szemei.

-Zoe, élsz? Harry vagyok, ez pedig az én házam. Itt vagy fent a szobámban. Velem szemben a tulajdon ágyamban, miközben a barátnőm itt fekszik mögöttem.

Átpillantott a vállamon, majd mikor elért a tudatáig amit mondtam kiszállt mellőlem és lesietett a földszintre. Azonnal utána mentem; magára hagyva Clart.

-Megmagyaráznád? ─ húztam vissza a karjánál fogva Zoet.

-Sajnálom, oké? Tegnap este...elmentünk bulizni Bellel. Az utcai világítás pedig tönkrement, így fogalmam sem volt, hogy hová jövök. És ittam. Sokat ─ magyarázkodott.

-Most menj haza, oké? Később átmegyek és mindent megbeszélünk.

~Zoe szemszöge ~

Az ajtóban jártam, Harryvel a nyomomban, de közben kipillantottam az ablakon. A ház előtt érdekes személyek álltak, akik megrémítettek és rögtön eszembe juttatták a tegnap estét. Rendőrök. Azonnal visszafordultam és bocsánatkérően néztem Harryre, aki miután megbizonyosodott róla, hogy tényleg a hatóság áll az nagyanyám háza előtt dühös, sőt, inkább gyilkos pillantásokat intézett felém. Nem elég, hogy lassacskán szétrobban a fejem, de még Harrynek és rendőröknek is magyarázatot kell adnom a tegnap estéről.
Föld, nyelj el! ─ mondtam magamban, mire a tudatalattim felkacagott. Még csak ő is kinevet.

Gondolatok.

Sziasztok! Amint látjátok még nem új résszel jelentkezem. De arra is nem sokára sor kerül, addig viszont szeretném elmondani hosszas véleményem valamiről.
Az előbb kaptam egy megjegyzést a hatodik fejezethez, ami így szól:

“Nekem nagyon nem jon be a blog >_<" az alapotlet jonak tunik de nem szimpik a karakterek se.lehet velem a baj de mind1.a fogalmazasod kicsit hasonlit a Dark-hoz vagy nem tudom mihez.tul nagyok az elkepzeleseid.szerintem nagy faba vagtad a fejszedet ahoz kepest,hogy ilyen fiatal vagy.D: a bocs ha oszinte voltam de az ennyi idoseknek meg kepregenyekkel kene foglalkozniuk nem ilyen szerelmi tortenetekkel :"$ 
Xx Sz.”

Nos, szeretném kifejteni a véleményemet, ha megengeditek. Nyilván nagyon dühösek vagytok rám, hogy itt lopom a drága időtöket, de már olyan régóta magamban tartom a véleményem. Szeretném megosztani veletek.
Semmi bajom sincs azzal, hogy ha valakinek nem tetszik a blogom. Megértem. Nem nyerheti el mindenki tetszését, és nem is akarom, hogy elnyerje. Fogadhatnám ezt negatív kritika ként is, de ha azt mondanám, hogy ez az, akkor nem lenne igazam. Nagyon nem. A negatív kritika ugyanis az, mikor a nemtetszését fejezi ki az illető valami iránt, de elmondja, hogy mivel tehetnéd jobbá, hogy neki is elnyerje a tetszését. Itt azonban az a bizonyos valaki, akinek nem tudom a nevét ugyanis nem ezt tette. Mindegy, erre majd később visszatérek. Igazából az dühített fel, hogy “Darkos” a fogalmazásom. Mi van?! Álljunk már meg egy pillanatra. Mi az, hogy Darkos? Csak Hannah tud így fogalmazni? Csak ő? Hm? Nem, nem hiszen! Szerintem nem volt tisztában a szavak jelentésével az, aki ezt írta nekem. Néhány embernek fogalma sincs arról, hogy mennyire önbizalom romboló tud lenni az, mikor egyik blogot a másikhoz hasonlítják. Mindenkinek van külön fantáziája, vannak külön ötletei, szóhasználata stb. Nincs olyan, hogy “úgy fogalmazol mint...”. Mindenki tud szépen és kifejezően fogalmazni. Mielőtt ebbe belemennék, szeretném tudatni veletek, hogy imádom a Darkot. Fantasztikus. A második kedvenc blogom; ugyanis zseniális. Csak kicseszettül elegem van abból, mikor valaki mindent a Darkhoz  hasonlít. Ne csináljuk már. Nem csak az az egyetlen blog létezik a világon, ami jó és olvasható. Ott van például a Shadow. Imádom! Első számú kedvenc blogom. Szerintem jobb, mint a Dark. c; És kövezzetek meg, én akkor is így gondolom!
Rettenetesen dühít. Értitek? Ki tudnék szaladni a világból, mikor valaki azt mondja a blogomra, vagy más blogjára, aminek semmi köze a Darkhoz, hogy “HŰ, DE DARKOS!”
Csak azért, mert felfedezett egy ugyanolyan szót benne (igen, nevessetek csak, de ez általában így szokott menni) attól még kicsit sem darkos. A Dark az Dark. A Shadow az Shadow. A Damn az Damn. És szeretném, ha ezt mindenki megértené.
És hangsúlyoznám, hogy IMÁDOM A DARKOT! De az még nem jelenti azt, hogy mindennek arról kell szólnia! És nem érdekel, hogy ki ért most velem egyet, meg, hogy hányan pártoltok el mellőlem!

