Chapter 15

Sziasztok! Eltűntetek. Nagyon. Persze, én is. Hiszen már tényleg nagyon-nagyon régen jelentkeztem. De sűrű, hosszú és fáradalmas napjaim voltak. Rengeteget kell tanulnom (és még így sem értem az algebrát, mértant és az egyik idegennyelvet), tehát végem. De mindegy. Egy elég furcsa fejezetet találtam ki. És mire oda fogtok jutni, hogy kommenteljetek (mert remélem ezúttal fogtok), addigra gyilkos hangulatotokban lesztek, és a többség szeretne majd megölni. Most ilyen "WTF? MIRŐL BESZÉL EZ?" fejet vághattok, de majd az utolsó mondatnál megértitek.:D

btw.. szünidő lesz (nekem legalábbis. november 3.-ig), tehát remélem, hogy a jövőhét folyamán két rész is felkerülhet. (ez csak attól függ, hogy hányan hagytok megjegyzést).

u.i.: a hibákért előre is bocsánat, egyszerűen nincs erőm átnézni.

Ölel titeket, Jane.
xx

Chapter 15

  "Senki vagyok. A nullánál is kevesebb. Hideg. Láthatatlan."

Előbb-utóbb belefáradunk. Mindenbe. Minden apró kis konfliktusba, belefáradunk, hogy nem mondjuk ki a valódi gondolatainkat, érzéseinket. Belefáradunk a folyamatos várakozásba. A megfeleléskényszerbe. Abba, hogy akárhogy is küzdünk, sosem érhetjük el, amit akarunk. Mert mindig jön valaki, aki feltart minket, vagy éppen valami. Belefáradunk, hogy állandóan csalódásnak van kitéve a lelkünk. Néha még fáj a levegővétel is. Elegünk lesz az állandó fájdalomból.
Egyszerűen csak feladjuk.

Velem is így történt.
Hirtelen mintha minden megszűnt volna körülöttem. Lábaim egy pillanat alatt feladták a szolgálatot, és sírva estem a padlóra. A készülék már rég a földön hevert. Nem voltam képes visszahívni anyát.
Nem. Nem. Nem. Nem hiszem el. Nem tudom felfogni, hogy nincs többé. Scarlett-et már nem láthatom többé. Nem ölelhetem át.
Gondolatmenetem megszakadt, ugyanis tekintetem az ajtóra szegeződött, ahol Anne és Gemma rémült arcával találkoztam. A fejemmel intettem nekik, hogy bejöhetnek. Vigasztaltak. De ugyan már. Ettől nem lettem jobban. És bár idegenek lévén rettentően aranyos dolog volt, hogy ott maradtak velem, mégis tudták, hogy most egyedül kell hagyniuk.
Alig, hogy elhagyták a házat, felálltam a földről, majd az összes ruhámat a bőröndömbe dobáltam. Felszállok az első repülőre, ami Londonba megy; csak legyek már otthon.
Anya megfogja érteni, hogy büntetés ide vagy oda, akkor is otthon kell lennem, most igen.

*

A bőröndömet magam után húzva léptem ki a házból; bezártam minden ajtót és ablakot, majd a kulcsot zsebre tettem. Kétlem, hogy a nyár hátralévő részét otthon tölthetném. Vissza kell jönnöm ide, ebben biztos vagyok.

Bármennyire is szerettem volna elterelni a gondolataimat arról, amit néhány órája anya közölt velem, nem tudtam. Amint eszembe jutott, és eljutott a tudatomig, égszínkék szemem könnyel telt meg, és sírni kezdtem.
Egy összegyűrődött zsebkendőt szorongattam a hideg ujjaim közt; azzal törölgettem az arcom, mikor a sós cseppek lecsúsztak rajta.

Egy kedves nő vett fel a kissé kopott és régi autójával útban a "repülőtér" felé. Közel sem volt a hely olyan színvonalas, mint ahogy elvártam.

Az elegánsan felöltözött nő elé léptem, aki a pult szerű asztal túloldalán állt:

-Elnézést! Megtudná mondani, hogy mikor indul a következő járat umm..Londonba?

-Persze, várjon egy pillanatot ─ valamit beírt az előtte heverő számítógépbe, majd kissé lebiggyesztett ajkakkal felém fordult. -Épp fél órája szállt fel.

-Később nem is lesz?

-Holnap indul még egy, reggel tízkor.

-Viszlát.

Biccentett, majd folytatta a dolgát. Ilyen az én szerencsém.
Ezt azonban nem hagyhatom annyiban. Nekem még ma vissza kell jutnom Londonba!

*

Több órás gondolkodás után se jutott jobb eszembe. De várjunk csak...


