Chapter 18

Hi darlings! Újra itt. Igazából nehezen döntöttem amellett, hogy folytatom, végül mégis itt kötöttem ki, hiszen nagyon a szívemhez nőtt ez a kis történet, és persze ti is! Sokak örömére és bánatára ((mert igen, volt pár névtelenke, aki kifejezetten azt mondta, hogy szar, és zárjam be, nevermind)) folytatom a blogot! Nem fogom és nem is akarom törölni. Most már legalábbis nem. Átgondoltam a dolgokat, és sajnálom a kirohanásomat, nem tudom mi ütött belém. Névtelen barátaimnak pedig innen üzenném, hogy nem érdekel, hogy miket írnak, szeretem ezt csinálni, és folytatom; azt hiszem, hogy senki se kötelezi őket arra, hogy olvassák. És köszönöm, hogy Ti mindig mellettem álltok! :')
xx

u.i:
a fejezetet Taylor Swift State of Grace és Treacherous című dala ihlette.

Chapter 18

~Harry szemszöge~

Zayn még mindig fogta a fájó terültet, Zoe pedig karba tett kezekkel, diadalittasan mosolygott mellettem.

-Ti honnan ismeritek egymást? ─ mindketten felém kapták a fejüket, majd egyszerre kezdtek bele a mesélésbe, azonban a lány csendre intette Zayn, és rendesen elkezdte a mondandóját.

-Igazából még nem meséltem neked erről, de én London rossz negyedében nőttem fel. Rossz emberek vettek körül, akik ártottak nekem. Egy volt ezek közül Zayn is. Nos, innen.

-Mit tett veled? ─ sziszegtem a fogaim között, ügyet se vetve arra, hogy a legjobb barátomról van szó, aki velem szemben ül.

Zoe szeme csillogott a bosszúvágytól, miközben tekintetével Zaynét kereste, aki bűnbánó arccal motyogta:

-Kiabáltam vele. Én..én megütöttem őt egyszer. Sajnálom, oké? Nem voltam józan. Fogalmam sem volt semmiről, ő pedig felhúzott. Rég történt már ─ lehajtott fejjel beszélt, majd közelebb sétált hozzánk.

-Rég ─ suttogta maga előtt a lány. -Igazából hozzád jöttem, Harry. Azt szeretném megkérdezni, hogy akkor két hét múlva ugye fellépsz a daloddal? ─ mosolygott, közben arca teljesen kivirult.

-Umh, igen, azt hiszem.

Mielőtt bármit is mondhatott volna, Zayn közbevágott, miszerint ő elmegy zuhanyozni, és csak néhány óra múlva tér vissza köreinkbe. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem bántam. És azt is el kell mondjam, hogy nem tudom mit érzek most. Olyan..furcsát. Itt van ez a lány a közelemben, akire sose néztem úgy, most viszont mégis örülök a közelségének. Annak, hogy itt van velem, és tudunk beszélgetni.

-Lenne kedved nemsokára eljönni velem..sétálni? ─ bátortalanul kérdezte.

Örülök, hogy összeszedte magát a barátnője halála után. Nagyon megrázhatta az esemény, így természetesen szerettem volna vele lenni, ezért egyértelmű, hogy a sétára azonnal igennel feleltem.

-Remek, akkor négykor nálunk? Onnan pedig megyünk valahová.

-Részemről rendben.

*

Fehér pólót vettem fel sötét farmerral. Egy sétához szerintem nem kell úgy kiöltözni. Hiszen ez csak egy séta. Szóltam Zaynnek, hogy elmegyek, mire ő csak bosszúsan forgatta a szemét, és azt tanácsolta, hogy maradjak távol Zoetól, ugyanis én nem ismerem, nem tudom, hogy valójában mire képes. Bólintva hagytam magára, de egy csöppet sem érdekelt, hogy mit gondol.

Átcsörtettem a szomszédba, majd hosszasan nyomtam a csengőt, mire bentről hallottam egy "Nyitva!" kiáltást, ezért lassan kinyitottam az ajtót és beléptem rajta. Sehol senki nem volt. Az egész házat csönd uralta. Furcsa. Azonban hirtelen lépteket hallottam. Lassan sétált le. Kék kockás inget és csak úgy, mint én, ő is sötét farmert viselt. Haja be volt fonva, így nem látszottak sötét fürtjei.