------

Aztán a megjegyzést hagyó névtelen jött nekem a korral. Idézem: “az ennyi idoseknek meg kepregenyekkel kene foglalkozniuk nem ilyen szerelmi tortenetekkel.”
Hát én megőrülök. Itt fetrengek a nevetéstől. Mi az, hogy ennyi időseknek? A hatodik fejezet végén válaszoltam neki. És remélem, hogy elolvasta, ahogyan ezt a bejegyzést is.
Attól, hogy valaki 13-14 éves, még ugyanúgy lehet fantáziája, nem? Ugyanúgy találhat ki dolgokat és ugyanúgy foglalkozhat szerelmi történettel. Szörnyű dolog, mikor az embert a kora miatt ítélik el. Nem létezhet olyan, hogy valaki érettebb a koránál? Sértő és bántó dolog az embert csak azért elítélni, mert fiatal. De még mindig azt tartom a legrosszabbnak, hogy az emberek ennyire előítéletesek. Attól, hogy ennyi idős vagyok nem írhatok? Rossz érzés, mikor csakis a korod miatt veszik semmibe a munkádat.

Nos, azt hiszem be is fejeztem. Egyébként sem szeretném tovább húzni senkinek az idejét; véleményem szerint ez senkit se érdekelt, de azért gondoltam elmondom.
A folytatásról: a hét folyamán biztosan lesz, de fogalmam sincs, hogy mikor. A blog nem szünetel és nincs és nem is lesz abbahagyva. Csak most néhány napra elment a kedvem az írástól. Sajnálom.

Drága Névtelenünknek pedig üzenném, hogy remélem elolvassa ezt, és büszke magára, hogy sikerült ennyire kiakasztania c; Igen, valóban azt írtam, hogy nem sértődtem meg. Nem is. Csupán borzasztóan dühít, ha az emberek semmibe se nézik a munkámat és igyekeznek minél jobban eltiporni engem is, és a lelki világomat is.

Köszönöm, hogy elolvastátok. Oh, és még valami!
Hagynátok nekem hosszú megjegyzést, ami arról szólna, hogy elmondjátok a blogról a véleményetek? Mert már igazán kíváncsi lettem. Tényleg ennyire unszimpatikusak a karakterek? Tényleg nagy fába vágtam a fejszémet? Bármi is legyen a véleményetek, akik mellettem állnak, azoknak üzenném, hogy: FOLYTATOM AZ ÍRÁST, NEM HAGYOM ABBA, NEM KELL MEGIJEDNI!

Érdekel a véleményetek..Tudjátok. Kíváncsiság c;

Még egyszer köszönöm, hogy elolvastad.
Lana xx.

Chapter 6

Hi, darlings!

Hűha..hol is kezdjem. Nos, é-én nem tudom szavakkal kifejezni azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor megláttam, hogy hány megjegyzést kaptam az előző fejezetre. Tényleg ennyire tetszene nektek? Ennek csak örülni tudok! És ne haragudjatok, hogy ilyen sokára hoztam új részt..De kárpótlásul szerintem ez most elég eseménydús és hosszú lett :D
Küldtek néhányan blog linkeket, hogy nézzek be: nos, nekik üzenném, hogy már elkezdtem mindet olvasni, csak idő hiányában nem jutottam még a végére! Na mindegy, nem is szaporítanám tovább a szót. Jó olvasást, és ne felejtsetek el megjegyzést hagyni! Lana xx.


Harry, a zöld szemű szörny.


