2013. dec. 28.

Különkiadás

Hii babyk! Most két dologgal leplek meg titeket, vagyis..Szóval két történetet olvashattok lejjebb, mind a kettőt két csodálatos embernek, és egyben két barátomnak is írtam. Annának és Virágnak.
Utóbbit lehet ismeritek is, hiszen ő írja a Shadow c. blogot, ami zseniális, de gondolom, ezt mondanom se kell, hiszen aki ismeri, azt tudja, aki nem, az pedig feltétlen kezdjen bele! Anna pedig egy nagyszerű ember, barát, és mindkettőjüket imádom! Szóval gondoltam, hogy ha Karácsony után is, de azért írok külön-külön nekik két kis történetet.
Virág 1D koncertre megy, és ezért arra gondoltam, hogy írok neki egy..uhm..olvassátok el, és az mindent megmagyaráz. Annának, aki nagyon megérdemelné már azt a koncertet, pedig egy szintén kedves kis sztorival szeretnék mosolyt csalni az arcára. :)♥

Virág:

Feszülten ültem a hotelszobában. A szobából rálátást nyertem Londonra, és elakad a lélegzetem, akárhányszor kipillantottam a gyönyörű fővárosra. Lassan, de igazán lassan a tükör elé sétáltam, hogy néhány pillantást vethessek magamra. Fekete ruha volt rajtam, kicsit feljebb ért a térdemtől, hajam enyhén hullámos volt. A tükörbe mosolyogtam, és igazán elégedett voltam önmagammal. Különösen boldog voltam, ami nem meglepő, hiszen életem eddig legszebb napja elé nézek. Érzem, hogy ez az éjszaka felejthetetlen lesz, felemeli az egész eddigi életemet, és színt visz a hétköznapjaimba. Mikor megtudtam, hogy eljuthatok oda, ahová több éve akartam, eleinte fel sem fogtam. Sírtam, és örültem, talán úgy, mint még életemben azelőtt soha.

Körmöm feketére volt festve, és szinte egész nap kapargattam róla a lakkot, azonban mégsem zavart, hogy a festék már nem volt tökéletes. Alig néhány perc múlva indulok egy olyan eseményre, amire biztosan emlékezni fogok egész életemben.

Halk kopogás zavarta meg a gondolatmenetemet, majd nem sokkal később apa fejét láttam meg, ezt követően pedig megjelent az ajtó mögül az egész alakja.

-Gyere, induljunk ─ bólintottam, majd ismét rámosolyogtam a tükörképemre.

Őszinte mosoly volt. Teljesen az. Nem lett volna okom szomorkodni, most az egyszer nem. Hiszen itt vagyok ebben a csodálatos városban, együtt öt olyan szintén csodálatos személlyel, akik ─ ha nem is tudják, de ─  megmentették az életem a puszta létezésükkel.

Nyugodt és felszabadult sóhaj szökött ki a számon, mire apa csak elmosolyodott. Felszabadult voltam, nyugodt, boldog, jókedvű és szabad.

Az autó, amivel az arénához mentünk, már a hotel előtt várt minket. A sofőr kedvesen rám mosolygott, amit viszonoztam. Az út csendesen telt. A telefonomat szorongattam, közben pedig a megunhatatlan és gyönyörű Little Things szövegét dúdoltam, ami a fülhallgatómból szólt.

Mikor megérkeztünk a hatalmas arénához, azt hittem, hogy menten elájulok, vagy elfogy a levegőm és meghalok. A tüdőm összeszorult, azonban a szám sarkában ott bujkált a magabiztos mosoly, közben a tudatalattim azt suttogta, hogy 'Sikerült, mert megérdemelted, látod? Valóra vált, sikerült, mert ez járt neked.'

Büszke léptekkel haladtam a bejárat felé, ahol kígyózó sor állt, és várt. Itt, ma, ezen a napon mindegyikünknek valóra válik egy álma. Van, aki többször járt itt, hogy újra, és újra átélje azt. Bárcsak én is eljöhetnék minden koncertre...

Rengeteg szimpatikus lányt véltem felfedezni, akik a jegyüket szorongatták, és várták, hogy végre bejussanak, csakúgy, mint én. Azt hittem, hogy elsírom magam, hiszen az örömtől lett volna rá okom. Néhány könnycsepp akaratlanul is lecsordult az arcomon; nem bírtam, de azt hiszem, már nem is akartam visszatartani őket. Boldog voltam, kimondhatatlanul boldog.

