Chapter 4

Sziasztok! Hát, mint mindig, most is meg szeretném köszönni azt a sok támogatást, amit tőletek kapok! Negyvenkét feliratkozó. Te jó ég! Erre nem számítottam! Az aranyos kommentek, amelyeknek mikor a végére érek a szám felfelé kunkorodik; levakarhatatlan mosoly és boldogság lesz úrrá rajtam.
Remélem örültök az új fejezetnek! Most, lassan hajnali negyed kettő lesz, és egyszerűen képtelen vagyok aludni. Mostanában ilyenkor szoktam írni; Végezetül pedig az askom (a privátot nem osztanám meg) kérdésekre éhes. Kérdezzetek bátran, mindenre nagyon szívesen válaszolok! A díjakból egyet kitettem, a többire pedig fogalmam sincs, hogy mikor lesz időm. De nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást!
Lana xx.


Chapter 4


Reggel arra ébredtem, hogy nap egyik halvány fénysugara kellemesen cirógatja az arcomat. A nyár elején ilyen kellemes idő elég ritka. Lassan kibújtam a melegséget adó paplanom alól, és az ablakhoz léptem. Kihúztam a függönyt, majd mikor rájöttem, hogy az égitest fényére most még mennyire érzékeny a szemem, azonnal visszahúztam az áttetsző, fehér, lepkékkel díszített anyagot. Gyorsan visszahuppantam az ágyra, és gondolkodásba merültem. Milyen furcsa. Már legalább három napja, hogy itt vagyok, de még most sem hívtam fel anyáékat; a nagyi biztos beszélt velük, azonban én még mindig dühös vagyok mindkettejükre. Ide, az Isten háta mögé száműztek három hónapra. Ehhez kéne jó pofit vágnom és kedvesen eltűrnöm az egészet? Sosem voltam az a fajta. Megvolt a magamhoz való eszem, és minden más, amire szükségem volt. Talpra esett, határozott és céltudatos voltam. És persze naiv. Jó néhányszor előfordult, hogy a “barátaim”, ─ akiket az új életmódom során ismertem meg ─ rossz dolgokba rángattak. Új “bandatagként” fogalmam sem volt, hogy mik a szokásaik; ők már akkor egy jól összekovácsolódott csapat voltak, én pedig az új lány, akit bármire rá lehetett venni. Ez egy bizonyos ideig előny, aztán mikor a baj után egyedül hagytak hátrányos tulajdonságnak éreztem ezt a bizonyos “talpraesettséget”.
Azonban ha ez lett volna minden...Miattuk szoktam rá a dohányzásra, ami bár tudom, hogy káros, mégsem tudok ezzel a sokat mondó információval mit kezdeni. A szüleim próbáltak vissza rángatni a földre,  csak sajnos sosem értették meg, és mai napig nem értik, hogy nekem így jó.
Örültek. Örültek, hogy már nem barátkozom azzal a társasággal, akik szerintük rosszra biztattak. Nem ők tették ezt velem, hanem a világ. A világ, aki mindenkit eltaszít. Jobban belegondolva inkább a társadalom, aki nem tudott elfogadni úgy, ahogy vagyok. Régebben is megfigyeltem, hogy kilógtam a sorból. Sosem öltözködtem a legújabb divat szerint. Sosem hallgattam a legújabb zenéket, mint mások. Valamiért mindig más voltam, és épp ezért lógtam ki a sorból.. Néha sok mindent megadtam volna azért, hogy olyanná váljak, mint a suli tökéletes lányai, azonban ilyenkor megszólalt a tudatalattim: “Zoe, te különleges vagy! Semmi értelme velük barátkoznod. Te nem illesz közéjük. Te más vagy. Különleges!”. És igen, valóban más vagyok és voltam. Épp ezért közösítettek ki.

-Drágám ─ a nagyi lágy hangja zökkentett vissza a valóságba.

-Igen?

-Anyád az. Veled akar beszélni ─ sétált beljebb a szobába, egészen az ágyig. Reménnyel teli tekintettel nézett le rám fölém tornyosuló alakja, miközben a fekete, vezeték nélküli telefont szorongatta a kezében.