A terv már akkor megvolt, mikor megfordultam a tengelyem körül, és a békésen alvó Harryt kezdtem el figyelni. Egy halk, amolyan ördögi kacaj hagyta el a számat, majd megkerülve a fiút felszaladtam az emeletre. Meg kell hagyni, tényleg szép ez a ház. Ahhoz képest, hogy egyedül él itt, barátságos és rendezett.
Most mindenkiben felmerül a kérdést, hogy mit ártott nekem szegény srác, hogy ennyit bántom? Nos, semmit. Semmit sem tett. De attól még jó piszkálni; élvezem, hogy szenved. Ahogy küzd azért, hogy kedves legyek vele. Most már talán nem, de szüksége lesz még rám; érzem.
Sorra nyitottam be a szobákba, míg végül megtaláltam a fürtösét. A szoba sötétkék színben pompázott. A falat gyermekkori képek díszítették. Az ágy hatalmas volt és a szoba közepén helyezkedett el. Megfontolt léptekkel igyekeztem a szekrényéhez, ahol egy lámpa és egy családi fotó hevert. Elmosolyodtam a képek láttán. Az a kép, amelyik az éjjeliszekrényen volt igencsak egy meghitt pillanatban készülhetett. Harry, egy lány és nyilván az anyukájuk van a fotón. A göndör áll középen és a két nő puszit ad az arcára. A szoba többi részében is ilyen képek voltak. Találtam egyet, ami különösen aranyos volt. Véleményem szerint hat éves korában készülhetett. Gödröcskék jelentek meg arcán, miközben mosolygott. Talán...talán ha nem ilyen körülmények között ismerem meg, akkor nem ilyen véleményem lenne róla.
“Ide figyelj Zoe Harrison! Most azonnal hagyd abba ezt az ‘aranyos lenne ha...; kedvelném ha...; elmosolyodtam a...;’ badarságot! Vedd már észre magad!” ─ a tudatalattim most sem hagyhatta ki, hogy ne szóljon be. Tényleg be kéne fejeznem...
De unalmas lenne a nyár, ha nem lenne senki, akinek meg lehet keseríteni az jelentéktelen kis életét.

A fiók felé igyekeztem és reméltem, hogy lapul benne néhány számomra szükséges dolog. Igen, filctollat találtam. Aztán kell még ragasztó. Szerencsére ezek mind megtalálhatóak voltak egy helyen. Nem kellett körbejárnom értük az egész házat. És festék! Igen! Arra is szükségem lesz. Ha felébred..nos, szerintem soha többé nem akar majd tükörbe nézni. Legalábbis az elkövetkezendő egy hétben biztosan kerüli majd a tömeget.
Ismét halk kuncogás hagyta el a számat. Egyszerűen csodálatos érzés volt látni magam előtt a végeredményt.

*

-Nos kedves Harry Styles, akkor kezdődhet az átalakítás ─ nevettem fel magamban, majd lerohantam a lépcsőn és a fiú felé siettem.

Még szerencse, hogy annyira idióta, hogy tart itthon fújós hajfestéket. Mondjuk azt nem értem, hogy mi szüksége rá, de az most lényegtelen. A fontos az az, hogy van és kész.
Először is használatba vesszük a filctollat. A karját felemeltem és aranyosabbnál aranyosabb állatfigurákat rajzoltam rá; aztán átmásztam rajta és ugyanezt megcsináltam a másik karjával is. Most pedig jöhet a ragasztó. Lehúztam a cipőjét. Lassan, nehogy felébredjen. Mondjuk eléggé kiütötte magát, tehát kétlem, hogy egyhamar kinyitja a szemét. A létező összes ragasztót, amit találtam beleöntöttem a cipőjébe, majd nyögések és küszködések közepette újra ráadtam a sötét lábbelit. És most jön a kedvenc részem. A hajfestés. Közelebb mentem hozzá, és épp hozzákezdtem volna, mikor mocorogni kezdett. Ijedten hátrahőköltem, majd mikor újra békésen álomba szenderült folytattam a dolgomat. Túl szép haja van. Tönkre kell tennem ezeket a fényes fürtöket. Kár. Sajnálom is. Vagyis nem, nem sajnálom.
Felráztam a műanyag flakonban lévő kevéske festéket, majd óvatosan a hajára fújtam belőle.

*

Mikor a flakon végleg kiürült hanyagul magam mögé dobtam, és elégedetten nézegettem Harryt. Hajából göndör, piros tincsek lógnak ki. Tetoválásai mellett pedig igazi művészi rajzok vannak. És a feje...Te jó ég. Piros lett. Az is piros lett. Hangos nevetésbe kezdtem; összecsaptam a tenyeremet majd a hasamat fogtam. Tudom-tudom. Másnak ez nyilván cseppet sem vicces, de nekem...
Igazi műalkotás lett.

Ültem még mellette egy kevéske ideig, majd mikor láttam, hogy mocorogni kezd és nyögések hagyják el a száját, tudtam, hogy itt a vég. Ha felébred és meglátja magát én elkezdek nevetni, de az biztos, hogy ott helyben meghalok. Már előre látom az arcát. Én fuldokolni fogok míg ő mérgesen járkál fel alá.
Megdörzsölte a szemét majd kinyitotta azt. Feltápászkodott a földről és értetlenül meredt rám.