-Szia ─ halkan motyogta, közbe elmosolyodott. -Indulhatunk?

-Persze ─ bólintottam, majd előre engedtem, majd megvártam, ameddig elém lép, és bezárja az ajtót.

Csendben sétáltunk egymás mellett. Egyikünk se szólt semmit, csak élveztünk a késő nyári szellőt, a halvány napsugarat, amely kellemesen cirógatta az arcunkat. Nem tudtam megszólalni. Egy hang se jött ki a torkomon. Legbelül azt kívántam, hogy ez a pillanat soha se érjen véget, majd Zoe, mint aki olvas a gondolataimban, megszólalt:

-Olyan jó így.

Halványan elmosolyodtam. Mégis mit mondhatnék?

-Azért kicsit hiányozni fog ez a hely ─ sóhajtott fájdalmasan.

Titkon reméltem, hogy azt mondja, meglátogat majd. Igen-igen, tudom, hogy azt mondtam nemrég, hogy nem akarom őt felkeresni, ha elmegy, de ez hatalmas butaság lenne részemről.

-Hiányozni fogsz ─ nyögtem ki, amit azonnal megbántam, hiszen lehet, hogy félreérti, és hazamegy.

-Te is nekem ─ lépett elém, majd szorosan átölelt.

Beszívtam édeskés parfümjének mámorító illatát, és az igazat megvallva én sem akartam őt elengedni. Szorosan tartottam a karjaim között, és örültem, hogy végre nyitott felém; hogy megbízik bennem, és nem utál, mint annak idején.

Elhúzódott, majd rám mosolygott, és mentünk tovább. Nos, igen, egyszer minden jó véget ér.

-Nincs itt egy pad, ahová leülhetnénk?

Hosszasan keresgéltem a tekintetemmel, mire tőlünk körülbelül tíz méterre megpillantottam egyet.

-Gyere ─ fogtam körbe a csuklóját, és magam után húztam.

*

Már órák óta itt ülünk ezen az ütött-kopott padon, és csak nevetünk. Imádom, hogy a csöppet sem vicces kopp-kopp vicceimen hangosan felnevet.

-Umh, oké. Meséld el nekem, hogy mi a legrosszabb dolog ami valaha történt veled ─ kérte nevetve.

-Rendben. Gimnáziumba járhattam, ahol nagyon tetszett egy lány. Tényleg szép volt. Hosszú, szőke haj, kék szem, és a többi. Tudod, amolyan minden fiú álma. Hogy én hogy néztem ki? Borzos haj, hülye vigyor, és minden más. Én tipikusan nem voltam egy lány álma sem ─ nevettem. -Szóval épp az ebédlőbe ment, mikor én már végeztem a vásárlással. Narancslevet vettem, ugyanis csak azt ihattam. Tudta, hogy mennyire odavagyok érte, mármint nem a narancsléért, hanem a lányért, szóval rám borította az egészet. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hiszen csak távolról csodáltam, ettől függetlenül narancslé díszítette a fehér pólómat, és az egész ebédlő rajtam nevetett.

-Ez annyira nem is vészes, de azért örülök, hogy elmondtad ─ mosolygott.

-Ott, abban a pillanatban igazából nagyon kínos volt.

-Egyébként Harry..tudod, nekem hiányozni fogsz. Komolyan.

-Hé, muszáj elmenned? Mi lenne, ha itt tanulnál?

Felnevetett a kérdéseimen, aztán valószínűségét felmérve én is ugyanezt tettem. Biztos, hogy nem maradna itt.

-Persze, hogy muszáj. El kell mennem ─ az utolsó három szót olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy folyamatosan visszhangzik a fejemben.

"El kell mennem."

-Miért? Miért most kezdtünk el jóba lenni? Az utolsó napokban?

Mosolyogva vállat vont.

-Igazából nem bánom. Így sokkal izgalmasabb volt ez az egész, hülye nyár. Tudod Harry, örülök, hogy csak most lettünk jóba. Jobb így.

Bólintottam, bár nem értettem egyet.

