Különkiadás

Hii babyk! Most két dologgal leplek meg titeket, vagyis..Szóval két történetet olvashattok lejjebb, mind a kettőt két csodálatos embernek, és egyben két barátomnak is írtam. Annának és Virágnak.
Utóbbit lehet ismeritek is, hiszen ő írja a Shadow c. blogot, ami zseniális, de gondolom, ezt mondanom se kell, hiszen aki ismeri, azt tudja, aki nem, az pedig feltétlen kezdjen bele! Anna pedig egy nagyszerű ember, barát, és mindkettőjüket imádom! Szóval gondoltam, hogy ha Karácsony után is, de azért írok külön-külön nekik két kis történetet.
Virág 1D koncertre megy, és ezért arra gondoltam, hogy írok neki egy..uhm..olvassátok el, és az mindent megmagyaráz. Annának, aki nagyon megérdemelné már azt a koncertet, pedig egy szintén kedves kis sztorival szeretnék mosolyt csalni az arcára. :)♥

Virág:

Feszülten ültem a hotelszobában. A szobából rálátást nyertem Londonra, és elakad a lélegzetem, akárhányszor kipillantottam a gyönyörű fővárosra. Lassan, de igazán lassan a tükör elé sétáltam, hogy néhány pillantást vethessek magamra. Fekete ruha volt rajtam, kicsit feljebb ért a térdemtől, hajam enyhén hullámos volt. A tükörbe mosolyogtam, és igazán elégedett voltam önmagammal. Különösen boldog voltam, ami nem meglepő, hiszen életem eddig legszebb napja elé nézek. Érzem, hogy ez az éjszaka felejthetetlen lesz, felemeli az egész eddigi életemet, és színt visz a hétköznapjaimba. Mikor megtudtam, hogy eljuthatok oda, ahová több éve akartam, eleinte fel sem fogtam. Sírtam, és örültem, talán úgy, mint még életemben azelőtt soha.

Körmöm feketére volt festve, és szinte egész nap kapargattam róla a lakkot, azonban mégsem zavart, hogy a festék már nem volt tökéletes. Alig néhány perc múlva indulok egy olyan eseményre, amire biztosan emlékezni fogok egész életemben.

Halk kopogás zavarta meg a gondolatmenetemet, majd nem sokkal később apa fejét láttam meg, ezt követően pedig megjelent az ajtó mögül az egész alakja.

-Gyere, induljunk ─ bólintottam, majd ismét rámosolyogtam a tükörképemre.

Őszinte mosoly volt. Teljesen az. Nem lett volna okom szomorkodni, most az egyszer nem. Hiszen itt vagyok ebben a csodálatos városban, együtt öt olyan szintén csodálatos személlyel, akik ─ ha nem is tudják, de ─  megmentették az életem a puszta létezésükkel.

Nyugodt és felszabadult sóhaj szökött ki a számon, mire apa csak elmosolyodott. Felszabadult voltam, nyugodt, boldog, jókedvű és szabad.

Az autó, amivel az arénához mentünk, már a hotel előtt várt minket. A sofőr kedvesen rám mosolygott, amit viszonoztam. Az út csendesen telt. A telefonomat szorongattam, közben pedig a megunhatatlan és gyönyörű Little Things szövegét dúdoltam, ami a fülhallgatómból szólt.

Mikor megérkeztünk a hatalmas arénához, azt hittem, hogy menten elájulok, vagy elfogy a levegőm és meghalok. A tüdőm összeszorult, azonban a szám sarkában ott bujkált a magabiztos mosoly, közben a tudatalattim azt suttogta, hogy 'Sikerült, mert megérdemelted, látod? Valóra vált, sikerült, mert ez járt neked.'

Büszke léptekkel haladtam a bejárat felé, ahol kígyózó sor állt, és várt. Itt, ma, ezen a napon mindegyikünknek valóra válik egy álma. Van, aki többször járt itt, hogy újra, és újra átélje azt. Bárcsak én is eljöhetnék minden koncertre...

Rengeteg szimpatikus lányt véltem felfedezni, akik a jegyüket szorongatták, és várták, hogy végre bejussanak, csakúgy, mint én. Azt hittem, hogy elsírom magam, hiszen az örömtől lett volna rá okom. Néhány könnycsepp akaratlanul is lecsordult az arcomon; nem bírtam, de azt hiszem, már nem is akartam visszatartani őket. Boldog voltam, kimondhatatlanul boldog.

*

Az aréna valóban hatalmas. Sokkal nagyobb, mint amilyennek valójában elképzeltem. Egyébként egy apró cetlit szorongattam a kezemben már egy ideje, abban reménykedve, hogy valami csoda folytán találkozok valamelyikükkel, és..
A gondolat megszakadt, nem is folytattam tovább, hiszen nem lett volna értelme kétes ábrándokba kergetni magam. A papírdarabka mellett némi pénz is volt a kezemben, hogy útban hazafelé vegyek magamnak némi innivalót, ugyanis biztos, hogy kifulladok a koncert után. Tervezem, hogy végigéneklem az egészet, és egyáltalán nem érdekel, hogy jó hangom van -e, vagy sem.

Most már az sem érdekelt, hogy távol vagyok a színpadtól, egyszerűen jó érzéssel töltött el, hogy egy levegőt szívhatok azokkal, akik többet jelentenek nekem, mint a saját életem.

*

Néma csöndbe borult az egész helyiségre, esetleg néhány lány a telefonjával világított, és hirtelen füst, és sötét jelent meg, majd öt alak rajzolódott ki. Azonnal felismertem, hogy ki hol áll. Még mindig csend volt. Feszült voltam. Ideges. Alsó ajkamat harapdálva vártam, hogy mi következik most. Egyszerre beleborzongtam, mikor Zayn hirtelen fényt kapott, és rálátást nyertem alakjára. Őt követte Niall, Louis, Liam, és végül Harry göndör fürtjeit is megpillanthattam, amitől könnyes lett a szemem, azonban gyorsan letöröltem.

-Starts the concert! ─ kiáltotta el magát Louis teli torokból, mire mindenki sikítani kezdett, és csak én álltam ott megsemmisülve, mint aki nem is él.

Hirtelen annyi boldogság öntött el, hogy azt nem tudom szavakban megfogalmazni.

A Little Black Dress volt az első dal, amivel kezdtek. Ezt követően pedig sorra jött a többi kedvencem. A koncert nagyon sokáig tartott. Sírtam, és nevettem. A fiúk csodálatosak voltak. Jobb volt, mint amilyennek álmaimban képzeltem. Vörösre sírt szemekkel álltam ott, mikor vége lett.

Apa egyébként a koncert felénél szólt, hogy kimegy. Mikor mindenki elment, én is sietős léptekkel indultam a folyosóra, ahol feltehetőleg már várt.

Legalább tizenöt percig bolyongtam a hatalmas arénában, ahol alig voltak emberek. Nem találtam apámat, és fogalmam sem volt, hogy merre van. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni, hiszen biztonságiakon kívül nem láttam senkit.