-Nocsak-nocsak, felébredtél, Csipkerózsika? ─ miután ezt kimondtam gyorsan a szám elé tettem a kezem, és halk kuncogásba kezdtem.

-Zoe? Te...te, hogy kerülsz ide? És mi történt?

-Csak annyit mondok, hogy ne nézz tükörbe ─ nevettem fel hangosan.

-T-Te mit...?

Megráztam a fejem, mire ő borzalmasan kétségbeesett arcot vágott; tekintetét ide-oda kapkodta. Majd elrohant. Vagyis fel. Fel, az emeletre. Öt másodperc múlva hangos, fülsüketítő, lányos sikítás szökött ki a száján, amit szerintem az egész kerület hallott. Lépteket hallottam, majd azt követően Harry jelent meg előttem.

-Tetszik?

-Úgy nézek ki, mint egy...─ sopánkodott.

-Hé, új neved lesz. Harry, a zöld szemű szörny ─ harsány nevetésbe kezdtem, közben fogtam a hasamat, hogy a dolog még hitelesebb legyen.

-Hahaha. Milyen kár, hogy én nem nevetek. De rendben, Zoe. Játszunk így. Csak, hogy tudd, ezt még visszakapod. Nagyon csúnyán.

-Ugyan-ugyan kicsi Harry, kétlem, hogy sikerülne ezt ─ mutattam a hajára ─ bármilyen más tettel felülmúlni.

-Soha se kételkedj bennem. Egyébként elárulnád, hogy mosom ki a hajamból a festéket?!

-Nem lehet kimosni. Levágod. Az csak haj. Visszanő.

-Mi? Ne szórakozz velem. U-Ugye nem?

-Ne légy már ennyire idióta, könyörgök. Egyszerűen kimosod és kész.

Megkönnyebbült; egy halk sóhaj hagyta el a száját, majd tekintete rám irányult. Sokáig nézett. Tetőtől talpig végigmért és mosolyogva újra a szemembe nézett.

-Min vigyorogsz? ─ kérdeztem bosszúsan.

-Máris tudom, hogy bosszuljam meg. De ha nem bánod, most kikísérlek. Nem szeretném tovább élvezni a társaságod.

Nevetve léptem ki az ajtón. Egy újabb pont, Zoe Harrison! ─ mondtam magamban.
Miközben átsétáltam a mi házunkhoz, akkor vettem észre, hogy mennyire besötétedett. Késő este lehet már.

Levettem a cipőmet majd hanyagul a sarokba dobtam; majd felsétáltam az emeletre.
Pont, mikor levetettem magam az ágyra akkor szólalt meg a vezetékes telefon. Szapora mégis lusta léptekkel rohantam le a lépcsőfokokon és a konyhában található telefon után igyekeztem. Felvettem, és a fülemhez emeltem a készüléket.

-Zoe Harrison? ─ kérdezte egy ismeretlen mégis valahonnan nagyon ismerős mély hang.

-Zoe Jane Harrison ─ javítottam ki.

-Elnézést, de akkor ön az?

-Én vagyok, igen. Segíthetek valamiben?

-Egy csomag várja kint a postaládában. Feltűnés nélkül menjen ki, és vegye el.

Mire megkérdezhettem volna, hogy ki ő, honnan tudja a nevem és még néhány hasonló kérdés, addigra bontotta a vonalat. A kíváncsi énem felül múlta a félelmemet. Komolyan érdekelt, hogy ki ez, és miért küld nekem csomagot. Könnyed léptekkel, szinte szökdécselve léptem ki a ház ajtaján. Korom sötét volt. A holdra pillantottam, ami sárgásan ragyogott az égen. A szél még mindig fújt, ezzel jelezve, hogy vihar készül. Eső azonban nem esett.
A postaládához léptem, ahol az a “titokzatos” csomag várt rám. Már majdnem elnevettem magam. Más ezt biztosan halál komolyan venné és elkezdene bugyuta elméleteket szőni, én pedig én vagyok, és épp ezért nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Egy gyors mozdulattal kinyitottam az általában leveleket tartalmazó, fekete dobozszerűséget, azonban semmi sem volt benne. Megvontam a vállam, megfordultam a tengelyem körül és igyekeztem vissza a házba, azonban az ajtó becsapódott előttem. Hirtelen hátra fordultam, ugyanis  halk neszt hallottam. Olyan ez, mint egy rossz krimi vagy horror film; a gyilkos telefonál, és egy óvatlan pillanatban mögéd lopózik és beléd döfi a kést, vagy lelő. Mondjuk ez elég abszurd, de bármi megeshet. Nem tudtam mit tegyek, így megszólaltam:

-Nem tudom ki vagy, de csak szólok, hogy ha rám akarsz ijeszteni, akkor azt rosszul csinálod; nagyon rosszul! ─ azzal elnevettem magam és besiettem a házba.