*

Az aréna valóban hatalmas. Sokkal nagyobb, mint amilyennek valójában elképzeltem. Egyébként egy apró cetlit szorongattam a kezemben már egy ideje, abban reménykedve, hogy valami csoda folytán találkozok valamelyikükkel, és..
A gondolat megszakadt, nem is folytattam tovább, hiszen nem lett volna értelme kétes ábrándokba kergetni magam. A papírdarabka mellett némi pénz is volt a kezemben, hogy útban hazafelé vegyek magamnak némi innivalót, ugyanis biztos, hogy kifulladok a koncert után. Tervezem, hogy végigéneklem az egészet, és egyáltalán nem érdekel, hogy jó hangom van -e, vagy sem.

Most már az sem érdekelt, hogy távol vagyok a színpadtól, egyszerűen jó érzéssel töltött el, hogy egy levegőt szívhatok azokkal, akik többet jelentenek nekem, mint a saját életem.

*

Néma csöndbe borult az egész helyiségre, esetleg néhány lány a telefonjával világított, és hirtelen füst, és sötét jelent meg, majd öt alak rajzolódott ki. Azonnal felismertem, hogy ki hol áll. Még mindig csend volt. Feszült voltam. Ideges. Alsó ajkamat harapdálva vártam, hogy mi következik most. Egyszerre beleborzongtam, mikor Zayn hirtelen fényt kapott, és rálátást nyertem alakjára. Őt követte Niall, Louis, Liam, és végül Harry göndör fürtjeit is megpillanthattam, amitől könnyes lett a szemem, azonban gyorsan letöröltem.

-Starts the concert! ─ kiáltotta el magát Louis teli torokból, mire mindenki sikítani kezdett, és csak én álltam ott megsemmisülve, mint aki nem is él.

Hirtelen annyi boldogság öntött el, hogy azt nem tudom szavakban megfogalmazni.

A Little Black Dress volt az első dal, amivel kezdtek. Ezt követően pedig sorra jött a többi kedvencem. A koncert nagyon sokáig tartott. Sírtam, és nevettem. A fiúk csodálatosak voltak. Jobb volt, mint amilyennek álmaimban képzeltem. Vörösre sírt szemekkel álltam ott, mikor vége lett.

Apa egyébként a koncert felénél szólt, hogy kimegy. Mikor mindenki elment, én is sietős léptekkel indultam a folyosóra, ahol feltehetőleg már várt.

Legalább tizenöt percig bolyongtam a hatalmas arénában, ahol alig voltak emberek. Nem találtam apámat, és fogalmam sem volt, hogy merre van. Kezdtem egyre jobban kétségbeesni, hiszen biztonságiakon kívül nem láttam senkit.

Egyik helyről a másikra szaladtam, mikor valaki hozzáért a vállamhoz.

-It's your money ─ mondta, miközben átnyújtotta az összeget, közben mosolygott, és tökéletes fehér fogai látszottak. -You okay? ─ aggódva pislogott rám, zöld szemeimben láttam az aggódást, azonban én...

Én megfagytam. Ott álltam előtte, ELŐTTE, életem megmentője előtt, és nem tudtam mást csinálni, mint pislogni. Talán még levegőt is elfelejtettem venni.

-Harry, come here! ─ kiáltott egy hang, és azonnal felismertem. Liam.

-Wait ─ kiáltotta, majd továbbra is engem nézett.

A vállamat fogta, és nem engedte el.

-I don't know what to say ─ motyogtam, ő pedig újra megkérdezte, amit néhány perce.

-You okay?

Bólintottam.

Persze, normális esetben nem így viselkednék, de még gondolkodni sem volt erőm. Mondott valamit, de nem igazán tudtam rá összpontosítani. Tekintetem mellkasára vezettem. Fehér póló volt rajta. A két madár, amely a mellkasán volt, kissé kilátszott. Túl sokáig időztem ott a pillantásaimmal. Majd szavai hirtelen lejátszódtak újra és újra a fejemben, de már nem láttam mást, mint távolodó alakját. Tökéletes hátát, haját, lábait. Elszúrtam. Szokás szerint. Elszúrtam.