Egyik helyről a másikra szaladtam, mikor valaki hozzáért a vállamhoz.

-It's your money ─ mondta, miközben átnyújtotta az összeget, közben mosolygott, és tökéletes fehér fogai látszottak. -You okay? ─ aggódva pislogott rám, zöld szemeimben láttam az aggódást, azonban én...

Én megfagytam. Ott álltam előtte, ELŐTTE, életem megmentője előtt, és nem tudtam mást csinálni, mint pislogni. Talán még levegőt is elfelejtettem venni.

-Harry, come here! ─ kiáltott egy hang, és azonnal felismertem. Liam.

-Wait ─ kiáltotta, majd továbbra is engem nézett.

A vállamat fogta, és nem engedte el.

-I don't know what to say ─ motyogtam, ő pedig újra megkérdezte, amit néhány perce.

-You okay?

Bólintottam.

Persze, normális esetben nem így viselkednék, de még gondolkodni sem volt erőm. Mondott valamit, de nem igazán tudtam rá összpontosítani. Tekintetem mellkasára vezettem. Fehér póló volt rajta. A két madár, amely a mellkasán volt, kissé kilátszott. Túl sokáig időztem ott a pillantásaimmal. Majd szavai hirtelen lejátszódtak újra és újra a fejemben, de már nem láttam mást, mint távolodó alakját. Tökéletes hátát, haját, lábait. Elszúrtam. Szokás szerint. Elszúrtam.

"Itt volt előtted! Mi a fene van veled?" ─ egy belső hang korholt.

Megfagytam. Ott álltam előtte, és egy nyomorult, egy átkozott "Köszönöm"-öt nem tudtam kinyögni. Nem lehetek ilyen..

Mielőtt tovább gondolhattam volna, apa alakját láttam meg közeledni.

-Csak, hogy megvagy. Már mindenki elment ─ mosolygott, majd mikor meglátott, hirtelen lefagyott az arcáról. -Mi történt, kincsem?

Megráztam a fejem, miszerint semmi.

-Csak sajnálom, hogy vége a koncertnek ─ sóhajtottam fájdalmasan, félig az igazat mondva, félig hazudva.

Hiszen valóban rettenetesen sajnáltam, hogy vége lett, és nem lehetek itt többé, de a legnagyobb fájdalmam még mindig az volt, hogy Ő ott állt előttem, én pedig hagytam elmenni. Hagytam elsétálni. Hagytam, hogy úgy menjen el, hogy...Hogy is? Mit gondolhat rólam? Oh, pontosan tudom. Valami eszméletlen bugyuta kis tizenéves lánynak tarthat, akit sokkolt a látványa, és most elégedett magával, és mosolygott, én pedig határtalanul boldog voltam, és utálom magam, amiért ezt nem tudtam kimutatni, de feltehetőleg rájön még élete során, hogy mekkora örömet szerzett nekem...vagy nem.

Néhány lépéssel a kijárat felé jártunk, az előcsarnok szerűségben, hirtelen erős hang ütötte meg a fülemet, és gondolom a mellettem sétáló apámét is, mire hirtelen hátrafordultam a könnyes szemeimmel.
Gyors léptekkel sietett felém, kezében szorongatott valamit.

-You lose your money. Again ─ nevetett, mire én hirtelen feleszméltem, és olyan szorosan öleltem át, mint még soha senkit, éreztem, ahogy folyamatos boldogság önt el, ahogy megnyugszom, és éreztem, hogy fejét az én fejemre teszi, ezzel pedig még inkább okot adva arra, hogy boldog legyek.

Nem akartam azt mondani, hogy mennyire szeretem, hiszen az előző tettem erről tanúskodik, és biztos, hogy a legtöbb rajongótól ezt hallja. Sokkal inkább más járt a fejemben, mikor elhúzódtunk, de ő még mindig ölelt engem.

Apa hirtelen felindulásból elővette a fényképezőgépet, és nem érdekelte, hogy odanézünk -e vagy sem, hogy mit csinálunk, egyszerűen csak fényképezett, és éreztem, hogy mosolygott.

-Sorry, but I gotta go ─ mosolygott, mire én halkan énekelni kezdem magamban.

-Don't let me go...

-'Cause I'm tired of feeling alone ─ mosolygott, majd visszajött mellém, és énekelni kezdett.

Halkan, de én tökéletesen hallottam minden egyes szót. Könnycseppek hada csorgott le az arcomon, mire ő még mindig csillogó szemekkel énekelt.

Csak nekem. Csak most. Csak én hallottam. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. Annyiszor játszottam már ennek a gondolatával, és soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer meg is fog történni.

Mikor befejezte a dalt, elhúzódott, majd kedvesen mosolygott, zöld szemei csodálatosan csillogtak, mintha talán könnyeket is láttam volna.

-I love you, beautiful ─ intett, majd eltűnt egy folyosón.

Én még mindig ugyanúgy álltam ott, mint mielőtt elment. Éreztem, hogy rengeteg könny folyik le az arcomon. A boldogságtól, mert ez csak velem történt, és a szomorúságtól, mert vége lett.

-Ideje mennünk ─ rázott vissza a valóságba apa hangja, mire bólintottam, és gyors léptekkel hagytam el az aréna területét. -Egyébként rengeteg képet csináltam. Tudod, nagyon büszke vagyok rád.

Kérdően néztem rá. Miért büszke rám?

Mintha olvasott volna a gondolataimban, folytatta.

-Kevés ember lett volna képes azért küzdeni, hogy eljusson ide. És tudod te miért vagy itt? ─ néhány percig hallgatott. -Mert megérdemelted ─ sóhajtott boldogan, mire elmosolyodtam és átöleltem.

*

Néhány órával később, az ágyon ülve, a fényképezőgépet szorongattam a kezemben és néztem a képeket. Mind olyan tökéletes volt. Mosolygott rám. Hozzám szólt, beszélt hozzám. Megölelt. Énekelt nekem. Túl sok információ volt ez nekem, és túl sok esemény. Mire a gondolataim végére jutottam, arcom újra könnyes, szemem pedig újra piros lett. Ez velem történt? Biztosan? Velem? Azzal a lánnyal, akiben alig van remény és hit..Velem?

Határozottan állíthatom, hogy a világon most én vagyok a világ legeslegboldogabb és legszerencsésebb embere.

Hirtelen elhatározásból megkerestem az asztalra letett pénzt, amit Ő adott nekem. A kis papírdarab is benne volt, amit még a pénzzel együtt szorongattam. Épp ki akartam dobni, mikor észrevettem rajta valamit..Írtak rá. Lassan bontottam ki, majd tanulmányoztam.

Aláírta nekem ezt a vacak papírt, amit épp az előbb akartam kidobni, és biztos, hogy hatalmas, életem egyik legnagyobb hibáját követtem volna el, ha megteszem.

"You're beautiful, baby. 
Harry xx"

Még álmomban is Ő jelent meg, és tudtam, valahol belül nagyon erősen éreztem, hogy nem most találkoztam vele utoljára.


