Chapter 2

Hi, darlings! Meg kell mondjam, hogy én majdnem sírtam a boldogságtól. 18 feliratkozó. 9 megjegyzés.

Álmaimban sem gondoltam volna. Mindenesetre örülök, hogy ennyi visszajelzést kapok, ugyanis én innen tudom, hogy elnyerte -e a tetszéseteket, vagy sem.
Nem véletlenül csatoltam ezt a képet ehhez a fejezethez. Egy új szereplővel fog bővülni a történet, aki bár nem fog rendszerességgel feltűnni, és ebben a fejezetben sem kap sok szerepet mégis hallotok majd még róla. Tehát azért mellékeltem ezt a képet, hogy valamennyire mégiscsak el tudjátok képzelni őt. Ne gondoljatok semmi rosszra;
Nos, több mondanivalóm nincs. Egyenlőre. c: Remélem elnyeri a tetszésetek a második fejezet is.
Lana xx.


 Bluebell. 


-Rendben, segítek. Csak azt áruld el, hogy mi szükség van erre a felhajtásra?! ─ kérdeztem dühösen a nagyanyámtól.

-Oh, Zoe. Csak szeretném, ha megismernéd a közeli szomszédokat, és ők is téged.

-Nyilvánvaló, hogy minden vágyuk az, hogy megismerjenek engem. Ha ezzel akarod feldobni a kedvemet, akkor már most szólok, hogy rosszul csinálod.

-Na idefigyelj kisasszony. Nálunk nincs visszabeszélés, se undokoskodás. Ez itt nem London! Lehet, hogy anyádék otthon megengedik, hogy így beszélj velük, de itt ez nem szokás. Tehát ha nem tudsz normálisan viselkedni, akkor fogd be a szádat. Rendben? ─ a nagyi hirtelen kitörésétől kissé megrémültem.

Ezek után hozzá sem szóltam. Ahogyan ő sem hozzám. Folytatta a dolgát, vagyis sürgött-forgott a konyhában. Most ─ hogy mindenki tisztában legyen a helyzettel ─ kitalálta, hogy hogy hívjuk át a szomszédokat egy ebéd erejéig, hogy megismerjenek engem. Véleményem szerint itt senki se akar megismerkedni velem. A beképzelt fürtös már megkapta a magáét, tehát ő ismer. A többiek pedig említésre sem méltók. Fogalmam sincs, hogy mi értelme ennek az egésznek. Azonban amit egyszer a nagyanyám a fejébe vesz...

*

-Gyere le! ─ ordított be a szobámba a nagyanyám.

Megforgattam a szemem, oldalra raktam a laptopomat majd lecsoszogtam a lépcsőn, ahol már vártak rám. Várjunk csak. Mit keres itt a idegesítő bájgúnár?! Önelégült vigyor kúszott az arcára, amikor meglátott. Unottan rájuk pillantottam majd vártam, hogy mondjanak valamit.

-Elmesélted a nagyidnak, hogy tegnap majdnem eltörted a lábam? ─ vigyorgott.

-Kár, hogy csak majdnem ─ nevettem a képébe.

-Hogy micsoda? Zoe, ezt egy szóval sem említetted.

-Persze, hogy nem. Hiszen egy ilyen senki, mint ő ─ mutattam rá ─ említésre sem méltó.

-Ezért még számolunk, de ezt nektek kéne megbeszélni. Menjetek csak fel a szobába, és tárgyaljátok meg.

-Biztos, hogy nem jön be a szobámba ─ nevettem fel kínosan.

-Menj csak, Harry drágám ─ mosolygott rá a nagyanyám kedvesen, majd elvonult.

Nem erre számítottam. Valójában azt vártam, hogy leordítsa a fejemet, igazat adjon Harrynek és hazaküldje. A fürtös szó nélkül elment mellettem; fel az emeletre.

-Hé, állj meg! Mégis, hogy képzeled, hogy kérdezés nélkül bemész a szobámba?! Menj haza!

Elnevette magát, majd lassú léptekkel elsétált. Egy hangos ajtócsapódás jelezte, hogy elhagyta a házat. Remek. Nem mondd semmit, és elmegy. Örülök, hogy legalább most nem kötekedett. Még csak egy napja sincs, hogy ismerem, de már most gyűlölöm. Lerí róla, hogy mennyire beképzelt, öntelt stb. amiért előnyös külsővel van megáldva. De ezek csak mind külsőségek. Attól még borzalmasan idegesítő személyiség lehet.