~Harry szemszöge~

Luke-ot behoztam este a kórházba; egyértelmű, hogy én is itt aludtam. Anyám és Gemma gépe is nemsokára leszáll. Én meg sehol! Micsoda vendéglátásban részesülnek.
Kiléptem a kórterem ajtaján, magára hagyva az alvó fiút, akinek mint kiderült enyhe agyrázkódása volt. Csak ő ájulhat el ennyitől. Abban biztos vagyok, hogy fel fog jelenteni bántalmazásért, de ez most a legkevesebb, ami érdekel.

Elhessegettem a gondolataimat, majd kisétáltam a kórház kapuján és már józanul indultam a "repülőtérnek" nevezett kis leszállópályához csatolt várakozóterembe.

*

Ismerős alakot véltem felfedezni a néhány arra járó ember között. Haja hosszú volt. Eltakarta az arcát. Fekete, vékony kardigánja már megkopott. Egy hosszú, rongyos táska lógott a vállán. Széke mellett egy szürke bőrönd. Fején kalap. Ujjait tördelte. Idegesnek látszott, és talán sírt is. Sőt, minél közelebb érek hozzá, annál biztosabb leszek abban, hogy valami visszafordíthatatlan baj történt.
Lassan odasétáltam hozzá, megérintettem a vállát, mire tekintetét felemelte, és mélyen enyémbe fúrta.

-Harry...-suttogta

-Hová mész? Miért vagy itt?

-Menjünk haza, kérlek ─ szinte könyörgött.

A távot gyalog tettük meg. Az autóm a ház előtt volt, este pedig nem azzal indultam el. Apropó, este. Van egy olyan rossz érzésem, hogy még sok gondom lesz belőle.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Hallottam, ahogy pityereg, majd letörli a könnyeit egy akkora már igen rongyos zsebkendővel. Szipogott, néha hangosan sírt, én mégis úgy éreztem, hogy nem kell megkérdeznem, hogy mi a baj. Megrázná a fejét, és azt mondaná, hogy: "lényegtelen."
Ha akarja, biztos vagyok benne, hogy elmondja.

-A francba! ─ kiáltottam fel hangosan.

Láttam egy pillanatra az arcát; hogy majdnem megállt a szíve a hirtelen kitörésemtől.

-Mi az? ─ ajkai furán formálták ezt a néhány betűt.

Igazából azért indultam, hogy anyámékat megvárjam.

-Ők.. már itt vannak. Beszéltem velük.

Rengeteg kérdést szegeztem neki, de egyre sem válaszolt. Mikor rájöttem, hogy feleslegesen jártatom a számat, abbahagytam, és tovább mentünk. Élesen szívtam be a levegőt. Néma csönd volt. Csak a bőrönd kerekének a hangját lehetett hallani, ahogy gurul az aszfalton.

-Tehát menekülsz ─ kezdtem bele. -Függsz. Megszoksz. Nem változtatsz. Karanténba zárod magad. Néha provokálsz, és ezt élvezed. Fellobbansz, fantáziálsz, reggelre pedig kialszod ─ mosolyogtam, miközben a szavak elhagyták a számat.

Ő azonban nem mondott semmit. Pedig igazán vártam, hogy egy frappáns visszaszólással rukkol majd elő, de nem így történt. Még mindig néma csöndben sétált mellettem, és nem reagált semmit. Szándékosan  teszi, tudom. Mielőtt bármit is szólhattam volna, ráébredtem, hogy hazaértünk. Nagyon gyorsan tettük meg ezt a tizenöt perces utat. A lépcsőn a telefonáló Gemmát, és a mosolyogva ülő anyámat pillantottam meg.

-Már várnak. Akkor szia ─ szólalt meg alig hallható hangon, nekem pedig ellenkezni sem volt időm, hisz már el is tűnt. Egy ajtócsapódás jelezte, hogy a házban van.

Nyugtalanul, boldogságot színlelve sétáltam oda anyámhoz és a testvéremhez, akiket szorosan átöleltem. Néhány pillanatig álltunk úgy.

-Anya ─ húzódtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek. -Mi történt a lánnyal? Tudod, Zoe. A szomszédból. Mesélte, hogy találkoztatok, és beszélt veletek.

-Oh..sírt. Kapott egy telefont, majd azt mondta, hogy nem vár, azonnal visszarepül Londonba. Nem tudjuk, hogy mi történt ─ válaszolt anyám helyett a nővérem.

Bólintottam, majd bementünk a házba.

*

Miután vacsoráztunk, késő estig beszélgettünk. A vendégszobát foglalták el.