Anna:...

Fogalmam sem volt, hogy valaha ilyen történik velem. Hogy a nővérem elvisz magával Londonba. Egy hét álmaim városában. Értitek? Egy hosszú hét.

-Mindent elraktál? ─ hallottam anya hangját a földszintről.

Sóhajtva kiáltottam le neki, hogy igen, minden a bőröndömben van.

A nővérem jelent meg mosolyogva a szobában. Hosszú, sötétbarna haja egyenes volt. Gondolom szokás szerint most is kivasalta. Szúrós szemekkel figyelt, mikor látta, hogy az újságból megkaparintott, srácok képével díszített autogramkártyát teszem a táskámba.

-Miért hozod azokat?

-Mert ─ válaszoltam szűkszavúan, majd hátat fordítottam, és úgy csináltam, mint aki sürgősen keres valamit.

Hosszú, csőszárú farmer volt rajtam, fehér pólóval. Hajam egyenletesen omlott a hátamra és a vállamra egyaránt. Épp az előszobában húztam a cipőmet, mikor anya hangját hallottam meg, nyilván a nővéremmel beszélgetett.

-Vigyázz rá, még gyerek, rendben?!

Válaszul nyilván csak egy sóhajt, vagy szemforgatást kapott, mert ezt követően csend szökött mindenhová. Az autó, aki a repülőtérre visz minket körülbelül negyed óra múlva érkezik, de én már így is türelmetlenül álltam az ajtóba, a bőrönd fogóját szorongatva. Tenyerem izzadt az örömtől és az izgalomtól. Szerencsém, hogy rengeteg spórolt pénzem volt, tehát azt vehetek majd magamnak, amit akarok.

A pénzem mellett, a zsebemben egy apróra összehajtott papírdarab pihent. Egy levél. Ezt még sohasem mondtam senkinek. Írtam egy levelet Louis-nak, hogy ha találkozunk, és nincs időm semmit se mondani, akkor egyszerűen odaadjam. Ez annyira gyerekesen és irreálisan hangzik! Tisztában vagyok vele, hogy nem fogunk találkozni, mégis kétes ábrándokba kergetem magam.
"...és akkor majd odaadom a levelet." ─ sokszor játszottam el a találkozás gondolatával, a nap huszonnégy órájában Ő és a többiek jártak a fejemben.

Egy fékezés hozott vissza a jelenbe, ami nem jelentett mást, mint azt, hogy megérkezett az autó, amivel mehetünk.

Anya hosszasan vett tőlem búcsút, csakúgy, mint a nővéremtől is. Néha túl aggodalmas. Nem kéne ennyire féltenie minket, hiszen elvégre már nem vagyunk olyan kicsik.

-Minden nap hívjatok, oké? ─ kérdezte halkan, mire mindketten némán bólintottunk.

-Szeretlek ─ suttogtam a fülébe, miközben megöleltem.

-Én is ─ mosolygott kedvesen, amitől máris hiányozni kezdett, pedig még ott állt előttem.

-Gyerünk, igyekezz,  különben lekéssük a gépet ─ mormogta a nővérem, mire boldogan sóhajtottam, és jelenleg még a piszkálódó hangneme sem érdekelt, csak az, hogy holnap ilyenkor már Londonban leszek.

*

A repüléstől nagyon félek, ettől függetlenül viszont folyamatosan kinézek az ablakon, hogy megbizonyosodjak arról, mennyire magasan vagyunk. Elképesztő. Csodálatos látni a felhőket, a hófehér felhőket, amik sokkal szebbek, mint ahogy képzeltem. Az ég szinte narancssárga és rózsaszínű egyszerre, néhol a fény megtörik, és ott a sárga is közrejátszik. Bámulatos.

Bármennyire is szerettem volna még csodálni ezt az egészet, akaratomon kívül aludtam el.

Egy monoton, női hangra ébredtem, ami utasított, hogy kapcsoljuk be az öveinket, ugyanis megkezdik a leszállást. Kipillantottam az ablakon, és megpillantottam a csodálatos várost. A szürke felhők ellenére is ─ amik az égen gyülekeztek ─ boldog voltam. Mert itt lehetek.

Lassan megböktem a mellettem szuszogó nővérem vállát, hogy kelljen fel, hiszen itt vagyunk. Elégedetten elmosolyodott, mintha gondolatban teljesen máshol járna.

*

A hotel gyönyörű volt, tényleg. A város meseszép negyedére nyerhettem kilátást, ami éjszaka állítólag még gyönyörűbb.

Furcsa, hogy anya elengedett. Hiszen életemben nem gondoltam volna, hogy a nővéremmel ─ aki bár felelősségteljes ─ fog elengedni. Kellemeset csalódtam. Úgy látszik, vannak még csodák. A lakrészünk két hatalmas szobából állt, azonban a szobák nem voltak egyforma méretűek. Esélyem se lett volna a nagyobb szobába vinni a dolgaimat, hiszen egyértelmű volt, hogy ott a testvérem birodalma lesz egy hétig. Igazából nem is érdekelt, a lényeg, hogy itt vagyok.

-Nem megyünk el vásárolni?

Beleegyezően bólintottam, majd elvonultam átöltözni valami kényelmesebb szettbe, de a levelet véletlenül se felejtettem el kivenni az előzőleg viselt nadrágból, és betenni abba a nadrág zsebébe, ami éppen rajtam volt.

Tudtam, hogy London szép, de hogy ennyire? Nagyon sokat sétáltunk, nem vásároltunk túl sokat, igazából hasznosan töltöttük az időt. Megnéztünk mindent, amire kíváncsiak voltunk, vagyis majdnem mindent. Én legszívesebben az egész várost már aznap körbejártam volna, de szerencsére holnap is van nap.

*

Néhány nappal később a belvárosban sétáltunk. A pénzemből egyébként rengeteg olyan dolgot vettem, amikről Ők néznek vissza.

Drága ruhaboltok előtt sétáltunk el, és az egyikbe kérdezés nélkül rohantam be, félrelökve minden vásárlót. Olyan hírszerűséget olvastam az egyik rajongói oldalon, hogy Louis és Zayn ma eljönnek ide, ahol Eleanor imád vásárolni, és ez a bolt nem más, mint a Forever 21. Állítólag Eleanor-nak akar ajándékot venni, akinek a születésnapja közeleg, és Zayn pedig elkíséri.

Hiába kerestem tekintetemmel Zayn-t vagy Louis-t. Egyiküket sem láttam. Nyilván nem is jönnek ide, és az egészet valami idióta találta ki.

A nővérem sajnálkozó tekintetével találtam magam szembe, aki a napok alatt már hozzászokott ehhez.

-Sajnálom. Tudod, hogy tudják, hogy szereted őket.

-Dehogy tudják...

Feladóan sóhajtottam, azonban nem adtam fel. Nem mehetek úgy haza, hogy nem találkoztam velük...vagy mégis?