"Itt volt előtted! Mi a fene van veled?" ─ egy belső hang korholt.

Megfagytam. Ott álltam előtte, és egy nyomorult, egy átkozott "Köszönöm"-öt nem tudtam kinyögni. Nem lehetek ilyen..

Mielőtt tovább gondolhattam volna, apa alakját láttam meg közeledni.

-Csak, hogy megvagy. Már mindenki elment ─ mosolygott, majd mikor meglátott, hirtelen lefagyott az arcáról. -Mi történt, kincsem?

Megráztam a fejem, miszerint semmi.

-Csak sajnálom, hogy vége a koncertnek ─ sóhajtottam fájdalmasan, félig az igazat mondva, félig hazudva.

Hiszen valóban rettenetesen sajnáltam, hogy vége lett, és nem lehetek itt többé, de a legnagyobb fájdalmam még mindig az volt, hogy Ő ott állt előttem, én pedig hagytam elmenni. Hagytam elsétálni. Hagytam, hogy úgy menjen el, hogy...Hogy is? Mit gondolhat rólam? Oh, pontosan tudom. Valami eszméletlen bugyuta kis tizenéves lánynak tarthat, akit sokkolt a látványa, és most elégedett magával, és mosolygott, én pedig határtalanul boldog voltam, és utálom magam, amiért ezt nem tudtam kimutatni, de feltehetőleg rájön még élete során, hogy mekkora örömet szerzett nekem...vagy nem.

Néhány lépéssel a kijárat felé jártunk, az előcsarnok szerűségben, hirtelen erős hang ütötte meg a fülemet, és gondolom a mellettem sétáló apámét is, mire hirtelen hátrafordultam a könnyes szemeimmel.
Gyors léptekkel sietett felém, kezében szorongatott valamit.

-You lose your money. Again ─ nevetett, mire én hirtelen feleszméltem, és olyan szorosan öleltem át, mint még soha senkit, éreztem, ahogy folyamatos boldogság önt el, ahogy megnyugszom, és éreztem, hogy fejét az én fejemre teszi, ezzel pedig még inkább okot adva arra, hogy boldog legyek.

Nem akartam azt mondani, hogy mennyire szeretem, hiszen az előző tettem erről tanúskodik, és biztos, hogy a legtöbb rajongótól ezt hallja. Sokkal inkább más járt a fejemben, mikor elhúzódtunk, de ő még mindig ölelt engem.

Apa hirtelen felindulásból elővette a fényképezőgépet, és nem érdekelte, hogy odanézünk -e vagy sem, hogy mit csinálunk, egyszerűen csak fényképezett, és éreztem, hogy mosolygott.

-Sorry, but I gotta go ─ mosolygott, mire én halkan énekelni kezdem magamban.

-Don't let me go...

-'Cause I'm tired of feeling alone ─ mosolygott, majd visszajött mellém, és énekelni kezdett.

Halkan, de én tökéletesen hallottam minden egyes szót. Könnycseppek hada csorgott le az arcomon, mire ő még mindig csillogó szemekkel énekelt.

Csak nekem. Csak most. Csak én hallottam. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. Annyiszor játszottam már ennek a gondolatával, és soha, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer meg is fog történni.

Mikor befejezte a dalt, elhúzódott, majd kedvesen mosolygott, zöld szemei csodálatosan csillogtak, mintha talán könnyeket is láttam volna.

-I love you, beautiful ─ intett, majd eltűnt egy folyosón.

Én még mindig ugyanúgy álltam ott, mint mielőtt elment. Éreztem, hogy rengeteg könny folyik le az arcomon. A boldogságtól, mert ez csak velem történt, és a szomorúságtól, mert vége lett.

-Ideje mennünk ─ rázott vissza a valóságba apa hangja, mire bólintottam, és gyors léptekkel hagytam el az aréna területét. -Egyébként rengeteg képet csináltam. Tudod, nagyon büszke vagyok rád.

Kérdően néztem rá. Miért büszke rám?

Mintha olvasott volna a gondolataimban, folytatta.

-Kevés ember lett volna képes azért küzdeni, hogy eljusson ide. És tudod te miért vagy itt? ─ néhány percig hallgatott. -Mert megérdemelted ─ sóhajtott boldogan, mire elmosolyodtam és átöleltem.