Elköszöntem tőlük, majd felsétáltam az emeletre.

Leültem az ágyamra.

Pont ráláttam Zoe szobájára. Ha ott van, akkor csak néhány méter választ el minket. Milyen közel vagyok hozzá.. mégis távol. Hallottam kintről valami hangot. Felálltam, az ablakhoz sétáltam, kinyitottam azt, majd megpillantottam Zoe kisírt szemeit.

-Alkalmas most? ─ kérdezte halkan.

-Mindig ─ halvány mosolyra húztam a számat.

-Hogy mehetnék át?

-Az ajtón? ─ kérdeztem játékos hanglejtéssel.

-Az túl nagy zajt csapna..Azt hiszem.

-Akkor ugorj!

-Hogy mi? ─ kuncogott ötletemen.

-Rajta! ─ mosolyogtam.

-Félek.

-Itt vagyok.

-Inkább ott. És ha meghalok?

-Na ne nevettess már. Zoe Harrison csak nem megijedt?

-Ha ott állsz, akkor nem tudok átugrani ─ érdekes pillantást lövellt felém.

-Tényleg ─ motyogtam.

Láttam a félelmet a szemében, amint nekirugaszkodik és ugrik. Megcsúszott, én viszont elkaptam a kezét. Valami kicsúszhatott a kezéből és nagy zajjal ért földet, de ő nem foglalkozott vele. Felhúztam, majd mindketten hátraestünk. Ő valamivel jobb helyzetben volt, ugyanis rám esett. Elmosolyodott, mire én is mosolyra húztam rózsaszín ajkaimat.

-J-Jól vagy? ─ hangja remegett; ez biztosan ő?

-Most már igen ─ söpörtem ki egy nem oda illő tincset az arcából.

-Fel kéne állnunk ─ próbált volna, ha nem húzom vissza.

-Zoe..megcsókolhatlak?

Kuncogott.

-Miért kérded, ha tudod a választ? ─ biztatóan mosolygott.

Ajkaimmal közeledtem az övéi felé, majd mikor egymáshoz értek, hosszú csókban forrtak össze.

Hogy mi történt ezután?

Felébredtem.

Álom volt az egész. Mindössze a képzeletem szüleménye. Tegnap este elaludtam az ágyamon. Vicces is lett volna, ha pont Zoe viselkedik így. Csak egy álom volt; semmi több.

(komolyan nagyon jól esne az a 3-4 szavas, sőt, akár 1-2 szavas megjegyzés is. Köszönöm. xx)

Chapter 14

Sziasztok Drágáim! Annyira jól estek a megjegyzések. Olyan cutiek voltatok. Mint általában. Btw tudtátok, hogy legutóbb megkaptam a blogomra, hogy "Ne erőltessem, mert unalmas és nem történik benne semmi. Sablonsztori."
Furcsa, de már nem is érdekel, hogy ezt mondta az a bizonyos névtelen. Ez nem fogja elvenni a kedvemet az írástól, és a történet folytatásától sem. Most gondoljatok aminek akartok, de én akkor is büszke vagyok erre a blogra.
Jó olvasást, darlings.
Jane xx.

I'm so sorry

~Zoe szemszöge~

Végre elment! Mármint Luke. Azt hittem, hogy soha nem szabadulok meg tőle. Most már tudom, hogy milyen is ő valójában. Szerencsére holnap elutazik az államokba és csak nyár végén jön haza. Pont akkor, amikor én "elhagyom" Angliát. Nem végleg, dehogy; csupán néhány évre. Imádom Londont. Imádok ott élni. Az embereket. A légkört. A környéket. Mindent imádok, ami vele kapcsolatos. Szerettem felidézni a közös emlékeket, amik az egyetlen barátnőmmel (akivel utoljára hét éve találkoztam) kapcsolatosak.
Már csak másfél hónap. Mindössze ennyi maradt nekem a nyárból, és bizonyára a "jó" életből is. Megkezdődik a tanév. Amit nem akárhol fogok elkezdeni, hanem Párizsban. Fogalmam sincs, hogy milyen lesz. Újságírónak tanulni nem könnyű, ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Én azonban mégis ezzel szeretnék foglalkozni. Lehet az elkövetkezendő négy év kínkeserves lesz, de én akkor is újságíró leszek.

Gondolataimat elhessegettem a jövőm megtervezéséről.

Rossz ötlet volt, ugyanis most fejemben Harry szavai játszódnak le. Hogy mit mondott. Oh, de nem bántott meg. Dehogy. Féltékeny se vagyok. Ana-ra? Ugyan. Épp ellenkezőleg. Sok boldogságot kívánok neki is, és Harrynek. Biztos szép közös jövő elé néznek.