Vészesen közeledett a délután egy óra. Hogy miért tartottam tőle ennyire? Mert ekkor van az ebéd. Úgy értem amikor átjön egy csomó idegesítő idegen akik bájcsevegni akarnak velem. A normális, hétköznapi családi ebédekkel nincs semmi bajom.
Leültem a földre és a bőröndömben kezdtem el kotorászni valami megfelelő ruha után. Nincsenek szép ruháim; amolyan alkalomhoz illően szépek. Ugyanis a maguk módján mind tökéletes. Számomra legalábbis.
Hosszas keresgélés után végül egy aránylag szép pólót sikerült találnom; amit egy fekete rövidnadrággal párosítottam. Mindig is utáltam szép ruhákban öltözködni. Azaz ami másnak volt szép. Ami nekem szép az sosem tetszik senkinek. Néha úgy érzem, hogy a földön csak nekem van ilyen borzalmas életem. Senki sincs, aki mellettem állna. A barátaimat elveszítettem. A családom szégyell. És nincs még egy olyan ember, mint én, vagy esetleg hasonló, aki megérthetne. Boldog életet szeretnék. Komolyan túl sokat kérek ezzel?! Utálok közhelyekkel dobálózni, de így van. Az undok és megközelíthetetlen lány összetört. Ez eléggé ironikus, nemde?
Mindig is szerettem ábrándokat kergetni, álmodozni a jövőről. Arról, hogy majd egyszer valóra váltom az álmaimat.
A legtöbb ember, akit ismerek, az mind nyavalyog, hogy milyen szörnyű az élete; nem válnak valóra az álmai.  Ugyan. Hogy válhatnának valóra az álmaid, amikor nem teszel érte? Csak várod, hogy bekövetkezzen az a bizonyos csoda, aztán meg a sorsot és az életet hibáztatod, amikor nem sikerül valami. Aki pedig tesz érte, annak nem sikerül. Tapasztalatból mondom ezt.
Véleményem szerint három csoport van az ilyesfajta emberekből:
-Az első az az, amikor várja a csodát, de nem tesz érte.
-Aztán van a befolyásos, akinek semmit se kell tennie, mert úgyis sikerül.
-És vannak a társaim és én. Akik minden megtesznek, de mégsem válnak valóra az álmaik.
Valóban. Az élet rettentően igazságtalan, azonban ha van egy kis eszed, akkor ki tudod játszani és a végén te nyersz. Sajnos nem mindig sikerül. De az álmodozó sosem adja fel. Épp ezért álmodozó. Ha minden ember minden hiba után feladta volna, akkor sose sikerült volna nekik semmi.

A telefonom rövid rezgése zökkentett ki a gondolatmenetemből.

“Véleményem szerint te egy kedves lány vagy. Tudod, az érdekelne igazából, hogy miért viselkedsz így velem? Remélem a mai ebédnél megkapom a választ. H. xx”

Tisztában voltam azzal, hogy az a beképzelt idióta írt a szomszédból. Az első kérdés, ami megfogalmazódott a fejemben az az, hogy honnan van meg neki a számom? Aztán meg miért ír nekem?
Némi habozás után kezembe vettem a készüléket és a következő szöveget pötyögtem be az apró kijelzőn:

“Véleményem szerint te egy idióta vagy. Tudod, az érdekelne igazából, hogy miért nem hagysz békén? Remélem ez ebédnél megkapom a választ. Z. xx”

Azonnal érkezett a válasz:

“Haha. Nagyon vicces vagy. Idióta? Rendben. Most már csak annyi érdekelne, de komolyan, hogy hogy tudsz valaki olyat utálni, akivel maximum háromszor találkoztál, akkor is egy percre? H. xx”

Kissé hezitáltam a válasz elküldését illetően. Való igaz, hogy nem tudom miért nem szimpatikus. Ugyanis nem utálom, hiszen tényleg nem ismerem.

“Nem tartozom magyarázattal. Én senkinek sem tartozom magyarázattal! Ezt vésd jól a csinos kis fejecskédbe. Z. xx”

Erre már percekkel később sem érkezett válasz. De az igazat megvallva egyáltalán nem érdekelt.
Elhagytam a szobámat és lesétáltam a nappaliba.
Az asztal már meg volt terítve, minden a helyén volt. Már csak a vendégeket kellett megvárni. Ahogy egyre közeledett a pillanat, egyre jobban fordult fel a gyomrom ettől az egésztől.