-Umm..én azt szeretném kérdezni, hogy mi volt közted és Zayn között?

-Mi? Mármint..semmi. Ő jó srác. Szeretem, komolyan. Sosem ütött volna meg, ha akkor nem részeg, és én nem húzom fel. Mindig számíthattam rá.

-Igen, tudom. Ő valóban..jó srác.

Ezen mondatom után csend szállt ránk. Annyira szerettem volna megszólalni. Mindegy, hogy mit. Egyszerűen csak szerettem volna mondani valamit. De az igazat megvallva egy kicsit élveztem, hogy nem beszélgetünk, csak elmélyülten gondolkodunk egymás társaságában. Olyan furcsán gondtalan volt most minden. Egyedül vagyunk a változó gondolatainkkal. Most minden, amit tudunk, az az el nem engedés. Egyedül vagyunk. Csak ő és én. Tiszta lappal indulunk. Soha nem volt ez a lány jó, és én már épp kezdtem megszokni a rossznak az árnyalatait.

-Harry..─ elhaló hangon szólt hozzám, és szinte el se hittem, hogy ő az a lány, akit nyár elején megismertem.

-Igen?

-Tudom, hogy még van időm, és nem holnap, vagy holnapután megyek el, mégis meg kell tennem valamit, mielőtt örökre elmennék erről a helyről.

-Mit? ─ halkan felnevettem, hogy oldjam a feszültséget, de nem ment.

Ő ugyanolyan sápadtan és megviselten ült ott, mint néhány másodperccel ezelőtt. Mi történt? Rendben, ez már több mint furcsa. Nem mondott semmit. Nem nyitotta szólásra a száját. Hosszú, sötétbarna hajfonata a hátán pihent, miközben tekintetével engem fürkészett. Vajon mire készülhet?

-Ez veszélyes ─ suttogta, én mégis hallottam.

Megrázta a fejét, egyszerűen csak közelebb csúszott hozzám. Arcunkat csupán néhány milliméter választotta el. Semmivel se több. Zoe ajkai hirtelen támadtak le rám, majd hosszú csókban forrtunk össze. Éreztem, ahogy belemosolyodik a csókba, ami engem is erre késztetett. Puha ajkai, és az enyémek oly tökéletes illettek össze..Levegő hiányában kénytelenek voltunk elválni egymástól. Homlokomat az övének döntöttem.

-Ugye nem haragszol..emiatt? ─ félénken szólt.

Lassú csókkal válaszoltam, ami egyértelműen azt jelentette, hogy nem haragszom rá. De ez igazából ostoba kérdés volt. Haragudni azért valakire, aki nem mellesleg csodálatos, mert megcsókol?

-Mi lesz ezután? ─ kérdeztem.

Becsukta a szemét, de nem mondott semmit. Nyilván azért, mert ő sem tudta a választ. Egyenlőre talán jobb is ez így.

Azonban én még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy megcsókolt. Zoe Harrison megcsókolt engem. Miért? Én azt hittem, hogy nem szeret. Sőt.

-Fázom. Menjünk ─ kérlelt, mire én felálltam, majd megvártam, mire ő is mellém lép.

Kezeimet lassan övére csúsztattam. Ujjaink szorosan tapadtak egymáshoz, és én egy percig se akartam elengedni. Nem utasította vissza azt, hogy kéz a kézben sétáljunk egészen hazáig, aminek külön örültem.
Úgy sétáltunk a kihalt utcákon, mint egy ezer éves szerelmespár, pedig fogalmam sem volt arról, hogy mit is érzek iránta; csak reménykedni tudtam, hogy ő valamelyest azért tisztába van az érzéseivel.

Viszont nem foglalkoztam többet a dologgal. Élveztem, hogy ez a perc, és az elkövetkezendők is, csak a miénk, és senki másé. Minden tökéletes volt.

De meddig? 

(Nos, drágáim, hogy tetszett? Személy szerint nekem ez a kedvenc részem. Eddig egyik fejezet sem nyerte el a tetszésemet azok közül, amiket írtam, de ezt most kifejezetten imádom. Remélem nektek is tetszett. Ha nem, akkor sem baj! Ettől függetlenül hagyj magad után egy kommentet! Jane xx)