*

Néhány órával később, az ágyon ülve, a fényképezőgépet szorongattam a kezemben és néztem a képeket. Mind olyan tökéletes volt. Mosolygott rám. Hozzám szólt, beszélt hozzám. Megölelt. Énekelt nekem. Túl sok információ volt ez nekem, és túl sok esemény. Mire a gondolataim végére jutottam, arcom újra könnyes, szemem pedig újra piros lett. Ez velem történt? Biztosan? Velem? Azzal a lánnyal, akiben alig van remény és hit..Velem?

Határozottan állíthatom, hogy a világon most én vagyok a világ legeslegboldogabb és legszerencsésebb embere.

Hirtelen elhatározásból megkerestem az asztalra letett pénzt, amit Ő adott nekem. A kis papírdarab is benne volt, amit még a pénzzel együtt szorongattam. Épp ki akartam dobni, mikor észrevettem rajta valamit..Írtak rá. Lassan bontottam ki, majd tanulmányoztam.

Aláírta nekem ezt a vacak papírt, amit épp az előbb akartam kidobni, és biztos, hogy hatalmas, életem egyik legnagyobb hibáját követtem volna el, ha megteszem.

"You're beautiful, baby. 
Harry xx"

Még álmomban is Ő jelent meg, és tudtam, valahol belül nagyon erősen éreztem, hogy nem most találkoztam vele utoljára.


Anna:...

Fogalmam sem volt, hogy valaha ilyen történik velem. Hogy a nővérem elvisz magával Londonba. Egy hét álmaim városában. Értitek? Egy hosszú hét.

-Mindent elraktál? ─ hallottam anya hangját a földszintről.

Sóhajtva kiáltottam le neki, hogy igen, minden a bőröndömben van.

A nővérem jelent meg mosolyogva a szobában. Hosszú, sötétbarna haja egyenes volt. Gondolom szokás szerint most is kivasalta. Szúrós szemekkel figyelt, mikor látta, hogy az újságból megkaparintott, srácok képével díszített autogramkártyát teszem a táskámba.

-Miért hozod azokat?

-Mert ─ válaszoltam szűkszavúan, majd hátat fordítottam, és úgy csináltam, mint aki sürgősen keres valamit.

Hosszú, csőszárú farmer volt rajtam, fehér pólóval. Hajam egyenletesen omlott a hátamra és a vállamra egyaránt. Épp az előszobában húztam a cipőmet, mikor anya hangját hallottam meg, nyilván a nővéremmel beszélgetett.

-Vigyázz rá, még gyerek, rendben?!

Válaszul nyilván csak egy sóhajt, vagy szemforgatást kapott, mert ezt követően csend szökött mindenhová. Az autó, aki a repülőtérre visz minket körülbelül negyed óra múlva érkezik, de én már így is türelmetlenül álltam az ajtóba, a bőrönd fogóját szorongatva. Tenyerem izzadt az örömtől és az izgalomtól. Szerencsém, hogy rengeteg spórolt pénzem volt, tehát azt vehetek majd magamnak, amit akarok.

A pénzem mellett, a zsebemben egy apróra összehajtott papírdarab pihent. Egy levél. Ezt még sohasem mondtam senkinek. Írtam egy levelet Louis-nak, hogy ha találkozunk, és nincs időm semmit se mondani, akkor egyszerűen odaadjam. Ez annyira gyerekesen és irreálisan hangzik! Tisztában vagyok vele, hogy nem fogunk találkozni, mégis kétes ábrándokba kergetem magam.
"...és akkor majd odaadom a levelet." ─ sokszor játszottam el a találkozás gondolatával, a nap huszonnégy órájában Ő és a többiek jártak a fejemben.

Egy fékezés hozott vissza a jelenbe, ami nem jelentett mást, mint azt, hogy megérkezett az autó, amivel mehetünk.

Anya hosszasan vett tőlem búcsút, csakúgy, mint a nővéremtől is. Néha túl aggodalmas. Nem kéne ennyire féltenie minket, hiszen elvégre már nem vagyunk olyan kicsik.

-Minden nap hívjatok, oké? ─ kérdezte halkan, mire mindketten némán bólintottunk.

-Szeretlek ─ suttogtam a fülébe, miközben megöleltem.

