Chapter 3

Sziasztok!

Nos, fogalmam sincs, hogy hol kezdjem. Sosem gondoltam volna, hogy a 2. fejezetre kapok 13 megjegyzést és hogy a feliratkozóim száma is ilyen gyorsan nő majd. Lehet, hogy nem tudjátok, de nekem ez nagyon sokat jelent. Nagyon-nagyon sokat. Tehát feldobtátok ezzel az unalmas napjaimat, amit nagyon szépen köszönök. Köszönöm a díjamat is, amit nemsokára ki is rakok. Egy olvasó írta, hogy hogyan tudnék elérhetőséget adni. Nem igazán szeretném itt megosztani a facebookomat, ezért belinkeltem a twitteremet (lent). Oh, és képzeljétek..már tudom, hogy hogy fog végződni a blog első évadja. Ez lehet vicces, de én már akkor is eldöntöttem, hogy mi lesz benne. Remélem nem okozok nektek csalódást. Nos, azt hiszem ennyi lenne a mondanivalóm. Várom a visszajelzéseket. Puszi, Lana xx.

u.i.: akinek van Twittere, az kövessen be; visszakövetem:
https://twitter.com/styles_orsii


Chapter 3


-N-Nekem most mennem kell ─ jelentette ki Bell.

-Mi? De hát hová? Most mondtad, hogy baj van. Had segítsek, csak mondd el.

-Nem, Zoe. Köszönöm, de ebben nem tudsz segíteni ─ azzal könnyekkel küszködve kiszaladt a szobából, én pedig rohantam utána.

-Hagyd ─ Harry a karomnál fogva húzott vissza.

Visszafordultam, majd szúrós tekintetem az övébe fúrtam. Egy pillanatig ő is komoran meredt rám, majd elmosolyodott. Sötétkék inge szorosan rátapadt kidolgozott felsőtestére; ami azért baj, mert tekintetem akaratlanul is arrafelé vándorolt. Kuncogni kezdett, mire újra felvettem a rideg stílust, karomat kirántottam gyenge szorítása közül, majd lesiettem a lépcsőn. A vendégek nosztalgia délutánt tartottak. Ahogy láttam, senki sem szeretett volna hazamenni. Még, hogy azért jöttek, mert meg szeretnének ismeri. Persze.
Az idegesítő fürtös szorosan a nyomomban volt. Le sem tudtam vakarni magamról.

-Nem hagynál békén? ─ fordultam hátra.

-Nem ─ vigyorgott.

-Na ide figyelj, Styles. Ott az ajtó ─ mutattam az említett dolog felé ─ és te most ki fogsz rajta menni. Nem jössz át többet jó pofizni, nem küldesz sms-t, nem hívsz fel, nem kérdezed meg, hogy hogy vagyok, és nyáladzol tovább az idegesítő barátnőcskéddel.

-Oh, szóval innen fúj a szél? ─ nevetett.

-Honnan?

-Féltékeny vagy. Zoe Harrison féltékeny ─ csapta össze a tenyerét.

-Mondták már, hogy idióta vagy? ─ kérdeztem, mire megforgatta a szemeit.

-Mondták.

-Remek. Akkor most már el is húzhatsz ─ utasítottam.

Nem vártam meg, hogy mit válaszol. Egyszerűen hátat fordítottam neki, és visszasétáltam a négy fal közé.  Bluebell és a titokzatos telefon volt az, ami igazán aggasztott. Olyan boldognak tűnt, aztán az a telefon, és végül elrohant. Alig egy órája ismerem azt a lányt, de máris fejfájást okoz. Na igen, és Harry. Miért mondta, hogy hagyjam? És miért néztek olyan szúrós szemmel az ebédlőben ülő emberek Bellre? Úgy érzem, ez a lány és ez a környék még nagyon sok titkot tartogat; és ezekre előbb utóbb fény derül.


~Harry szemszöge~


Hazasétáltam, bekapcsoltam a TV-t és elkezdtem nézni a szörnyen butító sorozatokat. Komolyan, mint valami tizenéves tinilány, akit ha elutasítanak duzzogva hazasiet és kisírja magából a sok fájdalmat. Zoe tipikusan az a lány, aki  nagyon nehezen közelíthető meg. Nagyon nehéz elnyerni a bizalmát, de érzem, hogy nekem ez sikerülni fog. Három hónapot kellesz velem egy körzetben töltenie. Előbb-utóbb beadja majd a derekát, és véleményem szerint ez inkább lesz előbb, mint utóbb. De fogalmam sincs, hogy hogyan közelíthetném meg, ha folyton undok és elutasító. Az én türelmem se tart örökké. Megvan! Ez az! Tudom, hogyan nyerhetném el. Hogy miként zárhatna a kegyeibe. Elhívom vacsorázni ma este!