Tény, hogy az ittlétem alatt jócskán megváltoztam. Hanyagolom a sötét ruhákat, azt a beszédet, amit London "rossz" negyedében tanultam és használtam. Próbálok kedvesebb lenni az emberekkel, ami mostanság sikerül is. De mégis olyan furcsa ez szituáció. Én, mint kedves? Mint jó modorú,  tisztelet és kötelességtudó, tizennyolc éves lány? Eléggé elképzelhetetlen.


~Harry szemszöge~

-Anastasia! Menj el! Vége a bulinak.

-Dehogy, Harry. Hiszen még csak el sem kezdődött.

-Kérlek. Ne akard, hogy én tegyelek ki a házból.

-Nem..nem aludhatnék ma nálad?

-Semmi esetre sem! ─ hangom feljebb szökött a kelleténél, valamivel azonban mégiscsak meg kellett félemlítenem, hogy elmenjen.

-Rendben Harry, elmegyek ─ rántotta ki karját a fogásomból. -De szeretném ha tudnád, hogy ezt még nagyon megbánod! ─ azzal elviharzott, és az ajtót hangosan becsapta maga mögött.

*

Mint valami helyét nem találó szellem: úgy sétáltam az útszélen. A mindig határozott, mindig erős és pozitív Harry most eltűnt. Egy belső hang azt suttogta, hogy ez az a bizonyos út lefelé. Lefelé a lejtőn. Ahonnan később hiába is akarnék, nem fogok tudni visszajönni. Egy régi, tömény alkohollal teli üveg volt a kezemben. Nem mertem inni belőle. Talán gyávaság? Ez lenne a gyávaság, vagy ha meginnám az egészet? Próbáltam egy irányba terelni a kósza gondolataimat, de nem ment.
Az út túloldalán egy fa alatt lévő padra lettem figyelmes. Átsétáltam a kihalt útszakaszon, közben szabad kezemmel beletúrtam a hajamba és alsó ajkamba haraptam. Leültem.
Fogalmam sincs, hogy miért vagyok ilyen állapotban. Nem Zoe; nem Ana; nem Clar; és nem is a nővérem zűrös ügyei miatt. Ideges, dühös, csalódott, mérges és kiszámíthatatlan voltam. Elővettem a telefonomat, és próbáltam felhívni valakit, de a készülék időközben lemerült. Egy velem egykorú fiú sétált el előttem; belenevetett a beszélgetésbe, ugyanis telefonált. Ismerős volt a hangja. A haja. A magassága. Luke.
Rettenetesen dühös lettem. Eszembe jutott, hogy Zoe és ő mennyire jóba vannak, és, hogy én mennyire utálom ezt a gyereket. Nem kellett több. Utána szaladtam, és megütöttem egyszer..kétszer..háromszor, míg végül ájultam össze nem esett. Mit tettem?!


~Anastasia szemszöge~

Idegesen ropogtattam az ujjaimat, miközben hazafelé tartottam. Haza? Nem, nem is. Igazából abba a kis két szobás lakásba amit az ittlétem alatt bérlek magamnak. Felsétáltam a lépcsőházba (ez volt az egész kisvárosban az egyetlen lakóház), majd lassan vánszorogtam fel a harmadik emeletre. Ismerős alakra lettem figyelmes az ajtóm előtt. Szőke loknijai borzosan pihentek a hátán, miközben ujjaival az ajtón dobolt.

-Clar? ─ kérdeztem inkább magamtól, mint tőle.

-Ana! Már egy ideje várlak.

-Segíthetek? ─ kissé megrémültem attól, hogy itt van.

-Igen, igazából olyat találtam ki, ami ugyanannyira válhat neked is hasznodra, mint nekem.

-Hallgatlak.

-Bemehetnénk?

Kutatni kezdtem a táskámban a kulcs után. Pár másodperccel később pedig a lakásban voltunk, ahol kisebb káosz uralkodott. Clar a nappaliba sétált, én pedig követtem.

-Tehát?

-Harry csinos kis szomszédjáról lenne szó ─ kezdte.

-Zoeról?

Bólintott.

-Össze kell fognunk a lány ellen! Távol kell tartanunk őt Harrytől!

Hm, nem is rossz ötlet. De nem Clarrel fogom ezt véghezvinni. Egyedül. Engem is idegesít az a lány. Persze Clar is; épp ezért.

-Nem, azt hiszem ez rossz ötlet ─ ráztam a fejem.

-Megbocsájtok, csak segíts megkeseríteni az életét.

-Hiszen a múltkor vele jöttél vissza a kávézóba, és kiabáltál velem.