*

A napok villámgyorsasággal teltek, és én egyiküket se láttam. A levelemet is elhagytam, ami egy jel volt, hogy ébredjek fel végre, és lássak tisztán, azonban én ebbe képtelen lettem volna belenyugodni.

Miután felkeltem, átsétáltam a nővérem szobájába, azonban az ágya üres volt, és egy rózsaszín papírcetli pihent a párnáján.

"Elmentem elintézni valamit, el ne menj sehová! Ott várj meg. Délutánra visszaérek." ─ olvastam fel hangosan a cetlin szereplő rövid, három sort.

Ráestem az ágyra, és visszaaludtam.

Késő este volt, mikor felkeltem. Holnap indulunk haza, és én még csak nem is éreztem jól magam. A nővéremet nem találtam sehol, ami arra késztetett, hogy aggódjak, és féljek. Igazából tényleg kezdett érdekelni a dolog, hogy hol is lehet.

Épp, hogy befejeztem a gondolatot, az ajtó kinyílt, és egy ismerős hang ütötte meg a fülemet:

-Itt vagyok!

-Remek ─ dörmögtem, majd kisétáltam a konyhaszerűségbe, ahol ő is volt.

-Hol voltál?

-Vásároltam, nézelődtem. Ne haragudj, hogy itt hagytalak.

-Nem gond.

-Egyébként találkoztam a Szerelmeddel. Odaadtam neki a levelet, amit írtál, és tessék, vagyis várj ─ kezdett kutakodni a zsebében, majd átnyújtott egy papírt.

Nem olvastam el. Ehelyett furcsán méregettem, ugyanis mi az, hogy a levelemet? Hogy került hozzá?

-Louis? Úgy hívják, igaz? ─ bólintottam. -Az utcán láttam, épp vásárolt valamelyik másikkal. De hogy tudtál olyan nyálas levelet írni?

Nem tudtam megszólalni. Nem kaptam levegőt. Összeestem. Éreztem, hogy elájulok a sokktól és az örömtől, ami egyszerre ért. Csupán néhány perccel később tértem magamhoz, és erőm sem volt haragudni a lányra, aki előttem állt, és aggódó tekintettel vizslatott, nem zavart már, hogy nem vitt magával. Örültem a tudatnak, hogy Louis-nál van a levelem, tud rólam, és minden bizonnyal megmosolyogta minden szavam.

Chapter 19

Sziasztok! Soha nem késtem még ennyit szerintem. Egyszerűen csak nem volt erőm írni..Már legalább egy hete megvan a háromnegyede, de valamiért képtelen voltam tovább folytatni. Idk why.
Egyébként akinek van tumblija, az kövessen be itt: KATT. És visszakövetem.
Tényleg rettenetesen sajnálom, de köszönöm, hogy Ti ettől függetlenül is mellettem álltok. Csak ennyit szerettem volna, és köszönöm, hogy vagytok nekem, drágáim! xx

u.i.:ez a fejezet elég sok szemszögből lett írva, de csak így tudtam nektek leírni. Remélem azért tetszik.

Chapter 19

~Másfél héttel később~

 ~Zoe szemszöge~

Az elmúlt napokban igyekeztem kevés időt tölteni Harryvel. Az igazság az, hogy vészesen közeledik az a nap, amikor én kilépek ennek a háznak az ajtaján. Talán örökre. És tudom, nagyon jól tudom, hogy nem lesz több köztünk ezzel a kócos, göndör fürtös fiúval. Az életünk más-más vágányra terelődik, végezetül pedig teljesen elfelejtjük egymást. Mindkettőnknek csak egy halovány folt leszünk a másik akkori életében. Tudom, hogy ezt az én számból hallani fura. Én tényleg..kedvelem őt. De minden olyan gyorsan történt! Mire feleszméltem, már fogta a kezem, és mosolyogva jöttünk hazafelé. Boldog voltam, kimondhatatlanul boldog. Én nem akarom itt hagyni őt, de ez az egyetlen lehetőség. Hiszen elég különböző világ vagyunk; ő népszerű, gazdag, rengeteg barátja van, míg én..engem inkább ne taglaljunk, a lényeg, hogy szöges ellentéte vagyok mindezeknek. Persze, ez még nem ok. Ez csak az egyik ok.

Ittlétem alatt ─ tagadnom is hiábavaló volna ─ megváltoztam. Változni nehéz...De néha ugyanannak maradni még annál is nehezebb.

Gondolatmenetem megszakadt, ugyanis rezgett a telefonom. Elemeltem az asztalról, majd egy gyors mozdulattal feloldottam a képernyőzárat, végezetül pedig megnyitottam az üzenetet.

Feladó: Harry

Hiányzol. H xx

-Aki engem szeret, azzal valami nincs rendben ─ suttogom magamnak, magamban.

Nem volt lelki erőm visszaírni neki. Körülbelül fél percnyire van tőlem. Csúnya dolog, amit vele teszek. Utálom magamat, de egyszerűen képtelen vagyok megtenni. Odaállni elé, és azt mondani, hogy jobb, ha minél hamarabb befejezzük. Nem vagyok a távkapcsolatok híve, és nem mennék bele. Hiszen miért? Mindketten tudjuk ─ ha ő nem is szeretné majd beismerni ─, hogy ez így nem működne. Több ezer kilométerre lennénk egymástól, és ki tudja, hogy milyen gyakran tudnánk találkozni. Ez pedig nekem nem működne. Harryvel nincs semmi baj. Kedves, aranyos, vicces, és a maga módján mindig meg tud vigasztalni. Rettenetesen gonosznak tűnhetek most mindenki szemében, de azt hiszem, miután elmegyek, nem fogok sírni és depresszióba esni. Szörnyű hónapok elé néz, ha Ő igen. Ami kettőnk között van, az nem is kapcsolat. Legalábbis..fogalmam sincs mi van kettőnk között. Nem tudom!

Rendben, összegezzük. Kedvelem, de nem halnék bele, ha nem lenne mellettem. Fontos nekem, mégsem áldoznám fel érte az életemet; a jövőmet. Imádom a humorát, a nevetését, mégis néha jobb nélküle, mint vele. Nem vagyok boldog, nem is vagyok szomorú. Nem tudom milyen vagyok jelen pillanatban. Csak kattog az agyam. Mintha egy kis fogaskerék forogna a fejemben, és gondolatok tömkelegét engedné szabadra, amik lassan, de biztosan megölnek. Bűntudatom viszont lenne. Nem is kicsi. Hiszen egyedül hagynék valakit az érzéseivel. Nem tudom mire van szükségem. Nem tudom mit akarok. Nem tudom, hogy ki vagyok és nem tudom, hogy mi lesz ezután. Ezek a bizonytalan pillanatok egyszer biztosan az őrületbe kergetnek. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Nem akarok neki fájdalmat okozni, szándékosan legalábbis nem, hiszen életem egy rövid szakaszának egyik fejezetében fontos szerepet játszik. Még jelen időben, talán holnap már múlt időben fogom őt emlegetni, hiszen meg kell neki mondanom, hogy nem akarok távkapcsolatot, és el kell búcsúznunk.