Kikaptam a kezéből a készüléket, majd a fülemhez szorítottam.

-Szia anya ─ mondtam ridegen és szárazon.

-Szia Kincsem, hogy vagy? ─ anya csilingelő hangon szólalt meg.

-Élek.

-És Harry?

Honnan tud róla?

-A seggfejre gondolsz a szomszédból? ─ nevettem fel jóízűen.

-Hallottam, tegnap együtt vacsoráztatok.

-Ha már ennyire be vagy avatva a dolgokba, akkor a többit hogy-hogy nem tudod? Nézd, nekem nincs időm a sablonos bájcsevejhez. Tehát én most leteszem a telefont. Majd...máskor beszélünk.

Mielőtt megszólalhatott volna, bontottam a vonalat, és hanyagul magam mellé dobtam a készüléket.

*

-Mit kérsz reggelire?

-Nem tudom ─ vállat vonva megráztam a fejem.

-A fenébe is. Én most rohanok, mert elkések, de egyél, hiszen van mit. Estére jövök ─ intett a nagyanyám az ajtóból egy savanyú mosoly kíséretében, majd jó hangosan becsapta az ajtót, ezzel jelezve, hogy távozott.
Remek! Újabb remek nap a nyárból!
Kisétáltam a kertbe, majd előhúztam a zsebemből a cigarettásdobozt, meggyújtottam a tüzet, majd rutinos mozdulattal a számhoz emeltem, és szívtam belőle. A füstöt pedig hanyagul kifújtam.

-Szia, Zoe ─ egy rekedtes hang szólalt meg a hátam mögül.

Ez meg mi a szent szart keres itt?!

-Még van képed ide jönni? Hadd idézzem, várj; oh igen, egy ilyen “minden ízben unalmas” lányhoz?! ─ hangom néhány oktávval feljebb szökött.

-Dohányzol? ─ figyelmen kívül hagyta a kitörésemet.

-Amint látod.

-Árt az egészségednek, szokj le ─ utasított.

-Te pedig kopj le! Érted? Vagy netalántán betűzzem? Menj el! Clarhez, vagy a tegnapi vörös nőcskédhez, de egyre kérlek meg: hagyj engem békén! ─ hangom fenyegető volt, mintsem kérő.

Szemeivel a földet, vagy a cipője orrát fürkészte. Ezt már nem tudom megmondani. Zavarban volt. Újabb pont Zoe Harrison. Magamban halványan elmosolyodtam, amit próbáltam leplezni. Még azt hinné, hogy miatta. Mondjuk miatta, de nem is. Hiszen rajta, azon, hogy milyen szerencsétlen, azon mosolygok. Már-már én érzem kínosan magam, hogy ismerem őt.
A szép, napfényes idő már korántsem volt olyan szép. A szél hűvösen fújt, az égen pedig viharfelhők gyülekeztek. Talán ez az oka annak, hogy a mellettem ácsorgó személy sapkát és vékony, kora nyári kabátot viselt, míg én egy gyűrött, mintás törtfehér pólót és egy fekete hosszúnadrágot.
Próbáltam leplezni a csalódottságot afelé, hogy nem beszél. Nem, nem mintha hiányzott volna, de nagyon jót mulattam az esetlen és határozatlan mondatain. Ahhoz képest, hogy fiú, nagyon félénk is tud lenni.

-Mi az, nem mész? ─ vontam kérdőre.

-D-De, mindjárt ─ dadogott össze-vissza.

-Nézd, Harry ─ léptem mellé, kezeimet a vállára helyeztem ─ most igazán kedves leszek veled. Egyszer mondom el, tehát jól figyelj. Tegnap a vacsora. Szeretném nem megtörténté varázsolni, de nem megy. Elmentünk, ettünk, meséltem magamról, ahogyan te is. Nem működik kettőnk között ez a barátság, vagy mi. És semmi más sem. Szeretném, ha most elmennél, és többet nem jönnél át. Soha, de soha többé. Rendben? ─ a végére elmosolyodtam.