Lesütötte a szemét. Néhány percig kínos csönd szállt le ránk.

-Segítesz, vagy sem? ─ épp felállni készült.

-Azt hiszem ─ sóhajtottam fájdalmasan, ugyanis semmi kedvem nem volt vele "összeesküdni."


~Zoe szemszöge~

Egyedül ültem az ágyamon. Már nagyon késő volt. Képtelen voltam aludni. Folyamatosan az otthoni dolgokon gondolkoztam. Hogy másfél hónap múlva alig láthatom majd Londont. Másfél hónap, és véget ér a történetem és valami egészen új kezdődik. Valami más és szokatlan.
Gondolatmenetemet a telefonom mindössze egy másodpercig való "csipogása" zavarta meg. Elvettem az éjjeliszekrényemről;
"Kíván csatlakozni a hálózathoz?" Kódolatlan és ingyen internet. El sem hiszem!
Azonnal az e-mail fiókomba léptem be. Tudtam, hogy kevés rá az esély, hogy valamilyen értesítést is kapjak a Párizsban lévő sulit illetően, mégis izgatottam pötyögtem be a jelszavamat.

Néhány körlevelet kaptam; semmi többet.

~Másnap reggel~

Kialvatlanul ébredtem. Borzalmas álmom volt. Felkaptam a telefonom, amit tegnap este visszahelyeztem az éjjeliszekrényre. Három nem fogadott hívás anyától. Vajon mit akarhat? Azonnal visszahívtam. Vártam, vártam és vártam; mielőtt bontottam volna a vonalat felvette.

-Zoe, kincsem ─ remegett a hangja.

-Anya ─ köhintettem.-Mi történt?

-Én nem tudom, hogy mondjam el..─ kezdte, de mondata félbeszakadt, ugyanis valaki csöngetett.

-Mennem kell, később visszahívlak, ígérem.

Hallottam, hogy sóhajt, majd elköszöntünk; közben leszaladtam a lépcsőn és ajtót nyitottam.

Egy idegen, sötétbarna hajú nő és egy fiatalabb, de tőlem idősebb lány állt velem szembe. Anya és lánya lehettek, ugyanis nagyon hasonlítottak.

-Segíthetek valamiben? ─ szólaltam meg végül.

-Remélem ─ nézett kínosan a lány.

-A fiamhoz jöttünk, aki ott lakik a szomszédban ─ mutatott Harry háza felé. -De fogalmunk sincs, hogy hol van. És annyit szerettünk volna tudni, hogy esetleg nincs -e itt?

-Umm, nem. Nincs itt Harry. Tegnap este találkoztam vele utoljára. Bulit szervezett. Lehet, hogy még alszik.

-Azt kétlem ─ mondta a lány elkeseredetten.

Fáradtnak és meggyötörtnek látszottak. Biztosan szomorúak voltak, hogy ennyit utaztak, és Harry nincs otthon. Megesett rajtuk a szívem.

-Jöjjenek be. Igyanak meg egy teát, és várják meg itt Harryt ─ ajánlottam fel.

-Ez igazán kedves ─ mondta a nő, és már bent is voltak a házban.

*

Harry órákkal később sem jött vissza; azonban Gemmával és Harry anyjával igazán jól elbeszélgettem. Sok érdekes dolgot tudtam meg Harryről. Ciki sztorikat, első barátnőket, és minden mást, amit ő sosem mondott volna el nekem.

Néhány perccel később azonban a telefonom csörgése zavart meg minket az eszmecsere folytatásában. A szobám ajtaja nyitva volt, így nem csoda, hogy a földszintre lehetett hallani a maxra húzott zenét.

Anya hívott.

-Igen?

-Most már tudsz beszélni? Drágám, ez fontos lenne.

-Nincs sok időm.

-Ülj le, kérlek. Ez nehéz lesz most neked.

Mit akarhat? Mi lesz nehéz? És mi fontos? Miért remeg ennyire a hangja?

-Emlékszel Scarlettre, ugye?

-Anya, hiszen a legjobb barátnőm volt hét évig.

-Meghalt ─ suttogta.

Könnyek gyűltek a szemembe, amiket nem bírtam már tartani. Arcomat égette a sok sós könnycsepp, ami végigfolyt rajta. Scar meghalt? Hogy lehet? Mi történt? Annyi kérdésem volt, mégsem tudtam egyetlen szót sem kinyögni. Egyet azonban eldöntöttem: most azonnal összepakolok és megyek haza! Scarlett megérdemli, hogy ott legyek, mikor végső búcsút vesznek tőle.