-Én is ─ mosolygott kedvesen, amitől máris hiányozni kezdett, pedig még ott állt előttem.

-Gyerünk, igyekezz,  különben lekéssük a gépet ─ mormogta a nővérem, mire boldogan sóhajtottam, és jelenleg még a piszkálódó hangneme sem érdekelt, csak az, hogy holnap ilyenkor már Londonban leszek.

*

A repüléstől nagyon félek, ettől függetlenül viszont folyamatosan kinézek az ablakon, hogy megbizonyosodjak arról, mennyire magasan vagyunk. Elképesztő. Csodálatos látni a felhőket, a hófehér felhőket, amik sokkal szebbek, mint ahogy képzeltem. Az ég szinte narancssárga és rózsaszínű egyszerre, néhol a fény megtörik, és ott a sárga is közrejátszik. Bámulatos.

Bármennyire is szerettem volna még csodálni ezt az egészet, akaratomon kívül aludtam el.

Egy monoton, női hangra ébredtem, ami utasított, hogy kapcsoljuk be az öveinket, ugyanis megkezdik a leszállást. Kipillantottam az ablakon, és megpillantottam a csodálatos várost. A szürke felhők ellenére is ─ amik az égen gyülekeztek ─ boldog voltam. Mert itt lehetek.

Lassan megböktem a mellettem szuszogó nővérem vállát, hogy kelljen fel, hiszen itt vagyunk. Elégedetten elmosolyodott, mintha gondolatban teljesen máshol járna.

*

A hotel gyönyörű volt, tényleg. A város meseszép negyedére nyerhettem kilátást, ami éjszaka állítólag még gyönyörűbb.

Furcsa, hogy anya elengedett. Hiszen életemben nem gondoltam volna, hogy a nővéremmel ─ aki bár felelősségteljes ─ fog elengedni. Kellemeset csalódtam. Úgy látszik, vannak még csodák. A lakrészünk két hatalmas szobából állt, azonban a szobák nem voltak egyforma méretűek. Esélyem se lett volna a nagyobb szobába vinni a dolgaimat, hiszen egyértelmű volt, hogy ott a testvérem birodalma lesz egy hétig. Igazából nem is érdekelt, a lényeg, hogy itt vagyok.

-Nem megyünk el vásárolni?

Beleegyezően bólintottam, majd elvonultam átöltözni valami kényelmesebb szettbe, de a levelet véletlenül se felejtettem el kivenni az előzőleg viselt nadrágból, és betenni abba a nadrág zsebébe, ami éppen rajtam volt.

Tudtam, hogy London szép, de hogy ennyire? Nagyon sokat sétáltunk, nem vásároltunk túl sokat, igazából hasznosan töltöttük az időt. Megnéztünk mindent, amire kíváncsiak voltunk, vagyis majdnem mindent. Én legszívesebben az egész várost már aznap körbejártam volna, de szerencsére holnap is van nap.

*

Néhány nappal később a belvárosban sétáltunk. A pénzemből egyébként rengeteg olyan dolgot vettem, amikről Ők néznek vissza.

Drága ruhaboltok előtt sétáltunk el, és az egyikbe kérdezés nélkül rohantam be, félrelökve minden vásárlót. Olyan hírszerűséget olvastam az egyik rajongói oldalon, hogy Louis és Zayn ma eljönnek ide, ahol Eleanor imád vásárolni, és ez a bolt nem más, mint a Forever 21. Állítólag Eleanor-nak akar ajándékot venni, akinek a születésnapja közeleg, és Zayn pedig elkíséri.

Hiába kerestem tekintetemmel Zayn-t vagy Louis-t. Egyiküket sem láttam. Nyilván nem is jönnek ide, és az egészet valami idióta találta ki.

A nővérem sajnálkozó tekintetével találtam magam szembe, aki a napok alatt már hozzászokott ehhez.

-Sajnálom. Tudod, hogy tudják, hogy szereted őket.

-Dehogy tudják...

Feladóan sóhajtottam, azonban nem adtam fel. Nem mehetek úgy haza, hogy nem találkoztam velük...vagy mégis?

*

A napok villámgyorsasággal teltek, és én egyiküket se láttam. A levelemet is elhagytam, ami egy jel volt, hogy ébredjek fel végre, és lássak tisztán, azonban én ebbe képtelen lettem volna belenyugodni.

