Chapter 1

Sziasztok Drágák! Máris meghoztam az első fejezetet! Köszönöm a 8 feliratkozót és az aranyos megjegyzéseket. A részeket előre megírtam már, de tudnotok kell, hogy nem mind lesz ilyen hosszú..Körülbelül 1-2 napnak kell eltelnie, hogy új fejezetet hozzak. Senkit sem szeretnék komment írásra kényszeríteni, ugyanis  ha akarsz írsz véleményt, ha nem pedig nem. Ennyire egyszerű. Véleményem szerint tetszeni fog nektek ez a rész. Vagyis..hát nagyon remélem. Jó olvasást, Lana xx.


Száműzetés. 

Hajnalok hajnalán felkeltenek, hogy közöljenek valami életbevágóan fontosat. Remek, nem? Nem.

-Zoe, gyere már! Ne kelljen még egyszer szólnom ─ anya hangját hallottam meg ismét a szűk folyosó végéről.

Lassan kibújtam a melegséget adó, sötétkék paplanom alól, csukott szemmel felhúztam a szobapapucsomat majd dühösen elcsoszogtam a folyosó végéről ─ ahol a szobám található ─ a nappaliig. Ideges szempárokra lettem figyelmes. Apám és anyám egymás mellett ültek a krémszínű bőrgarnitúrán. Utóbbiként említett két papírt szorongatott a kezében. Az egyik félelmetesen hasonlított az idei, és egyben az utolsó bizonyítványomra; amit eddig tökéletesen rejtegettem előlük.

-A-Az mi? ─ kérdeztem némi kínos csönd után.

-Ez egy repülőjegy és a bizonyítványod. Tudod jól, hogy a jegyeid borzalmasak. Hazudozol, hajnalban jársz haza és mindemellett dohányzol is. Kislányom, ennek itt a vége. Ügyesen rejtegetted előlünk ezt a papírt ─ emelte fel anya az említett tárgyat ─ azonban ennél kevesebb sikerrel. Tehát a lényeg, hogy apáddal úgy döntöttünk, hogy az idei nyarat nagyanyádnál fogod tölteni. Vidéken.

-Ne ne ne, kérlek ne ne ne! Takarítok, mosok, főzök, tanulok és leszokom a dohányzásról is ─ fogadkoztam.

-Nem Zoe, ebből nem engedünk ─ apa vette át a szót ─ Elmész a nagyanyádhoz vidékre, mégpedig holnap reggel.

-Nem ─ toporzékoltam.

-Most már elég legyen! Elmész és pont. Most pedig menj a szobádba és pakold össze a fontos dolgaidat.

-De nem hagyhatom el Londont egész nyárra.

-Túléled.

-Oh, és mi lesz akkor, ha a terroristák eltérítik a repülőgépet? Lezuhanok, lelőnek vagy más, szörnyűbb halált halok? Akkor a ti lelketeken szárad a halálom.

Fájdalmasan sóhajtottak, majd egy szemforgatással elintézték az egészet. Én pedig ördögi kacaj kíséretében visszasétáltam a szobámba. Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom, hogy miért nem mehetek. Vidékre? Vidéken a nagyvárosi lány? Ugyan már. Miért nem küldenek valami izgalmasabb helyre? Akkor talán még bele is egyeznék, de így? A nagyi kedves, aranyos stb, azonban mégsem szeretnék nála tölteni egy egész nyarat. És mit fogok ott csinálni? Lehet ott egyáltalán valamit csinálni? Elég nevetséges, sőt igazából filmbe illő kísérletekkel próbálnak megváltoztatni. Igazából nincs ezzel semmi baj. Az embert 17, lassan 18 évesen nem, hogy nehéz, egyenesen lehetetlen megváltoztatni. Sajnálom, hogy én vagyok a család fekete-báránya. Vagyis...nem, igazából nem sajnálom. Az unokatestvéreimnek, közeli -vagy távoli rokonaimnak mindig olyan makulátlan élete volt és van. Sőt, lesz is. Csak én vagyok a család kis különce. A nem kívánt személy az emberek életében; és azzal is tisztában vagyok, hogy nem az a fajta ember vagyok, akit az emberek megkedvelnek. Az ártatlan külső mögött igazából egy goromba, tudálékos és bunkó személyiség rejlik. Persze nem mindenkivel, de a társadalom nagy részével az vagyok.
Tudom, hogy nem élek épp példamutató életet, de senkinek sem szeretnék példát mutatni. Élni szeretném az életemet felesleges megjegyzések nélkül.
Gondolatmenetemet egy halk kopogás zavarta meg.