(tudom, hogy rövid és alig történt benne valami, de nincs sok időm. Mégis jólesne néhány megjegyzés. Köszönöm xx)

Chapter 12/2-13

Hii darlings! Köszönöm az aranyosabbnál aranyosabb megjegyzéseket, mindegyik nagyon-nagyon jól esett. Rohanva írom meg ezt a fejezetet, ugyanis mennem kell tanulni. Ettől függetlenül pocsékul vagyok. Cuki kis náthát szedtem össze a nemrég megrendezett borzalmas fesztiválon.
De nem is szaporítom a szót, csak még annyit, hogy: utólag is (és még egyszer) nagyon boldog szülinapot szeretnék kívánni az egyik legaranyosabb internet-friendemnek :')<3
Jó olvasást, puszil titeket: Jane. xx

u.i.: szeretném, ha most is olyan aktívan kommentelnétek, mint legutóbb. Remélem örültök a
kettő az egyben résznek.

Chapter 12/2-13

Sietve lépkedtem Clar után. Aki néma csöndben és   szapora léptekkel haladt előttem.

-Clar, várj már, és avass be engem is.

-Ehhez neked semmi közöd ─ morogta az orra alatt, majd még gyorsabbra vette a tempót.

Ezt egyszerűen nem hiszem el. Ez a nőszemély elmeháborodott, azt hiszem. Illetve fogalmam sincs. A segítségemet kéri, azt, hogy fogjunk össze, most meg itt undokoskodik, és nem hajlandó elmondani, hogy mi a helyzet. Persze.. Végül is mire számítottam? Tipikus.

-Nos, az meglehet, hogy nincs hozzá közöm, de tudod úgy nem vagyok hajlandó segíteni, hogy nem tudok semmit.

-Akkor hát ne segíts. Hidd el, megkönnyíted a dolgomat.

Össze-vissza beszél, de most már nem érdekel. Akkor is vele tartok, ha irritálom őt, ha nem. Hiába nem képes elárulni, hogy miért kell Ana-t távol tartani Harrytől.. Pont azért tartok vele, hogy megtudjam. Talán még hasznos információ birtokába is juthatok.

*

Mikor Clar belépett előttem a meghitt kis kávézóba, Harry és Ana épp nevetgélve szürcsölték a ─ véleményem szerint ─ forrócsokijukat. A szőke hajú lány mellé léptem, aki idegesen pásztázta végig a két személyt.

-Még volt képed visszajönni és nevetgélni azok után, amit tettél velünk?! ─ Harry rémülten fordult hátra, mikor meghallotta maga mögül a szőkeség hangját; felállt, majd belém karolt, és szorosan a háta mögé taszított.

Mintha nem akarná, hogy halljam, vagy lássam, mi fog történni.

-Clar, én nem tettem semmit. Beszéljük meg higgadtan ─ tiltakozott ijedten Ana.

-A barátnőm voltál! ─ a lány feldúltan üvöltött, ezzel megtörve a kávézó barátságos nyugalmát.

Többen is minket, vagyis őket nézték.

-Köztünk nincs semmi ─ tiltakozott hirtelen felindulásból Harry.

Oh, most már kezd izgalmasabb lenni a dolog. Igazán várom a fejleményeket.

Miután ezt a rövidke mondatot a fürtös kiejtette a száján, Anastasia egy, amolyan "igazad van drágám, még nincs; még" pillantást lövellt felé, majd önkéntelenül is vissza kellett fordulnia az előtte álló, dühtől fortyogó lányhoz, az ugyanis újabb sértéseket vágott a fejéhez.

-Ana, én komolyan azt hittem, hogy te vagy a legjobb barátnőm. Hiszen a te válladon sírtam, mikor Harryvel először szakítottunk  ─ tehát már többször is újrakezdték. -Aztán ádáz módon hátba szúrtál, és összeszűrted vele a levet.

-A ti kapcsolatotoknak úgysem lett volna jövője ─ vágott vissza magabiztosan; már az ő szemei is elsötétültek a méregtől.

Azt vettem észre, hogy Harry próbál kimaradni az egész veszekedésből. Mintha nem akarna belefolyni, és csak sodródni szeretne az árral; vagy valami ilyesmi. Igazából tényleg jobban járt, hogy nem szólt közbe. Ez a két lány egyéni problémája; de ha igaz, amit Clar állít, akkor Ana tényleg borzalmas ember. Eddig sem volt szimpatikus.

-Most mi lesz? ─ suttogtam Harry fülébe.

Megrázta a fejét, miszerint fogalma sincs.

-Talán mennünk kellene, nem gondolod? ─ fordult testével félig felém.