Most már igazán kíváncsivá tett a dolog. Lehet Harry az. Így akarja megbosszulni? De nem, ez nem vall rá. Mondjuk az igaz, hogy még nem ismerem annyira, de akkor is tudom, hogy ezt ő sem tartaná poénosnak. Vagy mégis? Mondjuk amit én csináltam vele, az sem volt valami szép dolog. De kit érdekel, hogy szép -e vagy sem? Vicces és az a lényeg. Vagy az is lehet, hogy nem szórakoznak. De állj. Gondoljuk csak végig. Miért telefonál nekem valaki éjfél előtt? Miért mondja, hogy küldött egy csomagot, mikor nem? Oh, és miért csapja be előttem az ajtót? Ez már annyira nevetséges, hogy szinte beleborzongok.

Végül gondolatmenetem úgy szakadt meg, hogy elnyomott az álom...

*

Egy hatalmas csattanásra ébredtem. Mély levegőt véve bújtam ki a paplanom alól és az ablakhoz siettem. Újabb vihar. Remek. Fogalmam sincs, hogy mivel megyek be a kórházba, ugyanis kétlem, hogy Harry a tegnapi után szóba állna velem. De nem is baj. Utálom, ha valaki szívességet tesz nekem. Főleg akkor, ha nem is szívesen. A szekrényem elé álltam és néhány ruhadarabot rángattam ki belőle. Egyszerű, feliratos póló és egy fekete farmer, ami tökéletesen passzol az alakomhoz. Szorosan a lábamhoz tapad; épp ezért szeretem az ilyen stílusú nadrágokat.
Miután kész voltam az öltözködéssel elvégeztem még néhány reggeli teendőt, majd villámsebességgel megreggeliztem. Oh, bárcsak tudnám hová sietek. Hiszen úgyis itt ülök egész nap és nem csinálok semmit az ég megadta világon. A kávémat szürcsölgettem mikor csöngetést hallottam. Idegesen felálltam majd az ajtó irányába indultam. Kinyitottam azt és lábam a földbe gyökerezett, mikor megláttam, hogy ki áll velem szemben. Mit keres ő itt? Ilyen korán méghozzá...

-Szia Zoe ─ köszönt kedvesen.

-Hello Luke.

A tarkójához nyúlt, majd kínosan mosolyogni kezdett.

-Nem...nem jössz be? ─ kérdeztem az előttem álló szőkeségtől.

-Végül is miért ne? ─ mosolyogva feltette a kérdést, mire én akaratlanul is elvigyorodtam.

Elálltam az útból, hogy bejutást nyerjen.

-Nem rosszindulatból kérdezem, de tulajdonképpen miért is jöttél?

-Oh, hát csak...igazából látni szerettelek volna. Tegnap nem volt alkalmunk sokat beszélgetni.

Na nem mondod? ─ kérdeztem magamtól, de a válaszom igazából egy egyetértő bólintás és egy apró mosoly volt.

-Gyere a konyhába, épp reggelizek. Nem kérsz valamit?

Megrázta a fejét. Éreztem, hogy arcomat elönti a pír; csak azt nem tudtam, hogy miért. Épp megszólalt volna, mikor újból a csengő hangját hallottam meg. Elindultam az ajtó irányába.

-Vársz valakit? ─ hallottam meg a hátam mögül a fiú hangját, de a kérdésére csak egy “hmm” volt a válaszom.

Kinyitottam az ajtót és előttem állt a fürtös. A haja festéktől mentes volt, de ha jól láttam a pólója alól még kikukucskált egy rárajzolt állatka halvány alakja.

-Mit akarsz? ─ tettem fel unottan a kérdést.

Önelégült vigyorgásba kezdett, amit nem tudtam hová tenni. Lépteket hallottam a hátam mögül, és nem sokkal később meg is jelent Luke. Gyilkos pillantásokat intézett a velem szemben álló göndör hajú srác felé.

-Te meg mit keresel itt? ─ vonta kérdőre a szöszit Harry.

-Semmi közöd hozzá, Styles.

-Igenis van hozzá közöm, ugyanis Bell reggel felhívott, hogy nem tudok -e rólad valamit.

Mielőtt bármelyikük is szólhatott volna valamit, megszólaltam.

-Állj. Bell? Miféle Bell? Bluebell? Luke, mi ez az egész? Harry, te pedig miért jöttél? ─ kérdésekkel halmoztam el őket.

Nem szóltak semmit. Luke lehajtott fejjel állt mellettem, míg Harry arcán semmitmondó érzelmek mutatkoztak.

-É-Én most elmegyek ─ a szöszi kijelentette; némi félelemmel a hangjában.