Miután felkeltem, átsétáltam a nővérem szobájába, azonban az ágya üres volt, és egy rózsaszín papírcetli pihent a párnáján.

"Elmentem elintézni valamit, el ne menj sehová! Ott várj meg. Délutánra visszaérek." ─ olvastam fel hangosan a cetlin szereplő rövid, három sort.

Ráestem az ágyra, és visszaaludtam.

Késő este volt, mikor felkeltem. Holnap indulunk haza, és én még csak nem is éreztem jól magam. A nővéremet nem találtam sehol, ami arra késztetett, hogy aggódjak, és féljek. Igazából tényleg kezdett érdekelni a dolog, hogy hol is lehet.

Épp, hogy befejeztem a gondolatot, az ajtó kinyílt, és egy ismerős hang ütötte meg a fülemet:

-Itt vagyok!

-Remek ─ dörmögtem, majd kisétáltam a konyhaszerűségbe, ahol ő is volt.

-Hol voltál?

-Vásároltam, nézelődtem. Ne haragudj, hogy itt hagytalak.

-Nem gond.

-Egyébként találkoztam a Szerelmeddel. Odaadtam neki a levelet, amit írtál, és tessék, vagyis várj ─ kezdett kutakodni a zsebében, majd átnyújtott egy papírt.

Nem olvastam el. Ehelyett furcsán méregettem, ugyanis mi az, hogy a levelemet? Hogy került hozzá?

-Louis? Úgy hívják, igaz? ─ bólintottam. -Az utcán láttam, épp vásárolt valamelyik másikkal. De hogy tudtál olyan nyálas levelet írni?

Nem tudtam megszólalni. Nem kaptam levegőt. Összeestem. Éreztem, hogy elájulok a sokktól és az örömtől, ami egyszerre ért. Csupán néhány perccel később tértem magamhoz, és erőm sem volt haragudni a lányra, aki előttem állt, és aggódó tekintettel vizslatott, nem zavart már, hogy nem vitt magával. Örültem a tudatnak, hogy Louis-nál van a levelem, tud rólam, és minden bizonnyal megmosolyogta minden szavam.

10 megjegyzés:

  1. Komolyan bőgök,pedig nem nekem szól...mégis átérzem és olyan valóságosan jelenik meg előttem. Gyönyörűt írtál, a lányok is biztosan örülni fognak neki! Virágot ismerem is, nagyon megérdemli ! Jó olvasást, mindenkinek ajánlom, hogy szánjon erre egy percet is

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úristen, de aranyos vagy! :') ilysm!♥
      u.i.:valóban megérdemli(k) :):)))))))<3

      Törlés
  2. Újabb 2 csodálatos iromány! :) Hihetelen jók lettek! Majd a hétvégén zaklatlak :D

    VálaszTörlés
  3. Jók lettek. Ügyes vagy! :)

    VálaszTörlés
  4. Drága Jane!
    A barátnőid mázlisták, hogy ennyire szereted őket, hiszen ezek a novellák gondolom nem öt perc alatt születtek. Nagyon tetszett mind a kettő, bár az angol részekkel volt egy kis problémám, mert én egy-két helyen máshogy írtam volna - csak az angol tanárom miatt, belénk verte azt, hogy olyan nincs, hogy You okay?, hanem Are you okay?. De tényleg nem kritizálok semmit <3 Nagyon ügyesen megírtad és várom a kövi bejegyzést :) Előre is BUÉK <3
    Millio psuzi Xx imádlak :)

    VálaszTörlés
  5. Hola!
    Mindkettő nagyon de nagyon jó lett! :)
    Az első nagyon ahw lett, mást nem tudok mondani. Nagyon tetszik és kész! (:

    VálaszTörlés
  6. Szia!
    Nagyon jó lett! Egyszerűen imádom amit írsz!:)
    Nézz be hozzám, vár egy kis meglepi ;)
    http://thesecretsoftheforest.blogspot.hu
    puszi:Vivienn J. :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, aranyos vagy<3
      Nemsokára jön az új rész (EZT ÜZENNÉM MINDENKINEK), csak lesz egy versenyem jövőhéten, és arra készülök..*deep sigh*
      kiss, bbys.♥

      xx

      Törlés