Aprót bólintottam, majd halkan elhagytuk a kávézót. Hátrapillantva láttam, hogy egy pincér idegesen közeledik a két volt barátnő felé, és próbálja csendre utasítani őket.
Nem baj, ha csak ennyit hallottam. Ez bőven elég információ.

*

Lassan sétáltunk a hazafelé vezető keskeny kis járdán. Egyikünk sem szólt semmit. Mindketten a gondolatainkba merülve lépkedtünk. Én például az imént zajlott események megfejtésén törtem a fejem; Ő meg.. arról fogalmam sincs. Nyilván szintén ezen gondolkodott.

-Hát akkor..umm, szia ─ intetettem, mikor a házhoz értünk.

Nem köszönt, csak biccentett. Vele mit sem törődve mentem be a házba, és még otthon is csak azon agyaltam, hogy mi lehet ez az egész.

Harry szemszöge*

Zoe most bizonyára azon gondolkodik, hogy mi ez a "szerelmi háromszög" Clar, Anastasia és köztem. Réges-rég kezdődött az egész; évekkel ezelőtt, mikor a szőke ex-barátnőm és én úgy gondoltuk, hogy megpróbáljuk együtt. Ezután feltűnt az államokból érkezett (mára már egykori) legjobb barátnője, ez pedig nem volt más, mint Anastasia Bay. Ezután Clar és én szakítottunk, Ana pedig túlságosan is közeledett felém, és..
Szóval ez az egész egy borzalmasan bonyolult és nehéz történet. Nemrég Ana visszarepül a a hazájába, vagyis az Egyesült Államokba. Ennek igazából több, mint egy éve. Nos, miután visszament, Clarrel megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy adunk még egy utolsó esélyt ennek az egésznek. Persze szakítás lett a vége, és képbe jött Zoe. Most pedig ismét a rég lezárt múlt szele tört utat magának. Előre félek a jövőtől.

Gondolatmenetemet a telefonom csörgése zavarta meg. Jobban mondva egy sms.

"Unatkozom. Z. xx"

"Én nem. Foglald el magad. H xx." ─ pötyögtem be a kijelzőn elém tárulkozó betűket.

"Szóval valami fontosat vittél véghez..És én megzavartalak. Oh, hadd fejezzem ki mély és őszinte sajnálatomat. Na, ne nevettess. Mit is csinálsz akkor?"

Nem volt kedvem visszaírni; egyáltalán nem volt most kedvem hozzá. Nem akartam mást, mint megbeszélni ezt az egészet Anaval.


Chapter 13

~Harry szemszöge~

Este egy szempillantásnyit sem aludtam. Gondolkodtam. Átértékeltem a dolgokat. Rájöttem néhány dologra, amiről azt hittem, hogy megfejthetetlen, és komoly elhatározásra jutottam. Nehéz döntés volt, de azt hiszem ez a helyes megoldás. Változni ugyan kevés dolog fog, legalábbis azt hiszem. Senki sem halt bele még ebbe. Elköltözöm innen. Elköltözöm erről a környékről. Ebből az utcából és ebből az átkozott házból! Így lesz a legjobb mindenkinek.

A telefonomért nyúltam, majd felhívtam a költöztető céget.

Azt mondták, hogy jövőhéten már költözhetek is. Nem szeretnék messze menni, mindössze fél órányira fogok lakni innen. Szükségem van egy kis környezetváltozásra. Már régóta fontolgattam, hogy megveszem azt a házat; ezt pedig.. Remélem  lesz valaki, aki megveszi. Ha nem is most, de előbb-utóbb biztosan akad rá vevő. Délután elmegyek a ház tulajdonosához, és érdeklődöm egy kicsit.

Lemásztam az ágyról, majd felkaptam a földön heverő fehér pólómat és felvettem, ezt követően a szekrényhez léptem és kivettem belőle a kopott, fekete nadrágomat. Nem ártana beszerezni egy újat. Miután felöltöztem a konyhába mentem, hogy megreggelizzek.

Az utcára kilépve enyhe, mégis hűvös szél csapott meg. Hajam egy pillanat alatt összeborzolódott általa. De sem a szél, sem más nem tántoríthatott el attól, hogy elmenjek, és akár most azonnal megvegyem azt a házat, és magam mögött hagyjam ezt. Zoe ablaka felé pillantottam. A sötétítő fel volt húzva; ő pedig egy bögre ─ véleményem szerint teával ─ állt az ablakban, és kémlelte a tájat. Mikor egy rövid pillanatra tekintetünk összeakadt, én egy halvány mosoly küldtem felé, ő azonban rideg tekintettel bámult, majd ellépett az ablaktól. Nem tudtam mire vélni ezt a furcsa viselkedést, vagyis.. Persze, tegnap nem írtam neki vissza. De miért kell ezen így és ennyire megsértődnie? Vállat vontam, ami olyan volt, mintha magamtól kérdeztem volna, és egy vállvonással le is rendezem.