-Bejöhetek? ─ anya kukucskált be az ajtón.

-Nem.

Lassan kinyitotta az ajtót, majd belépett azon. Egy aprócska tányér volt a kezében, amin a kedvenc süteményemből volt elhelyezve egy szelet.

-Egy sütivel nem fogsz tudni lekenyerezni.

Némán elmosolyodott és leült mellém, majd a kezembe nyomta a kistányért, amin egy villa is el volt helyezve.

-Bepakoltál már?

-Még nem.

-Remek, akkor ne is pakolj.

-Köszönöm, köszönöm ─ öleltem át ─ tudtam, hogy meggondoljátok magatokat.

Harsány nevetésbe kezdett majd folytatta.

-Nem, nem maradsz itthon. Csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk vásárolni...Tudod, hogy utálom azokat a ruhákat, amiket hordasz. Olyan..feketék. És a legtöbbjükön valami sátáni szimbólum van.

-Ha csak ezért jöttél, akkor már mehetsz is.

-De Zoe...

-Szia ─ burkolva utaltam rá, hogy menjen ki.

Kénytelen voltam elfogadni a helyzetet. Dühösen az arcomhoz szorítottam a párnámat és legszívesebben ordítottam volna. De semmin se változtatna. Semmin.
Felálltam és a szekrényemhez sétáltam. A mélyéről kirángattam a fekete bőröndömet, majd a szekrényemben lévő összes ruhát belepakoltam. A sötét nadrágjaimat, a kedvenc szakadt farmeromat és a hatalmas, fehér kötött pulcsimat sem hagyhattam itthon, amibe jó párszor belefértem.
Tekintetem a szoba egyik poros sarkában lévő gitáromra tévedt. Pontosan emlékszem még, hogy milyen alkalomból kaptam. Gitározni szerettem volna egészen kicsi korom óta. Mikor lehetőségem nyílt rá, a szüleim azonnal nemlegesen megrázták a fejüket. Én azonban egyszerűen csak fogtam magam, elmentem a legközelebbi zeneiskolába és beiratkoztam magántanulónak. Imádtam. Minden óra vicces volt, és többnyire beszélgettünk; a tanárnőm ugyanis egy fiatal, húsz év körüli lány volt, aki a hosszú évek alatt szinte a barátnőmmé vált. Mindig mehettem oda tanácsot kérni, mindig meghallgatott, és ha tudott segített. Sokat nevettünk együtt. Boldogan léptem be a zeneiskola kapuján, és annál nagyobb fájdalommal mentem el. De csupán azért, mert imádtam gitározni és mert sokat beszélgettünk a tanárnőmmel; meg persze ott volt a legjobb barátnőm, Rose. Ezen kívül semmi boldogító nem volt benne.

Elemeltem a sarokban lévő, fekete tokkal takart gitárt a helyéről. Lassan kicipzároztam és kivettem belőle a hangszert. Miközben felhangoltam újra eszembe jutottak a zeneiskolás évek.
Hogy mennyi minden is történt velem. Örökre szóló barátságok kötődtek. Némelyik megmaradt, néhányan azonban már köszönés nélkül elmennek mellettem. Megpengettem a poros húrokat, majd szép lassan egy csodálatos dallamot kombináltam. Igazából mindig is imádtam dalokat írni.
A gyerekek ─ leginkább a kislányok ─ kiskorukban mind valami sablonos szakmát talál ki maguknak. Manikűrös, sminkes és társaik. Én öt éves koromban eldöntöttem, hogy rock-zenész leszek; ugyan ezt az álmomat még nem váltottam valóra, de ami késik nem múlik.
A rövid dallam lejátszása után eldöntöttem, hogy a gitáromat is magammal viszem. Nyilván nem lesz ott semmi szórakoztató, tehát kénytelen leszek magamat szórakoztatni.
Az emlékek felidézése közben észre sem vettem, hogy besötétedett. Elsétáltam a fürdőig, vettem egy gyors zuhanyt, majd felkészültem a halálomra, ami holnap, vidéken következik be.