-Ez az Hemmings, fuss csak! Ahogy szoktál! ─ Harry a fiú után kiáltott.

-Gyere be! ─ rángattam be a házba a fürtöst. ─ És most meséld el, hogy mi ez az egész!

Vártam a magyarázatát. Mi köze van Lukenak Bluebellhez? És Harrynek Lukehoz? Rengeteg kérdés kavargott a fejemben és csak a magyarázatot vártam. A magyarázatot, amiből végre megtudhatom, hogy mi ez az egész.

Chapter 5

Sziasztok!

Köszönöm a kommenteket és a feliratkozókat! A díjakat, amiket nem tettem ki, azért bocsánat, csak nem nagyon van időm..De igazából nem is erről szeretnék beszélni, hanem inkább azt kérdezném meg, hogy kinek, hogy tetszett a trailer? Mondjátok el a véleményeteket, mert én nem tudom. Nyugalom, ha nincs hang, akkor nem nálatok van a baj. Az előző bejegyzésben elolvashatjátok, hogy miért. Egyébként egy új, fontos szereplővel bővül a történet, aki nem lesz más mint a 5SOS egyik énekese. Itt azonban hétköznapi srác. Na mindegy, nem is nagyon húznám az időt, csak még annyit, hogy mit szóltok a fejléchez?  Írjatok hosszas véleményt, kérlek! u.i.: bocsi, hogy ilyen rövid lett.
Lana xx.


Luke.


Az út első felén nem igazán szóltunk egymáshoz. Sőt. Azonban valamiféle késztetést éreztem afelé, hogy megszólaljak, és megköszönjem neki, hogy szó nélkül bepattant a kocsijába, és a kórház felé igyekszik velem.

-Harry...─ szólaltam meg.

-Hmm? ─ fejével biccentett, hogy mondjam.

-É-Én...furcsa ezt nekem kimondani, tudod, csak meg szeretném köszönni.

Elégedetten elmosolyodott, de nem szólt semmit. Az ablak felé fordultam; a vihar még mindig tombolt. De ez volt a legkisebb gondom. Az út további része csendesen telt. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mikor leparkolt. Azonnal kipattantam a járműből és sietős léptekkel elindultam a bejárat felé.

-Várj már! Hiszen azt sem tudod, hogy merre kell menni ─ mordult rám a fürtös.

Most meg mi a baja? Az előbb megköszöntem, és ő meg mosolygott. Akkor most? Mondjuk lehet azt várja, hogy bocsánatot kérjek. De ugyan már, még én? A gondolataim közel se a bocsánatkérés körül forogtak. Épp ellenkezőleg. Már egy ideje azon a srácon, Lukeon jár az eszem, akivel a kávézóban találkoztam.

Harry előre ment; hosszú lábai nagy előnyt nyújtottak neki, míg én a nem túl magas, amolyan közepes termetemmel kullogtam mögötte. A recepció felé ment. Itt van ilyen is? Meglep. Súgott valamit a fiatal lánynak, aki ott állt, majd mindketten elmosolyodtak. És megfogja a kezét? Oh, te jó ég. Hogy ez mennyire gerinctelen dolog...Tegnapelőtt Clar, tegnap az a vörös hajú csaj; ma pedig egy nővérke. Szép teljesítmény, mondhatom.

-Zoe ─ kiáltott oda, épp, hogy halljam.

Kérdően néztem rá, mire fejével biccentett, és elmorgott egy “erre”-t. Ismét követtem; Utálom, hogy szívességet tesz nekem és, hogy ezért nekem hálásnak kéne lennem. Eddig semleges volt. Most már határozottan utálom. De Luke; Ő annyira... Teljesen az ellentéte ennek a majomnak. Igaz, még szinte nem is ismerem, de láttam a szemében, hogy ő más. Sosem volt még kapcsolatom fiúval. Semmiféle. Lehet, hogy nevetséges, hogy az embernek tizenkilenc évesen még nem volt barátja és, hogy sohasem csókolózott. Mondjuk kinek mi a nevetséges. Nem ez határozza meg, hogy milyen ember vagyok vagy leszek.

A gondolatmenetemet megszakítottam, ugyanis a kórterem elé érkeztünk.
Hirtelen lejátszódtak a fejemben az emlékek. Mikor én is egy ilyen, pont ilyen “szobában” feküdtem. Láttam, ahogy nagyi szenved. Ahogy magatehetetlenül fekszik az ágyon és mereng néhány jelentéktelen dologról.
Ujjaimat rátapasztottam a hideg kilincsre, súlyommal lenyomtam azt, és már bent is voltam a kis helyiségben.

-Szia drágám ─ a nagyanyám megelőzött a köszönést illetően.