Vagy...

Oké, most talán őrültnek fogok tűnni, akinek valami komoly segítségre van szüksége, mégis belegondolva...
Mikor vele vagyok, akkor nevetek. Nem vagyok ezen a régi, fáradt és magányos helyen. A megtévesztés falai, a szemforgatások és az üresség mind eltűnik, mikor meglátom az arcát. Igazából elbűvölő vele találkozni. Visszagondolok a pillanatra, mikor nemrég a szobán keresztül az alakja közeledni kezdett felém, és teljesen elpirulok. A lényegtelen dolgokról való beszélgetés elkezdődött és én visszavágtam minden megjegyzésére. Mintha titokban levelezgetnénk. Örökké azon fogok gondolkodni, hogy vajon tudja -e, mi játszódik le bennem. Nyilván nem, és jobb is, hiszen őrültnek tartana. Egyszer kedvelem, és vele akarok lenni, az ezt megelőző tetteim viszont erről nemigen tettek tanúbizonyságot. A múlni nem akaró gondolatok tartanak ébren. Ezen fogok rágódni, ameddig el nem alszom. Van olyan pillanat, mikor azt kívánom, bárcsak itt lenne az ajtómban, és mosolyogva ölelne át. Aztán rájövök, hogy nem szabadna ilyet akarnom..

Meglehet, hogy ez még csak az első oldal egymás életében, és az elválás nem a történet vége, mégis minden bizonytalan. Bizonytalan vagyok én is és a gondolataim is. Visszhangzik a neve a fejemben , majd hirtelen magam előtt látom magas alakját, és nem tudok ettől szabadulni.

Mindezek a szavak talán azok, amelyeket visszatartottam, hiszen túl korán távozom...Azt akarom, hogy ne kedveljen mást, hogy ne várjon másra, mégis irtózom és rettegek ennek az egésznek a gondolatától.

Esküszöm, hogy nem értem magam, nem értem az érzéseimet, amik tulajdonképpen nem is léteznek.

Mi lesz most? Mi lesz azután, miután elmegyek? Egy azonban már biztos: tönkreteszem valaki életét, aki talán hatalmas támaszt tudna nekem nyújtani, mégis talán az a baj, hogy én erre még nem állok készen. Igen, ez lehet mindennek az oka.

Egyszerűen nem tudok értelmes magyarázatot adni arra, hogy mi lesz ezután. Elmegyek, igen, ez már biztos.

Fogalmam sincs mennyi ideig gondolkozhattam még..egyszerűen csak elnyomott az álom.

*

Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, és mindemellett még rosszul is éreztem magam. Lassan bújtam ki a vékony paplanom alól; hirtelen fázni kezdtem, mikor talpam a hideg, szőnyeg nélküli padlórészhez ért. Lebotorkáltam a lépcsőn, egészen a konyháig, ahol gyógyszer után kezdtem el kutatni. Sajnos több-kevesebb sikerrel. Néhány perc keresgélés után végre a kezembe tarthattam a fájdalomcsillapítót, és reméltem, hogy ez majd elűzi ezt a borzalmas lüktetést a fejemből. A csapból jéghideg vizet engedtem magamnak, majd segítségével lenyeltem a pirulát. Miután végeztem a művelettel, hallottam, hogy csöngetnek. Ki keres korán reggel? Egyáltalán nem siettem kinyitni az ajtót. Hiszen van időnk, nem? Végül rászántam magam körülbelül félúton, hogy felgyorsítsam a lépteimet, és máris az ajtó előtt voltam. Óvatosan nyitottam ki azt, mintha csak attól féltem volna, hogy netalántán valami őrült gyilkos fog lelőni. Őrült gyilkos? Miután kinyitottam az ajtót, meggyőződtem arról, hogy a személy, aki velem szemben áll, még egy őrült gyilkosnál is rosszabb. Hang nem jött ki a torkomon, csupán tágra nyílt
szemekkel figyeltem őt; őt, miközben féloldalas mosolyra húzza rózsaszín ajkait, és eldobja a cigijét. Mit akar tőlem?!


~Harry szemszöge~

A telefonom idegesítő csörgésére keltem fel, majd mikor megláttam, hogy ki keres, az álmosság azonnal eltűnt a szememből. Felvettem a készüléket, és a fülemhez emeltem, majd pár másodperccel később megszólalt a vonal túlsó végén lévő személy.

-Harry?

-Ed ─  válaszoltam vidám hangon.

-Remek, hogy eltudtalak érni. Azonnal New York-ba kell repülnöd! Harry, a főnökömnek tetszett a dalod! Szeretné, ha kiadnád.

-M-Mi? Ed, most viccelsz? Ugye ezt nem mondod komolyan? Az én dalom?

-Igen, a Te dalod. A repülőjegyet már lefoglaltuk, a géped ma este indul, és ajánlom, hogy elgyere, különben nem lesz az egészből semmi!

Hogy mi? Hiszen Zoe...A dal, amit neki éneklek. Ez nem lehet igaz, nem mehetek pont most el. De ha nem megyek el, akkor elszalasztom azt, amire egész életemben vártam.
Alsó ajkamba harapva hezitáltam a választ illetően, ugyanis a választás az én kezemben volt, és két percem volt körülbelül választani, és válaszolni.

-Harry, itt vagy még? Válaszolj már. Jössz vagy sem?

-Holnap New Yorkban találkozunk. Várj a repülőtéren!

-Ez a beszéd, drága barátom. Ez a beszéd! Holnap találkozunk, vigyázz magadra, és hozd a gitárodat, meg persze rengeteg ruhát! ─ utasított, majd bontotta a vonalat.

Mi lesz most? Zoe csalódni fog bennem. Nem adhatom neki elő a dalom, hiszen ma este elmegyek. De megbántani se szeretném. Búcsú nélkül azonban mégsem mehetek el, pedig az lenne a legjobb.

Gondolatmenetem megszakadt, mikor kopogtak az ajtómon.

-Gyere!

Zayn lassan jött be, majd leült mellém az ágyra. Elég sokat beszélgettünk mostanában, szóval gondoltam, hogy ő az, aki meglátogat.

-Mi az, Harry? ─ aggódó tekintettel vizsgálgatott, mire csak megvontam a vállam. -Mondd el, hallottam, hogy telefonáltál valakivel.

-Ma este New Yorkba repülök.

-Hogy mi? ─ pattant fel idegesen.

-Umh, a dalom. Emlékszel? Írtam egy dalt, amit egy barátom elküldött valakinek. Ez a valaki ki akarja adni a dalt, szerződést akar, tudod, minden ezzel járót, csakhogy ez az egész nagyon messze lenne innen.