Vicces volt őt így látni. Ajkai kiszáradtak, nehezen vette a levegőt. Miközben beszéltem, mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt. Izgult, talán félt. Szinte itta a szavaimat. Bólintott, de mielőtt elment volna, megszólalt:

-Zoe, esetleg...nem ─ homlokomat összeráncolva vártam, hogy kinyögjön valami értelmeset ─ nem tehetnél úgy, mintha kedvelnél?

-Próbáltam úgy tenni, de azt az esélyt, hogy valaha is őszintén kedves legyek veled, azt tegnap este eljátszottad, Harry ─ tudtam, hogy szavaim fájóan érintik majd.

Nem értem ezt a fiút. Egyszer kedves, aztán céltudatos és romantikus; utána bunkó, majd félénk. Igen sokoldalú.
Azonban be kell valljam, hogy élveztem. Rettentően. Oh, de még mennyire. Sikerült az ujjam köré csavarnom; lesi minden szavamat, és bármit megtenne, hogy akár egy köszönést küldjek felé, akár foghegyről.
Elsétált, azonban nem sokkal később a kezemben szorongatott készülék rezegni kezdett; sms.
Megkönnyebbülve futottam át a sorokat, és mire a végéhez értem, rájöttem, hogy a szolgáltatótól jött.

*

Úgy érzem, friss levegőre van szükségem. Egy hosszú sétára.
Előhalásztam a bőröndöm mélyéről a farmer ingemet, és egy szürke, hosszított kabátot, ugyanis az idő nem engedi, hogy pólóban és rövidnadrágban flangáljak. Fekete nadrág, fekete top az ing, fehér converse és végül a vékony, nyárias kabát. Alapjában véve jó összeállítás.
Sietős léptekkel hagytam el a házat. Épp, hogy kiléptem az ajtón az eső jobban esett a kelleténél. Mintha dézsából öntenék, vagy valami hasonló. Arcomra is csöppent néhány hűvös esőcsepp; úgy tűnt, mintha sírnék. Szürkés kabátomat jobban összehúztam magamon, ugyanis a szél süvített. Néhány tíz méter gyaloglás után az eső zuhogása kissé alábbhagyott, azonban még mindig nem állt el. Fogalmam sem volt, hogy miért jöttem el “otthonról”, vagy, hogy hová igyekszem. Csak annyit tudtam, hogy el kellett jönnöm. Levegőre vagy valamiféle rövidke környezetváltozásra volt szükségem.
Egy kávéházat pillantottam meg nem messze tőlem. Kávéház itt? Itt, a civilizációtól messzi kis vidéken? Vállamat megrántva, szapora léptekkel igyekeztem a két szoba nagyságú helyiség felé. Odaérve gyorsan beléptem; megcsapott a tömény alkohol szaga. Talán ez...ez mégsem kávéház. Furcsa alakok ücsörögtek a bárszéknek nem nevezhető tárgyakon.
Idegesen mértem fel a terepet, majd a bárpult szerűséghez siettem.

-Egy kávét és a croissant kérek ─ szólaltam meg félénken.

-Mindjárt viszem; ott foglalhatsz helyet ─ biccentett a sarokban elhelyezkedő kis asztal felé.

A hely egyáltalán nem tűnik otthonosnak vagy barátságosnak. Inkább...büdösnek és morbidnak. De az esőn mégsem maradhatok.

A nő semmitmondó mosollyal letette elém a rendelést, majd távozott.
A kávé borzalmas. Ezek nem ismerik a cukrot vagy a tejet? Netán ez nem is kávé. A croissan száraz volt, és talán romlott is.

-Hello, szépség ─ egy szőke hajú, szürke szemű és nem utolsósorban jóképű fiú köszönt nekem ─ Leülhetek?

-Kétlem, hogy élveznéd a társaságom, de egyébként igen, le.

-Luke ─ nyújtotta a kezét.

-Zoe ─ zavartan viszonoztam a kézfogást.

Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak. Bűnbánó arccal kortyoltam egyet a förtelmes kávémba.

-Ne idd meg. Tudom, hogy borzalmas ─ nevetett fel kissé keserűen.

Elpirulva helyeztem vissza az apró csészét a kistányérra.

-Mindig ilyen hallgatag vagy? ─ mosolyogva szegezte nekem a kérdést.

Feszengve ugyan, de válaszra bírtam magam.

-Nem, csak...most nem vagyok beszédes kedvemben ─ beszéltem, közben a telefonom órájára pillantottam ─ Oh, mennem kell. Ne haragudj.

-Elvigyelek? Autóval vagyok, az eső pedig zuhog.

Próbáltam mindenféle rettenetes gondolatot elűzni a fejemből, ami ezzel a fiúval kapcsolatos. Válaszként nemlegesen megráztam a fejem, majd elsiettem.

“Mi történt veled, Zoe Harrison?! Elfutsz egy fiú elől? Kedves vagy vele? Zavarba jössz? Elpirulsz? Mégis mi a fészkes fenét képzelsz te magadról?!” ─ a tudatalattim újra működésbe lépett. A fenébe. Mi történt velem...ténylegesen.
De ez a fiú, Luke...egy pillanat alatt levett a lábamról. Közvetlen kedvessége tökéletes ellentéte annak az arrogáns és öntelt Harrynek a szomszédból.

*

Gyorsan becsaptam magam mögött az ajtót, mikor visszaértem a házba; arra lettem figyelmes, hogy a találkozás óta fülig éri vigyorral mászkálok. Nem, nem nem. Nem lehet! Nem lehetek kedves, önzetlen és jószívű. Nem csak vele. Senkivel.
Már késő délutánra járt. A nagyi megígérte, hogy ilyenkor itthon lesz. Kezdek aggódni.
Épp, hogy végigsiklott a fejemben ez a gondolat megszólalt a telefon. Futólépésben igyekeztem a konyha felé, majd zihálva felkaptam a készüléket és beleszóltam..

-Igen, tessék?

-Ön Miss Harrison? ─ egy hivatalos hang kérdezte.

-I-Igen ─ dadogtam ─ Miért?

-Kérem hölgyem nyugodjon meg, de...

-De? Nyögje már ki ─ szóltam ingerülten a telefonba.

-A nagyanyját kórházba szállították.

-Mi?

-Nyugalom, Miss Harrison. Nincs komoly baj. A nagyanyjának eltört a bal lába. Hetekig itt kell maradnia. Később, miután megnyugodott lenne szíves befáradni a kórházba? Meg fogja találni a kórházunkat, ugyanis ez a környéken az egyetlen. Viszlát ─ mielőtt bármit is mondhattam volna a vonal megszakadt.

Könnyek szöktek a szemembe, amiket azonnal letöröltem. Hogy jutok el a kórházig?
...hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy az egyetlen megoldás, és kiút az az, ha megkérem Harryt, hogy vigyen el. De nem, azt nem lehet...
“A nagyanyád vagy a büszkeséged?” ─ szólalt meg egy belső hang.
Fintorogva és félelemmel teli léptekkel téptem fel a ház ajtaját, majd a fiúhoz igyekeztem. Mikor kinyitotta az ajtót lényegre törően magyarázni kezdtem.

-Styles figyelj. A nagyanyám kórházban van, eltört a lába. Fogalmam sincs, hogy merre van itt kórház, tehát...─ mielőtt befejezhettem volna, közbe vágott.

-Siessünk ─ felkapta kocsikulcsát és az autója felé tessékelt.

Beszálltunk a sötét járműbe. Egy zúgás jelezte, hogy készen állunk az indulásra. Elmotyogtam egy “Köszönöm”-öt, bekapcsoltam a biztonsági övet, majd maximális tempóval haladtunk a ködös úton a kórházig. Egyikünk se szólalt meg.
Aggasztó tény, hogy a nagyi ott fekszik törött lábbal egy undorító kórteremben. Már rögtön rosszul vagyok, ha a kórházra gondolok..