-Hogy vagy? Nagyon fáj? Mikor épülsz fel? És egyáltalán, hogy történt? ─ rengeteg kérdéssel halmoztam el, mire ő csak elmosolyodott és belekezdett a beszédbe.

-Jól vagyok. Már a körülményekhez képest. Nem, már nem fáj annyira, túl lehet élni. Az orvosok szerint egy-másfél hónap mindössze. Épp a boltba mentem, és ugye ott át kell menni az úton. Nem néztem szét, és elütött egy autó. A sofőr hozott be a kórházba ─ beszélt, majd mosolyogva végigsimított végigsimított a karomon.

-É-És nincs szükséged valamire?

-Nem, nincs kedvesem. Menj haza, pihenj le. Holnap majd még bejössz. Úgy jó lesz? Egyébként..honnan tudtad, hogy hol van a kórház?

-Harry hozott ide ─ fújtam ki idegesen a levegőt.

Halványan elmosolyodott, majd fejével jelezte, hogy mehetek nyugodtan. Miután elhagytam a barátságtalan kórtermet Harry-t pillantottam meg, miközben egy széken ül és az előbbi lánnyal beszélget.

-Ha nem bánod, most elrabolom ─ néztem bűnbánó arccal a lányra, aki értetlenül meredt rám ─ Te pedig ─ néztem Harryre ─ Hogy gondoltad, hogy lányokat szedsz fel, miközben otthon sír három gyereked?

Látni kellett volna azt a tekintetet, amit akkor küldött felém a göndör. A fiatal lány felállt és sértődötten faképnél hagyta. Ez igazán járt neki. Milyen könnyű átejteni az embereket. Komolyan elhitte, hogy ennek a tökkelütöttnek van három gyereke? Még majd nem én is elnevettem magam.

-Ezt miért kellett? Már épp jó irányba haladtam, hogy felszedjem ─ dühöngött, mikor kisétáltunk az épületből ─ Amúgy meg, egyáltalán nem volt vicces.

Épp vissza akartam szólni, mikor láttam, hogy Harry autójának már maximum a hűlt helye van meg.

-Nem azért, de  hol a kocsid?

-Hol a kocsim?

-Ezt kérdezem.

-Francba! Hol van? Zoe, te szórakozol? Ellopták? Elvontatták? ─ leült a lépcsőre és elkezdte sorolni magának a lehetőségeket.

-Hogy jutunk vissza szakadó esőben? Több, mint fél órát kéne gyalogolnunk.

-Szerinted én tudom?! ─ szűrte ki idegesen fogai közt a szavakat.

Leültem mellé a hideg kőre és valami használható ötletet próbáltam kitalálni. Taxik persze nincsenek. Már miért is lennének? Hát, akkor kénytelenek vagyunk esőben hazamenni. De úgy láttam, hogy Harrynek ez volt a legkisebb gondja. A fekete jármű miatt sokkal jobban aggódott.

-Harry, én elmegyek. Gyalog. Veled vagy nélküled, de én megyek ─ álltam fel.

-Azt sem tudod merre kell menni ─ érvelt.

-Akkor legalább eltévedek és megfagyok. Éhen halok vagy valamelyik szűk kis utcában lelőnek. Végül is mindegy.

-Nincs olyan szerencsém ─ kacsintott.

-Tehát ezt szeretnéd? Hogy meghaljak?

Felnevetett majd megforgatta a szemeit.

-Félreérted. Csak néha már nagyon elegem van belőled. Mivel szolgáltam rá, hogy ilyen légy velem? Hogy bánts? Ha csak szavakkal is ─ fakadt ki.

-Hogy mivel szolgáltál rá? Nos, lássuk csak...Nem-nem, Harry. Ezt sajnos nem tudom. Tudod, én általában azokkal vagyok kedves, akiket valamennyire kedvelek.

Megvonta a vállát, mintha nem is érdekelné. Elindultam jobbra; remélve, hogy azért hazatalálok. Vagy biztos lesz valaki, aki megsajnál és felvesz. Mondjuk erre elég kevés az esély. Az “útitársam” az ellenkező irányba ment. De már csak büszkeségből se tartottam volna vele. Megbántott, és remélem, hogy én is őt. Épp az a célom, hogy megbántsam.
Egy ideje már biztosan kóválygok. Az eső esik. Eláztam. Fázom. Az a néhány autó ami tíz percenként megy el sem áll meg. Lehet bekövetkezik Harry akarata, és tényleg meghalok. De nem olyan nagy hely ez, hogy el tudjak tévedni. Mondjuk már eltévedtem, de ez így akkor sincs rendben.
A járda szélén egyensúlyoztam, több kevesebb sikerrel, mikor láttam, hogy egy autó közeledik felém. Nem tulajdonítottam neki sok figyelmet, épp ellenkezőleg. Talán épp ezért nem észleltem, hogy mikor közelebb ér hozzám, lassít. Felnéztem, majd egy ismerős arcot pillantottam meg a volán mögött.
Luke.