-Nézd Harry, tudom jól, hogy ez az álmod. Régen is mindig erre vágytál, szóval szerintem egy lány miatt nem kell mindent hátrahagynod. Ismerem Zoet, és téged is. Tudom, hogy most rá gondolsz, de Harry, ezer és egy lány van, akit könnyebben megszerezhetsz, kevesebb fájdalommal. Azt akarom, hogy elmenj, és híres légy. Azt akarom, hogy mindenki ismerje a neved! Mindenki ismerjen téged, és büszke akarok rád lenni. Ma este szállj fel arra a gépre, és menj az álmaid után, haver. Mi van, ha egész életedben bánni fogod, ha nem mész el?

-Talán igazad van, Zayn ─ motyogtam, mire ő megveregette a vállam, majd könnyed lépésekkel kisétált a szobából.

Jobb lesz, ha csak egy hosszú levelet írok Zoenak, mielőtt lelépnék. Nem tudom hogyan reagál majd arra, hogy elmegyek.


~Zoe szemszöge~

Körülbelül tíz-tizenöt percig csak álltunk egymás előtt. Lassan szívtam be a levegőt, szívem a torkomban dobogott, hiszen nem tudtam, hogy került ide, és mit akar tőlem. Hónapok óta nem láttam őt.

-Mit akarsz? ─ szűrtem ki fogaim között, mire egyszerűen csak felnevetett.

-Rég láttuk egymást, Zoe. Megváltoztál ─ suttogta.

-Menj a francba, seggfej ─ próbáltam bezárni az orra előtt az ajtót, de a lábával megállított.

-Beszélgetni jöttem, ugye bemehetek? ─ kérdezte teljesen ártatlan arckifejezéssel.

Ismerem őt, tudom, hogy nem megy el addig, ameddig nem beszélt velem. Londontól idáig jött. Biztos, hogy nem tágít egykönnyen.

Intettem a fejemmel, hogy kövessen, mire kuncogott, és bezárta maga mögött az ajtót.

-Ben, mondd el, hogy miért jöttél, aztán menj el. Új életem van, érted? Nem érdekeltek többé.

-Hiszen régen mi voltunk a családod.

-Az évekkel ezelőtt volt. Azelőtt, mielőtt belevittetek azokba a dolgokba.

-Akkor nem ezt mondtad.

-Gyűlöllek. Tűnj el az otthonomból!

-Szóval az otthonod? Az otthonod London, a családod pedig mi vagyunk. Sam, Amy, Tom, Danielle és én. Még visszajöhetsz.

-Menj innen, különben hívom a rendőrséget.

Felnevetett, majd elkiáltotta magát, hogy "Még látjuk egymást", majd hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Láttam, amint beszáll a méregdrága, fekete autójába, és villámsebességgel elhajt a ház elől. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Rossz előérzetem van, és félek, hogy nem most láttam őt utoljára...

Furcsa érzésem támadt. Harry ma még egyáltalán nem keresett. Mivel egyébként is unatkoztam, úgy döntöttem, hogy meglátogatom.

Halvány mosollyal az arcomon kopogtam, azonban senki sem nyitott ajtót, amit igencsak furcsálltam. Se Zayn, se ő ne lennének itthon? Nem, nem hiszem. Ez azért elég furcsa.

Még legalább öt percig ácsorogtam, majd amolyan "semmit se veszíthetek" alapon benyitottam. A házban síri csend uralkodott. Lábaim akaratlanul is a lépcső felé irányultak, és mentek fel azon. Halkan nyitottam be az Ő szobájába, és megkönnyebbült sóhaj szökött ki a számon, mikor megláttam, hogy fekszik, és a telefonját piszkálja.

-Hello, Harry ─ halványan intettem, mire hirtelen felém kapta a fejét, és elmosolyodott.

Felállt az ágyról, és felém sietett. Szorosan karjai közé zárt, amit nem tudtam mire vélni,  hiszen nemrég láttuk egymást. Vagyis...

-Szia ─ köszönt vissza végül.

-Furcsa vagy. Történt valami? ─ mosolyogva megrázta a fejét, majd összekulcsolta ujjainkat.

-Kérsz teát?

-Igen ─ foglaltam helyet a konyhában.

Nem akarom neki említeni azt, hogy egy régi ismerősöm miféle látogatást tett nálam. Csak felzaklatná. Úgysem segít semmi a helyzetünkön. Én elmegyek, ő itt marad, és elfelejtjük egymást, és bár nyomot fog hagyni az életemben, annyira azért még nem őrültem meg, hogy menthetetlenül szerelmes legyek. Nem akarok neki hazudni, viszont azt sem akarom, hogy mentegetőzzön, és próbáljon kiutat találni. Mert a távkapcsolat egyszer megszakad, és úgysem bírnánk sokáig, sőt, semeddig se fogjuk bírni, hiszen el se kezdjük. Ez csak néhány jól eltöltött nap lesz. Holnapután elmegyek innen és soha többé nem nézek vissza. Ez lesz a legjobb.

-Minden rendben? ─ aggódó tekintettel vizsgált, miközben megsimította a kezem.

-Persze, miért ne lenne? ─ mosolyogtam, majd belekortyoltam a teámba, amit elém tett.

Vonásai zordak lettek, majd egy "Igaz, mi baj lenne?" mondtad hagyta el halkan ajkait. Összehúztam a szemöldökömet, nem tudtam mire vélni azt, ahogyan egyik percről a másikra viselkedik.

Gyorsan ittam a teámat, hogy mielőbb szabadulhassak. Harry olyan furcsa volt, talán még soha nem láttam őt ilyennek.

-Most megyek. Majd találkozunk, oké?

-Ja, majd találkozunk.

Egy apró puszit akartam adni az arcára, mire hirtelen elfordult, és bement a nappaliba. Megvontam a vállam, majd nagyon hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, jelezve, hogy eléggé megbántott, de őszintén szólva nem úgy tűnt, mintha érdekelné.


~Harry szemszöge~

~Az indulás előtt egy órával~

((Zene))

Úgy döntöttem, hogy búcsú nélkül mégsem mehetek el, de átmenni hozzá nem lett volna erőm. Nem tudom, mit mondana. Azonban nem is foglalkoztam többet a dologgal, leültem az asztalhoz, egy fehér papír volt előttem, és toll a kezemben. Gyorsan firkantottam le minden egyes szót, hiszen sietnem kellett, nem húzhattam az időt, egy óra múlva kint kell lennem a repülőtéren. Zayn azt ígérte, hogy elvisz.

Huszonöt perccel később már be is fejeztem a levelet, és megbíztam Zaynt, hogy adja át neki. Mindent leírtam, amit gondoltam és amit éreztem. Felmentem a szobámba, hogy lehozzam a bőröndömet, közben pedig szóltam a barátomnak, hogy vegye magához a telefonját, és öltözködjön, ugyanis mindjárt indulunk.

Néhány percig még álltam a szobámban, és körülnéztem, hiszen fogalmam sem volt, hogy mikor jövök vissza.
Természetesen Zayn-re bíztam a házat, hiszen kire másra hagyhattam volna?

-New York, és az egész világ a lábaid előtt fog heverni, haver ─ hallottam meg az előbb gondolataimban említett személy hangját.