*

Összeszedtem magam, és írtam neki egy sms-t. Attól függetlenül, hogy megkért, ne tegyem.

“Nem akarlak zavarni, csak kérdeznék. Nos, lehet furcsán fog hangzani, de..nem jönnél el velem ma vacsorázni? H. xx” 

Hosszú percekig gondolkoztam azon, hogy jó döntés volt -e elküldeni neki. Hiszen a válasza nyilvánvaló. Biztosan nem jönne el velem. Folyton bunkó, undok és hasonlók.

“Nézd Harry! Két napja ismerlek, és van barátnőd. Nem hiszem, hogy ennek most van itt az ideje. Z. xx”

Sokáig néztem a rövidke üzenetet, mire felfogtam, hogy mit írt. Biztosan ő írta? Nem szokott kedves lenni. Lehet, hogy lázas. És azzal érvel, hogy Clar a barátnőm. Jaj, azért azt hittem, hogy nem veszi be ezt az átlátszó dumát. Clar és én sosem szerettük egymást. Azt hittem, hogy ez elég nyilvánvaló. Úgy látszik nem eléggé.
Fogalmam sem volt, hogy mit is írhatnék neki vissza. Sokáig gondolkodtam, mire megszületett a tökéletes válasz.

“Este nyolcra legyél kész. H. xx”

Nem mondhat nemet. Erre már nem.

*

Fekete inget és fekete nadrágot vettem fel. Hátha ez jobban imponál Zoenak. Időközben vettem egy csokor virágot is. Szeretném, ha nem azt a Harryt látná bennem, mint mindenki.
Átslattyogtam a szomszédba, majd megnyomtam a csengőt. Elképzeltem magam előtt, ahogy ajtót nyit. Haja kócosan áll, és valami különleges stílusú ruha van rajta.
Halvány mosollyal az arcán ajtót nyitott.
Egyszerű, karcsú alakjára simuló fekete ruhát viselt. Amolyan szolid, mégis figyelemfelkeltő.

-E-Ezt neked hoztam ─ nyújtottam át a virágcsokrot, mire ő halvány mosolyt eresztett felém, és elfogadta a gazt.

Ez eléggé furcsa volt. Zavarban vagyok, mint egy kisfiú, aki most hívott életében először randira egy lányt. Mi történt velem?!


~Zoe szemszöge~


A nagyi kérésére kissé hanyagolom a goromba stílusomat. De kivételesen a mai estére. Csak ma este;
Némán sétáltunk egymás mellett, mikor megszólaltam:

-Ez egyszeri alkalom. Többet nem fordul elő. És szigorúan úgy megyünk oda, mint két ismerős, akik éhesek.

Kijelentésemen felnevetett.

-Rendben ─ bólintott nevetve.

Végül megérkeztünk. Ahhoz képest, hogy távol vagyok a civilizációtól, ez a hely elég...normális. Mikor beléptünk a pincér fiú kezet fogott Harryvel, majd az asztalunkhoz vezetett minket. Elment az étvágyam is, mikor megláttam, hogy miféle alakok vannak ebben az étteremben. Voltak normálisak, mint például mi, de voltak olyanok akik..Tehát olyanok, akiket nem szeretnék közelebbről megismerni. Udvariasan kihúzta nekem a széket, én pedig helyet foglaltam. Leült velem szemben és mosolygott. Leadtuk a rendelésünket. Előre féltem, hogy most kérdezgetni fog. Nem szeretnék neki semmit elmondani az életemről. A néhány évvel ezelőtti betegségemről vagy bármi másról.

-Beszélgessünk ─ javasolta.

Mintha olvasna a gondolataimban és direkt arról beszélne, amit nem akarok. Bólintottam, mire ő feltette az első kérdést:

-Honnan is jöttél?

-Anglia.

-Nem fogod elhinni, de én is ott születtem. Holmes Chapelben. Néhány éve költöztem ide.

-Oh, értem.

-Most mesélj nekem az életedről.

Nos, pontosan ettől féltem. Mit kéne neki mondanom? Két nap ismeretség nem elég ahhoz, hogy kiteregessem neki a szennyesem. Véleményem szerint két év ismeretség is kevés lenne.

-Egy szóban összefoglalva mesélném el: borzalmas.

-Biztosan nem. Na, mondj néhány alap dolgot. A fontos tudnivalókat.