-Szállj be, elviszlek, ha már a múltkor nem hagytad ─ kedvesen utasított, de a végét elnevette.

Kissé hezitáltam. Nem is ismerem őt. Mondjuk jó benyomást keltett az első találkozáskor, de attól még lehet elvetemült pszichopata. Őrült; vagy bármi más. Végül némi gondolkodás után beszálltam a kocsijába.

-Örülök, hogy újra látlak ─ szólalt meg.

Na ne. Ismét zavarba hoz. Ismét képtelen vagyok megszólalni; az egészből csak annyit észleltem, hogy a fejem vörösödni kezd. Borzalmasan kínos nekem ez a helyzet.

-Nem akartalak zavarba hozni. Még nem volt alkalmam rendesen bemutatkozni ─ nézett rám ─ a nevem Luke Hemmings.

Szegénykém csak beszélt, beszélt és beszélt. Fogalma sem volt arról, hogy mennyire zavarban vagyok. Végül beindította az motort és az autó indult. Láthatóan sokkal fiatalabb mint én; mégis én érzem magam kellemetlenül a közelében. Kellemetlenül, de mégis jól.

-Hol laksz? ─ kérdezte; most muszáj mondanom valamit.

-O-Ott mész egyenesen, bekanyarodsz, jobbra, szintén mész egyenesen és a második ház ─ hadartam el.

-Új vagy a környéken? Tudod itt az a szokás, hogy utcacímet mondunk ─ nevetett.

-Umm, igen, új. De csak a nyár végéig, tudod, a nagyanyámnál...vagyok.

-El sem hiszem, hogy többet mondtál két szónál ─ vigyorgott.

-Luke, állj. Itt lakom ─ mosolyogtam kínosan.

Lassan leparkolt a ház elé.

-Akkor szia ─ szálltam ki.

-Még látjuk egymást, szépség ─ mosolygott, majd elhajtott.

Nem tudom, hogy mit gondolhatnék erről a fiúról. Tipikus szőke herceg. Kék szem. Tökéletes mosoly. Egyszerűn oda és vissza vagyok érte. Már most. Igen, ez az első eset, hogy egy fiú teljesen elvarázsolt és a hatalmába kerített. Kedves és nem nyomul. És szépségnek nevezett ─ magamban mosolyogtam, majd a szomszéd ház felé pillantottam, és megláttam...Harryt?
A lépcsőn ült, egy üveggel a kezében. Elég nyilvánvaló, hogy nem víz vagy üdítő van benne. Öt méterről is meglehetett érezni a tömény alkohol szagát. Annyira azért én sem vagyok szívtelen, hogy ott hagyjam. Sietős léptekkel elindultam felé.

-Harry, te részeg vagy? ─ ennél hülyébb kérdést fel se tehettem volna; hisz nyilvánvaló.

-Szia drága ─ hangja elmosódott volt.

-Gyere már ─ kivettem a kezéből az üveget, ami üres volt. Remek. Itt küszködök egy részeggel, akit mellesleg utálok is. Hogy miért? Nem tudom. Felrángattam a földről és bevezettem a házába.

-Csókolj meg, Zoe, kérlek, csókolj meg ─ amúgy is felfordult tőle a gyomrom, de így, hogy így kell látnom; még inkább visszataszító.

Közelebb jött. Már csak néhány centi választott el minket egymástól. Az alkohol érezhető volt a levegőben. Harry közelebb jött, és még közelebb.

-Oh, menj már Harry ─ azzal erősen ellöktem magamtól; felesett. Kissé megijedtem, ugyanis nem reagált semmire ─ Harry, ne szórakozz velem, Harry, hallasz?

Ver a szíve, tehát nem halt meg. Mondjuk ennyitől is csak ő tudna kibukni. Nyilván elaludt. Egy pillanatra elkalandoztam, és már a tudatalattim majdnem elkezdte a kis monológját, azonban még csak a gondolatot is kiűztem a fejemből; na jó, bevallom, aranyos volt, ahogy ott aludt. Olyan..ártatlan. Rendben, kimondtam. De ez minden. Attól még ugyan az az ember, aki volt. Nem fog megváltozni csak azért, mert elaludt. De miért ivott? Kétlem, hogy azért, mert összeveszett velem.
A dolgon nem is gondolkoztam tovább. Egyszerűen fogtam magam és kisétáltam. Azonban az ajtóban megtorpantam. Ez egy tökéletes alkalom, hogy megleckéztessem. Már csak egy filctollra és még néhány kellékre van szükségem...

(következő nem tudom mikor jön! xx)