Egy halk "Hmm" hagyta el a számat.

-Rajta, induljunk, különben lekésed a gépet.

-Nem kéne átmennem hozzá?

-Nem, Harry, nem. Kérlek, menjünk, így könnyebb lesz, rendben? Ígérem, hogy minden nap felhívlak, és elmondom, hogy van.

-Csalódni fog bennem. Holnap énekelnem kéne.

-Ne aggódj miatta, és most gyerünk ─ lökdösött ki az ajtón, majd ő is jött utánam.

A bőröndömet a fekete autóm csomagtartójába helyeztem, és beültem abba. Zayn ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, én pedig nem ellenkeztem.

Lassan hagytuk el az utcát, majd mikor kiértünk a repülőtérre, hirtelen megmagyarázhatatlan bűntudatom támadt, azonban már nem fordulhattam vissza.

-Majd hívj, ha megérkeztél, rendben? ─ bólintottam, majd szorosan átöleltem a barátomat.

-Köszönöm Zayn, mindent köszönök.

-Ne felejts el, mikor világhírű leszel, most pedig menj, a gép tíz perc múlva indul ─ mondta, majd kezembe nyomta a bőröndöt, intett egyet, majd beszállt az autómba, és elhajtott.

Én pedig besétáltam a váróterembe, ahol útbaigazítottak, és a gép felé igyekeztem.

Ezt követően fél órával már a magasban voltam, útban New York felé, hatalmas fájdalommal és bűntudattal az szívemben, amit próbáltam gyorsan kizárni onnan, azonban mindez egyáltalán nem ment könnyen...

Chapter 18

Hi darlings! Újra itt. Igazából nehezen döntöttem amellett, hogy folytatom, végül mégis itt kötöttem ki, hiszen nagyon a szívemhez nőtt ez a kis történet, és persze ti is! Sokak örömére és bánatára ((mert igen, volt pár névtelenke, aki kifejezetten azt mondta, hogy szar, és zárjam be, nevermind)) folytatom a blogot! Nem fogom és nem is akarom törölni. Most már legalábbis nem. Átgondoltam a dolgokat, és sajnálom a kirohanásomat, nem tudom mi ütött belém. Névtelen barátaimnak pedig innen üzenném, hogy nem érdekel, hogy miket írnak, szeretem ezt csinálni, és folytatom; azt hiszem, hogy senki se kötelezi őket arra, hogy olvassák. És köszönöm, hogy Ti mindig mellettem álltok! :')
xx

u.i:
a fejezetet Taylor Swift State of Grace és Treacherous című dala ihlette.

Chapter 18

~Harry szemszöge~

Zayn még mindig fogta a fájó terültet, Zoe pedig karba tett kezekkel, diadalittasan mosolygott mellettem.

-Ti honnan ismeritek egymást? ─ mindketten felém kapták a fejüket, majd egyszerre kezdtek bele a mesélésbe, azonban a lány csendre intette Zayn, és rendesen elkezdte a mondandóját.

-Igazából még nem meséltem neked erről, de én London rossz negyedében nőttem fel. Rossz emberek vettek körül, akik ártottak nekem. Egy volt ezek közül Zayn is. Nos, innen.

-Mit tett veled? ─ sziszegtem a fogaim között, ügyet se vetve arra, hogy a legjobb barátomról van szó, aki velem szemben ül.

Zoe szeme csillogott a bosszúvágytól, miközben tekintetével Zaynét kereste, aki bűnbánó arccal motyogta:

-Kiabáltam vele. Én..én megütöttem őt egyszer. Sajnálom, oké? Nem voltam józan. Fogalmam sem volt semmiről, ő pedig felhúzott. Rég történt már ─ lehajtott fejjel beszélt, majd közelebb sétált hozzánk.

-Rég ─ suttogta maga előtt a lány. -Igazából hozzád jöttem, Harry. Azt szeretném megkérdezni, hogy akkor két hét múlva ugye fellépsz a daloddal? ─ mosolygott, közben arca teljesen kivirult.

-Umh, igen, azt hiszem.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, Zayn közbevágott, miszerint ő elmegy zuhanyozni, és csak néhány óra múlva tér vissza köreinkbe. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem bántam. És azt is el kell mondjam, hogy nem tudom mit érzek most. Olyan..furcsát. Itt van ez a lány a közelemben, akire sose néztem úgy, most viszont mégis örülök a közelségének. Annak, hogy itt van velem, és tudunk beszélgetni.

-Lenne kedved nemsokára eljönni velem..sétálni? ─ bátortalanul kérdezte.

Örülök, hogy összeszedte magát a barátnője halála után. Nagyon megrázhatta az esemény, így természetesen szerettem volna vele lenni, ezért egyértelmű, hogy a sétára azonnal igennel feleltem.

-Remek, akkor négykor nálunk? Onnan pedig megyünk valahová.

-Részemről rendben.

*

Fehér pólót vettem fel sötét farmerral. Egy sétához szerintem nem kell úgy kiöltözni. Hiszen ez csak egy séta. Szóltam Zaynnek, hogy elmegyek, mire ő csak bosszúsan forgatta a szemét, és azt tanácsolta, hogy maradjak távol Zoetól, ugyanis én nem ismerem, nem tudom, hogy valójában mire képes. Bólintva hagytam magára, de egy csöppet sem érdekelt, hogy mit gondol.

Átcsörtettem a szomszédba, majd hosszasan nyomtam a csengőt, mire bentről hallottam egy "Nyitva!" kiáltást, ezért lassan kinyitottam az ajtót és beléptem rajta. Sehol senki nem volt. Az egész házat csönd uralta. Furcsa. Azonban hirtelen lépteket hallottam. Lassan sétált le. Kék kockás inget és csak úgy, mint én, ő is sötét farmert viselt. Haja be volt fonva, így nem látszottak sötét fürtjei.

-Szia ─ halkan motyogta, közbe elmosolyodott. -Indulhatunk?

-Persze ─ bólintottam, majd előre engedtem, majd megvártam, ameddig elém lép, és bezárja az ajtót.

Csendben sétáltunk egymás mellett. Egyikünk se szólt semmit, csak élveztünk a késő nyári szellőt, a halvány napsugarat, amely kellemesen cirógatta az arcunkat. Nem tudtam megszólalni. Egy hang se jött ki a torkomon. Legbelül azt kívántam, hogy ez a pillanat soha se érjen véget, majd Zoe, mint aki olvas a gondolataimban, megszólalt:

-Olyan jó így.

Halványan elmosolyodtam. Mégis mit mondhatnék?

-Azért kicsit hiányozni fog ez a hely ─ sóhajtott fájdalmasan.

Titkon reméltem, hogy azt mondja, meglátogat majd. Igen-igen, tudom, hogy azt mondtam nemrég, hogy nem akarom őt felkeresni, ha elmegy, de ez hatalmas butaság lenne részemről.

-Hiányozni fogsz ─ nyögtem ki, amit azonnal megbántam, hiszen lehet, hogy félreérti, és hazamegy.