Telefonom csengeni kezdett; előhalásztam a zsebemből, majd egy laza kézmozdulattal felvettem.

-Hello, anya ─ köszöntem kissé talán hűvösen.

-Harry ─ hallottam a hangján, hogy mosolyog, miközben mondja. -Rég beszéltünk.

-Umm, igen, tudom.

-Valami baj van?

-Nem, azt hiszem, hogy nincs.

-Most azt hiszed, vagy nincs? ─ halkan felnevetett.

-Nincs, de most mennem kell. Van néhány elintézni valóm. Később beszélünk ─ már épp készültem letenni a készüléket, mikor hallottam, hogy még belekezd valamibe. -Mondtál valamit? ─ kérdeztem vissza.

-Kérdeztem. És annyit, hogy mit szólnál hozzá, ha meglátogatnálak a hétvégén?

-Képes lennél iderepülni? Nemsokára úgyis találkozunk majd.

-Tudom, kisfiam, de mégis. Tehát?

-Tudod, hogy mindig szívesen várlak.

-Akkor jó, menj. Vigyázz magadra.

-Te is, szia ─ bontottam a vonalat, majd visszatettem a zsebembe a telefonom, beültem a volán mögé, és már indultam is megnézni az új házat.

*

Minden megfelelőnek bizonyult. A szobák. A bútorok. A színek. Az otthonos környezet. Az egész ház pont nekem való volt.

-Még el kell intéznem a papírokat, hogy meg tudja vásárolni az ingatlant ─ világosított fel a tulajdonos.

-Értem. És ez körülbelül mennyi idő?

-Jobb esetben mindössze csak egy hónap.

Csak? És ezt most komolyan mondja vajon?! Én most akarok onnan elmenni, nem pedig egy hónap múlva.

-Rendben. Akkor majd értesítem, hogy hogyan döntöttem.

-Maga még nem döntötte el? Jó lenne, ha tudná, ugyanis akkor feleslegesen nem intézném a papírokat.

Magamban fortyogtam a dühtől; hogy létezik, hogy egy ember ilyen tudatlan legyen?

-Nem, még nem. Most pedig mennék, ha megbocsájt.

Biccentett, én pedig kiléptem az ajtón, beültem az autómba és szélsebesen elhajtottam onnan. Talán többször át kéne gondolnom ezt a költözést.

Hazaérve még mindig dühös voltam. Lerúgtam a cipőmet és a nappaliba sétáltam. A TV-ben valami szörnyen unalmas és butító műsor ment.

Megvan! Bulit rendezek. Igen, ez majd határozottan jobb kedvre derít és unatkozni sem fogok.

*

Már mindent megszerveztem. Igen, röpke fél óra alatt képes voltam 'megfelelő helyszínt' varázsolni a házból. Áthívtam a srácokat, Ana-t és megengedtem nekik, hogy hozhatnak magukkal még valakit. Még senki se érkezett meg; szeretném, ha Zoe is ott lenne, bár nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet. Anaval szemmel láthatóan gyűlölik egymást. Ennek ellenére én mégis átmentem hozzá.

-Szia, segíthetek valamiben? ─ kérdezte, miután ajtót nyitott.

-Umm, én bulit szerveztem ma estére. Nem akarsz átjönni?

-Ne haragudj, most nem tudok ─ láttam, hogy elpirul.

-Miért? ─ némi felháborodottság volt a hangomban.

-Itt van egy..jó barátom ─ mosolygott halványan.

-Kicsoda?

-Lényegtelen.

-Mondd, kérlek.

-Csak Luke.

Luke. Hát persze. A kedves, kis "minden lében kanál" Luke.

-Akkor nem is zavarok.

-De azért remélem nélkülem is jól fogsz szórakozni.

-Oh, erről biztosíthatlak.

Tudtam, hogy ezen mondatom után a lelkét erősen mardosni fogja a fájdalom, düh, harag és egyéb vegyes érzelmek. Épp ez volt a célom.

*

Egyáltalán nem érzem jól magam.

Eddig nem igazán akartam beismerni, de most már tudom, hogy nem kellett volna azt mondanom szegény Zoenak, amit mondtam. Azt hiszem, ő lelke helyett most az enyémet mardossa a fájdalom és a bűntudat. 

(sokat jelent egy megjegyzés; legyen az egyszavas, vagy kettő. A lényeg, hogy írsz, és ez nekem mindennél több örömet okoz. Jane xx)