*

Pontban egy órakor hatalmas vendégsereg özönlött be a hatalmas házba. Végül megérkezett az én kedvencem is. Halkan kuncogni kezdtem, mikor megláttam őt egy szőke lánnyal. Akivel érkezett. Ujjaik szorosan tapadtak egymáshoz. A lány haja tökéletesen állt. Enyhén hullámos volt. Fehér ruhát és kék blézert viselt, míg Harry fekete farmert és sötétkék inget. A kapcsolatukról már távolról látszott, hogy mennyire mű. Mennyire felszínes.

-Szia, Clar vagyok ─ jött oda hozzám az említett szőke lány, aki nyilván a göndörke barátnője.

Nem elég, hogy borzalmasan idegesítő külseje van, de mindemellett még olyan beszédhangja is ami fölöttébb irritáló.

-Zoe ─ motyogtam halkan.

Besétáltak az ebédlőbe, ami tágas, ezáltal mindenki kényelmesen elfért. Mikor már mindenki elmerült az unalmas történetekben a csengő megszólalt.

-Nyitom ─ jelentettem ki.

Az ajtóhoz sétáltam, majd kinyitottam azt. Egy velem egykorú lány állt velem szembe. Tökéletes sminket viselt. Szürkésbarna haja kócosan volt befonva, de még így is jobban nézett ki mint az enyém. Vékony alakja volt. Vérvörös színű ruhájához ugyanilyen színű rúzs is párosult.

-Szia. Az ebédre jöttem ─ halkan beszélt.

-Ja, persze. Egyébként Zoe vagyok ─ nyújtottam a kezem.

-Bluebell, de szólíts Bellnek, ha kérhetem.

-Persze. Egyébként gyere beljebb.

Az ebédlő irányába indultam, ahol mindenki figyelmes lett az újdonsült vendég érkezésére. Megfigyeltem a jelen lévők többségének a tekintetét. Bell érkezése fagyossá változtatta az amúgy is unalmas hangulatot.

-Zoe ─ szólt a nagyanyám kedvesen ─ kísérd fel Bluebellt a szobádba, de persze Harry és Clar is tartson veletek.

Vonakodva ugyan, de intettem nekik, hogy kövessenek. Harry egész végig kajánul vigyorgott és apró csókokkal bombázta a szöszit. Undorító. Bell lehajtott fejjel ment egészen a szobámig.

-Harry, drágám ─ szólalt meg idegesítően nyávogó hangon a szőkeség ─ nekem mennem kell. Majd hívj ─ megpuszilta, majd kiviharzott a szobából.

-Bell, mi volt ez az előbb lent?

-Hát...nem tudom.

-Persze, nem tudod ─ forgatta a szemeit a fürtös.

-Elárulnád, hogy téged ki kérdezett? ─ dühösen fordultam felé.

Bluebell nevetni kezdett, amit nem tudtam  hová tenni. Leültem az ágyra és csak ültem; ültem és ültem. Itt egy rakás vendég, akik szerintem azt sem tudják, hogy miért vannak itt. Itt van két idegen a szobámba; az egyik mindjárt megfullad a nevetéstől, a másik pedig feszülten áll. És itt vagyok én, aki arról mereng, hogy mit csináljon most.
A lány, vagyis Bell elvonult telefonálni. Idegesen az ablakhoz sétált, kikukucskált rajta, majd a szoba egyik csendesebb sarkába kuporodott le, és folytatta az eszmecserét.

-Nos, akkor elárulnád, miért utálsz? ─ ült le mellém a fürtös.

Becsuktam a szemem, és néhány másodpercig úgy ültem. Tudtam, hogy ez mennyire idegesíti majd őt. Jobban, mintha válaszoltam volna valami csípős megjegyzéssel. Megrázta a vállamat, mire szemeim kipattantak, és kissé ideges lettem. Fejemet lassan felé fordítottam. Smaragdzöld szemeibe néztem. Tekintetéből azt szűrtem le, hogy megijedt.

-Lehet, hogy most fog eltörni a lábad. És a kezed. Meg a másik kezed ─ vigyorogtam.

Tekintete még rémültebbé vált. Felállt, és körbe-körbe szaladgált a szobában. Mekkora idióta. Az ágyon ülve halkan kuncogni kezdtem. Mikor észbe kapott, hogy nem csinálok semmit megállt. Épp nevetni készültem a szerencsétlenségén, mikor észrevettem, hogy Bell befejezte a telefonálást, és kétségbeesett arccal mered rám.

-V-Valami baj van?

Aprót bólintott, majd szólásra nyitotta a száját.