*Másnap*

-Kislányom, indulás ─ anya szólt be a szobámba.

-Hagyjatok békén ─ vágtam egy párnát az ajtóhoz.

Ezt jó néhányszor eljátszottuk, majd anyám bejött, lehúzta rólam a kényelmes paplanomat és leöntött egy pohár jéghideg vízzel.

-Rendben, megyek már ─ adtam meg magam.

*

-Ne is mondjátok, hogy hiányozni fogok, ugyanis tudom, hogy nem. A végrendeletemet az íróasztalomon találjátok ─ teljes nyugodtsággal közöltem.

-Három hónap múlva találkozunk, Zoe. De most menj, mert lekésed a gépet.

Meg szerettek volna ölelni, de elhúzódtam. A gitárommal a hátamon, és a hatalmas, fekete bőröndömmel magam mögött szálltam fel a járatra. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem egy idióta mellett kellesz töltenem a körülbelül 7 órás utat.
A gépre való felszállás után megkerestem a helyemet; ami természetesen ablak mellett volt. A fülhallgatót a fülembe helyeztem, bekapcsoltam az apró iPod-ot és elindítottam az egyik kedvenc Ed Sheeran zenémet; a hangerőt pedig teljesen felhúztam. Fejemet az ablakra hajtottam és csodáltam a felhőket. Aludni egyébként sem tudtam volna. Az utazással járó felhajtás teljesen kiverte az álmot a szememből. A Small Bump-ot dúdoltam magamba, mikor valaki hozzáért a vállamhoz. Azonnal kirántottam a fülemből a benne lévő tárgyat, majd az idegen felé fordultam. Magas volt. Sötétbarna haj, és ugyanilyen színű szem párosult külsejéhez.

-Leülhetek?

Aprót bólintottam, mire ő helyet foglalt mellettem.

-Mit hallgatsz? ─ barátságosan szegezte nekem a kérdést.

-Sajnos téged, de jobb szeretném a zenét ─ mordultam rá, majd amennyire csak lehetett, elfordultam tőle.

Ő sem szólt hozzám többet. Mondjuk, amilyen voltam vele; tökéletesen megértem. De ne, ne is szóljon hozzám. Nincs szükségem társaságra. Már csak a pillanatot vártam, hogy megérkezzek, és bekövetkezzen az, amire mondjuk hetven évet szerettem volna még várni, vagyis a halálom.
Egy nő idegesítő hangon bejelentette, hogy csatoljuk be az öveinket, ugyanis megkezdik a leszállást. A gép lassan, mégis biztosan ért földet. Belegondolva jobb lett volna, ha eltérítik a gépet.

A leszállást követően a váróterembe sétáltam át. Tekintetemmel a nagyanyámat kerestem, de ő hamarabb észrevett, és rögtön idióta integetésbe kezdett, majd gyors léptekkel felém sietett.

-Zoe, drágám, csak, hogy itt vagy ─ ölelt át.

-Hurrá ─ mondtam a lehető legunalmasabb hangnemben, majd kibújtam a szorítása alól.

-Gyere, menjünk haza.

-Haza? Tisztázzunk néhány dolgot. Tehát: az én otthonom Anglia, azon belül pedig London. És pont.

Fájdalmasat sóhajtott, majd szorosan tartva a fekete táskáját elindult a kijárat felé, én pedig lassú léptekkel követtem őt.