-Rendben. Tehát Angliában születtem, pontosabban Londonban. Október huszonnegyedikén. Tehát idén töltöm be a tizennyolcat. Felvételiztem egy Franciaországban lévő főiskolára, ahol négy éven keresztül az újságírást fogom tanulni szeptembertől. Ha felvesznek. Ha azt elvégzem pedig egy francia szerkesztőségnél fogok dolgozni. Oh, és építgetem a rockzenészi pályámat ─ meséltem teljesen beleélve, mire felnevetett. ─ Most pedig mesélj te!

-Nos, a teljes nevemet gondolom tudod. Angliában, Holmes Chapelben születtem, február elsején. Már nagykorú vagyok. Kezdő énekes.

Ez volt az a pont, ahol felnevettem. Ő és az éneklés. Ugyan már. Folytattam volna tovább a nevetést, de tekintetem megakadt egy magas srácon, aki felénk tartott; a vidám hangulat eltűnt és a mosoly is lefagyott az arcomról.

-Szia Édes ─ lépett oda hozzám ─ meghívhatlak valamire?

-Bocs, szerintem univerzumot tévesztettél. Lekophatsz.

Szó nélkül eltűnt a látókörünkből.

-Ezt szépen elintézted ─ nevetett Harry.

Közben kihozták a rendelést; Nem igazán volt kedvem enni, csak turkáltam az ételben. Valamiért egy falat se ment le a torkomon.

-Valami baj van?

-Igen. Én most elmegyek.

-Ha a kölyök miatt, aki az előbb idejött, akkor ülj vissza, elintézem.

Nyilvánvaló volt, hogy mit tenne vele. A tudat, hogy azonnal megverné, megrémített.

-Nem, dehogy. Csak rosszul érzem magam. De te maradj nyugodtan, é-én most hazamegyek ─ azzal kiszaladtam a helyiségből.

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Egyszerűen fogom magam és elszaladok? Mondjuk eléggé rám vall. Nem volt igazából semmi gond, és aránylag jól is éreztem magam. Az a barom pedig nem számított. Csak nem akartam, hogy Harry a bizalmamba férkőzzön. Meg kell őriznem a “Jégkirálynő” szerepet; nem hagyhatom, hogy Harry meglágyítsa a szívemet, és eltűnjön az a Zoe, akit évekbe telt felépítenem. Az embereknek meg kell szokniuk ezt a lányt. A régi, mindig kedves Zoe Harrison elveszett. Remélhetőleg örökre.

*

A TV előtt ültem egy hatalmas doboz fagyival az ölembe, mikor ismerős hangokat hallottam kintről. Az ablakhoz sétáltam, hogy megnézzem, ki sétált el előttünk nevetgélve.
Egy vörös hajú lány és...Harry? Ezt nem hiszem el. Megvártam, ameddig a lány elment, de előtte hosszú csókot adott Harrynek. Fúj, hogy ezek mennyire undorítóak. Kirohantam a házból, és őrülten kopogtattam a fiú házának ajtaján.

-Igen? ─ nyitott vigyorogva ajtót.

-Rohadék ─ amint ezt kimondtam, jobban mondva ezt követően felpofoztam.

Hogy miért? Nem, félreértés ne essék, nem vagyok féltékeny. Csak én már kezdtem azt hinni, hogy tényleg van egy kis halovány remény afelé, hogy Harry nem egy szemét. Hogy nem ugyan olyan, mint a többiek. “A remény hal meg utoljára.” Szokták mondani. Nos, nálam ez is meghalt.

Arca sajgott. Egy hatalmas piros volt jelezte, hogy megérezte, amit kapott.

-Jó, ezt megérdemeltem.

-Oh, ha tudnád, hogy mennyire szánalmas vagy. És még én hülye kedves voltam veled. Azt sem érdemled meg, hogy beléd rúgjak. Tudod mit? Felejtsük el ezt a mai vacsorát. Hogy elhívtál valahová és, hogy kedves voltam veled. Mostantól megy minden úgy, mint régen. Én továbbra is utállak. Nem, mintha a vacsora alatt nem utáltalak volna, de most jobban.

Épp elmenni készültem, mikor megszólalt:

-Ilyen minden ízben unalmas lányt, mint te, még sosem láttam ─ nevetett a képembe.

-Barom ─ jegyeztem meg halkan, majd elsétáltam.

De ugyan már. Mit is vártam egy...ilyentől? Pedig azt hittem, hogy lehet egy kis fegyverszünet, és tudunk egymásnak köszönni anélkül, hogy vita alakuljon ki. Ezek szerint nem. Lényegtelen. Ez van. Egy gonddal kevesebb.