-Te is nekem ─ lépett elém, majd szorosan átölelt.

Beszívtam édeskés parfümjének mámorító illatát, és az igazat megvallva én sem akartam őt elengedni. Szorosan tartottam a karjaim között, és örültem, hogy végre nyitott felém; hogy megbízik bennem, és nem utál, mint annak idején.

Elhúzódott, majd rám mosolygott, és mentünk tovább. Nos, igen, egyszer minden jó véget ér.

-Nincs itt egy pad, ahová leülhetnénk?

Hosszasan keresgéltem a tekintetemmel, mire tőlünk körülbelül tíz méterre megpillantottam egyet.

-Gyere ─ fogtam körbe a csuklóját, és magam után húztam.

*

Már órák óta itt ülünk ezen az ütött-kopott padon, és csak nevetünk. Imádom, hogy a csöppet sem vicces kopp-kopp vicceimen hangosan felnevet.

-Umh, oké. Meséld el nekem, hogy mi a legrosszabb dolog ami valaha történt veled ─ kérte nevetve.

-Rendben. Gimnáziumba járhattam, ahol nagyon tetszett egy lány. Tényleg szép volt. Hosszú, szőke haj, kék szem, és a többi. Tudod, amolyan minden fiú álma. Hogy én hogy néztem ki? Borzos haj, hülye vigyor, és minden más. Én tipikusan nem voltam egy lány álma sem ─ nevettem. -Szóval épp az ebédlőbe ment, mikor én már végeztem a vásárlással. Narancslevet vettem, ugyanis csak azt ihattam. Tudta, hogy mennyire odavagyok érte, mármint nem a narancsléért, hanem a lányért, szóval rám borította az egészet. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hiszen csak távolról csodáltam, ettől függetlenül narancslé díszítette a fehér pólómat, és az egész ebédlő rajtam nevetett.

-Ez annyira nem is vészes, de azért örülök, hogy elmondtad ─ mosolygott.

-Ott, abban a pillanatban igazából nagyon kínos volt.

-Egyébként Harry..tudod, nekem hiányozni fogsz. Komolyan.

-Hé, muszáj elmenned? Mi lenne, ha itt tanulnál?

Felnevetett a kérdéseimen, aztán valószínűségét felmérve én is ugyanezt tettem. Biztos, hogy nem maradna itt.

-Persze, hogy muszáj. El kell mennem ─ az utolsó három szót olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy folyamatosan visszhangzik a fejemben.

"El kell mennem."

-Miért? Miért most kezdtünk el jóba lenni? Az utolsó napokban?

Mosolyogva vállat vont.

-Igazából nem bánom. Így sokkal izgalmasabb volt ez az egész, hülye nyár. Tudod Harry, örülök, hogy csak most lettünk jóba. Jobb így.

Bólintottam, bár nem értettem egyet.

-Umm..én azt szeretném kérdezni, hogy mi volt közted és Zayn között?

-Mi? Mármint..semmi. Ő jó srác. Szeretem, komolyan. Sosem ütött volna meg, ha akkor nem részeg, és én nem húzom fel. Mindig számíthattam rá.

-Igen, tudom. Ő valóban..jó srác.

Ezen mondatom után csend szállt ránk. Annyira szerettem volna megszólalni. Mindegy, hogy mit. Egyszerűen csak szerettem volna mondani valamit. De az igazat megvallva egy kicsit élveztem, hogy nem beszélgetünk, csak elmélyülten gondolkodunk egymás társaságában. Olyan furcsán gondtalan volt most minden. Egyedül vagyunk a változó gondolatainkkal. Most minden, amit tudunk, az az el nem engedés. Egyedül vagyunk. Csak ő és én. Tiszta lappal indulunk. Soha nem volt ez a lány jó, és én már épp kezdtem megszokni a rossznak az árnyalatait.

-Harry..─ elhaló hangon szólt hozzám, és szinte el se hittem, hogy ő az a lány, akit nyár elején megismertem.

-Igen?

-Tudom, hogy még van időm, és nem holnap, vagy holnapután megyek el, mégis meg kell tennem valamit, mielőtt örökre elmennék erről a helyről.

-Mit? ─ halkan felnevettem, hogy oldjam a feszültséget, de nem ment.

Ő ugyanolyan sápadtan és megviselten ült ott, mint néhány másodperccel ezelőtt. Mi történt? Rendben, ez már több mint furcsa. Nem mondott semmit. Nem nyitotta szólásra a száját. Hosszú, sötétbarna hajfonata a hátán pihent, miközben tekintetével engem fürkészett. Vajon mire készülhet?

-Ez veszélyes ─ suttogta, én mégis hallottam.

Megrázta a fejét, egyszerűen csak közelebb csúszott hozzám. Arcunkat csupán néhány milliméter választotta el. Semmivel se több. Zoe ajkai hirtelen támadtak le rám, majd hosszú csókban forrtunk össze. Éreztem, ahogy belemosolyodik a csókba, ami engem is erre késztetett. Puha ajkai, és az enyémek oly tökéletes illettek össze..Levegő hiányában kénytelenek voltunk elválni egymástól. Homlokomat az övének döntöttem.

-Ugye nem haragszol..emiatt? ─ félénken szólt.

Lassú csókkal válaszoltam, ami egyértelműen azt jelentette, hogy nem haragszom rá. De ez igazából ostoba kérdés volt. Haragudni azért valakire, aki nem mellesleg csodálatos, mert megcsókol?

-Mi lesz ezután? ─ kérdeztem.

Becsukta a szemét, de nem mondott semmit. Nyilván azért, mert ő sem tudta a választ. Egyenlőre talán jobb is ez így.

Azonban én még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy megcsókolt. Zoe Harrison megcsókolt engem. Miért? Én azt hittem, hogy nem szeret. Sőt.

-Fázom. Menjünk ─ kérlelt, mire én felálltam, majd megvártam, mire ő is mellém lép.

Kezeimet lassan övére csúsztattam. Ujjaink szorosan tapadtak egymáshoz, és én egy percig se akartam elengedni. Nem utasította vissza azt, hogy kéz a kézben sétáljunk egészen hazáig, aminek külön örültem.
Úgy sétáltunk a kihalt utcákon, mint egy ezer éves szerelmespár, pedig fogalmam sem volt arról, hogy mit is érzek iránta; csak reménykedni tudtam, hogy ő valamelyest azért tisztába van az érzéseivel.

Viszont nem foglalkoztam többet a dologgal. Élveztem, hogy ez a perc, és az elkövetkezendők is, csak a miénk, és senki másé. Minden tökéletes volt.

De meddig? 

(Nos, drágáim, hogy tetszett? Személy szerint nekem ez a kedvenc részem. Eddig egyik fejezet sem nyerte el a tetszésemet azok közül, amiket írtam, de ezt most kifejezetten imádom. Remélem nektek is tetszett. Ha nem, akkor sem baj! Ettől függetlenül hagyj magad után egy kommentet! Jane xx)