A házhoz érve a nagyanyám megállt, és boldogan bejelentette, hogy megérkeztünk; itt lakik. Azt is hozzátette, hogy menjek be, öltözzek át, stb.

*

-Nem vagy éhes? ─ kukucskált be az ideiglenes szobám ajtaján.

-Nem.

-És..mit szeretnél csinálni?

-Meghalni?!

-Nézd, tudom, hogy nem jó kedvedből vagy itt, de ha megpróbálnál egy kicsit vidámabb lenni, akkor minden könnyebben menne. Az első lépést mondjuk azzal tedd meg, hogy mész, és bemutatkozol az első számú szomszédunknak, Harrynek. Aranyos fiú, kedvelni fogod és ő is téged.

-Remek ─ vágtam idióta fejet, majd megforgattam a szemeimet.

-Na, menj már ─ utasított.

Csigalassúsággal lemásztam az ágyról, és lesétáltam a hosszú lépcsőfokokon.

-Zoe, elmegyek néhány órára, vigyázz a házra ─ kiáltott utánam a nagyanyám.

Bólintottam, majd átsétáltam a szomszédba.
Fel az alacsony lépcsőfokokon egészen a bejáratig. Megnyomtam a csengőt, és vártam, hogy a szóban forgó személy ajtót nyisson; ami nem sokkal később be is következett. Kissé megilletődve álltam ott, mikor kinyitotta a sötétbarna ajtót. Mindössze egy fehér törölköző takarta alsó részét, felsőteste pedig teljesen fedetlen volt. Tekintetem elidőzött rajta, mire halkan felnevetett, majd mikor észbe kaptam, megszólaltam.

-Oh, szia, Zoe vagyok. Az új szomszédod nyárra. A nagyanyám küldött ─ mutattam a háza felé ─ azt hittem valami sármos rocker fog ajtót nyitni, akivel komolyabb beszélgetésbe merülhetek. Nos, ismét csalódnom kellett. Tehát a mondandóm lényege összességében annyi, hogy remélem soha többé nem találkozunk. Viszlát, te agyonszoláriumozott bájgúnár ─ utaltam a nap barnította felsőtestére.

Köpni-nyelni nem tudott. Álla szinte a padlót súrolta a bemutatkozásomat követően. Én pedig a továbbiakban szóra se méltattam. Egyszerűen fogtam magam és elsétáltam.

*

A nappaliban ültem és a helyi magazin legfrissebb számát lapozgattam, mikor valaki csöngetett. Jobban mondva ráfeküdt a csengőre, ugyanis az folyamatosan azt az idegesítő csilingelő hangocskát adta ki.

-Te? ─ kérdeztem, mikor megpillantottam az ajtóban a fürtöst; immáron felöltözve.

-Nézd...─ kezdett bele, azonban elfojtottam a mondandóját és én szólaltam meg.

-Nézem én, de csak az undorítóan fehér fogsorodat látom. Tehát ha nem fogod be, akkor kiverem a szép fogacskáidat és már nem lesz olyan ragyogó. Megértetted? ─ tekintetem villámokat szórt.

Fogalmam sincs, hogy miért vagyok vele ilyen. Egyszerűen nem szimpatikus és kész. Általában azokkal vagyok kedves, akiket bírok. Nos, őt még csak nem is ismerem, de nem tartozik ezek közé.

-Miért vagy ilyen?

-Mert utállak.

-Nem is ismersz ─ forgatta a szemeit.

-Attól még utállak. És ha nem tűnt volna fel, dolgom van. Nem érek rá idegesítő bájgúnárokkal eszmecserét folytatni.

Épp becsaptam volna az orra előtt az ajtót, mikor lába az utamba állt.

-Vedd el a lábad, vagy rázárom az ajtót. Komolyan.

-Tedd meg. Rajta!

Nem kellett többször mondani. Hatalmas erővel rácsaptam az ajtót a bal lábára, ami félig a szobában volt. Ordítások, nyögések és káromkodások közepette sétált (már amennyire tudott sétálni) vissza a saját otthonába.
Szegény srác.
Nem tudja kivel húzott ujjat.