A kezdetek.

Sziasztok! Nos, amint látjátok, máris megérkeztem az új blogommal, amit már jó előre megírtam. Az első rész holnap, esetleg holnap után kerül nyilvánosságra, aminek a végén Harry is szerepet kap. Ebben a fejezetnek nem mondható kis bevezetésben szerettelek volna titeket megismertetni a karakterrel, akit Zoe Harrison-nak kereszteltem el. A továbbiakban igyekszem nem csalódást okozni nektek! Remélem elnyeri a tetszésetek ez a blogom is, nem csak az ezelőtti blogom. Várom a megjegyzéseket és feliratkozókat! Puszi, Lana
xx.


A kezdetek kezdete.

Sokan nem érthetik ezt. Sőt, senki sem értheti. Senki, akivel nem történt meg. Nem tudják milyen az, amikor sértő szavak tömkelegét vágják hozzád, miközben te semmiről sem tehetsz. Valójában szeretnél erősnek mutatkozni, és ez egy ideig sikerül is, de amikor összetörsz, akkor onnan már nincs kiút. Nem létezik senki, aki kirángathatna a gödörből. A mély gödörből, amelyet magad körül ástál. Csak te vagy képes változtatni a helyzeten. Az esetek többsége változni és változtatni akar. Van, akinek sikerül, de van, aki ott marad a gödör mélyén reményvesztetten. És van az a csoport, ahová én tartozom. Azaz akik beleestek jó néhány csúfos hibába, és sosem feleltek meg a társadalomnak. Akik ebben a maguk körül kialakított nagyon mély gödörben akarják és fogják leélni a szánalmas kis életüket. Akik fekete bárányokként fogják letengetni a szánalmasnak minősülő mindennapjaikat. Nem fogok, és nem is akarok változtatni a jelenlegi álláspontomon.
Talán néhány hónappal ezelőtt még akartam; Megszabadulni a káros szokásoktól, a fekete ruháktól és minden mástól, ami ebből a jellemromboló életből jutott nekem. A külsőm sajnálatos módon nem tükrözi a személyiségemet, így az emberek többsége tévesen ítél meg. Ártatlan kislányként lettem elkönyvelve az emberek szemében, és talán ez így is marad mindörökre. A szüleim, mikor felfedezték, hogy mivé lettem dühösek lettek, és olyan dolgokat vágtak a fejemhez, amiket ─ elmondásuk szerint ─ már nagyon megbántak. Szerintem pedig most az egyszer mondták ki a véleményüket velem kapcsolatosan. Ekkor kezdődött az a bizonyos lázadás, amit az ember 18 éves korában kezd, amolyan “Hadjárat a világ ellen” szalagcímmel. Senki sem tudta, hogy miért változtam meg, én azonban nagyon is tudtam. Mindenről a sértegetések tehetnek, jobban mondva a sértegetők, meg persze én. Az, hogy az ember sosem tud megfelelni a társadalomnak. Ezt tették velem. Aztán mikor bekövetkezett a baj, mindenki sajnálkozott, és elképedt a hír hallatán.
Anorexia.
Egy összetört, anorexiával küzdő lány. Ez voltam én.
Évekkel ezelőtt kezdődött...
Furcsa érzést fedeztem fel magamban; a szorongást. Aztán következett a folyamatos félelem az elhízástól, ami addig fajult, hogy letagadtam, hogy éhes lennék. Bő pólókat kezdtem el hordani. Magamnak, és másoknak akartam megfelelni egyaránt. És ez csupán azért, mert az emberek kövérnek neveztek. Tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok az, azonban nem tudtam elhitetni magammal. A tükör elé álltam; percegik néztem magam, aztán leültem az alacsony bőrgarnitúra szélére, és halk zokogásba kezdtem. Csak mert nem fogadtak el. Csak mert az ellenségeim ezt akarták elhitetni velem. Mai napig nem tudom, hogy ezt viccnek szánták -e, vagy sem. Elég rosszul elsütött poén volt.
Amikor már magammal is sikerült elhitetnem, hogy beteg vagyok, akkor az önpusztító folyamat visszafordíthatatlanná vált.
Üresség. Fájdalom. Reményvesztettség.
Akkoriban ez a három szó jellemezte az amúgy is alig észrevehető lelki világomat. Fogalmam sem volt, hogy mit is kezdhetnék magammal. A betegségem odáig fajult, hogy kórházba kerültem. Onnantól kezdve jöttek az igaz és hamis barátok; rokonok, családtagok, akikben semleges érzések kavarogtak. Aztán a szüleim, akik azt hitték, az ő hibájuk..Magukat hibáztatták, amiért én feküdtem abban a koszos kórteremben, nem pedig más. A közeli rokonok, és az unokatestvér. Az unokatestvér, aki miközben az ágyam mellett állt, azon töprengett, hogy meg fogom -e neki bocsájtani az a sok csíntevést, amit ellenem követett el. Reménykedett, hogy felépülök. Imádkozott. Kezeit alig láthatóan összekulcsolta, és imádkozott. De nem csak ő, valójában mindenki. Állítólag az ellenségeimet is felemésztette a hír, hogy mi történt velem. Bűntudat gyötörte őket, amiért egykor csúfoltak.
És végül én. Én, aki azt sem tudta, hogy mi is történik.Képtelen voltam cselekedni. Ha lehetett volna, leordítottam volna az összes sajnálkozó fejét, akik azt hitték nem hallom, hogy mit motyognak az ágyam felett. Végül felébredtem. A rokonok megkönnyebbülve és boldogan felsóhajtottak, a barátaim ─ akik mára már nincsenek ─ kedves üzeneteket küldtek. De véleményem szerint a családom volt a legboldogabb. Csak én nem. Hogy miért? Ugyan..Én ─ másokkal ellentétben ─ tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy már semmi sem lesz a régi. Soha. Semmi. 
És így is lett. Miután kiengedtek a kórházból, senki sem kérdezte meg, hogy nincs -e szükségem valakire. Pszichiáterre vagy hasonló szakemberre gondolok. Talán ha akkor megkérdezik, nem kerülök csömörből vödörbe. Ugyanis ez történt. Magával ragadott a nagyvárosi élet, az a bizonyos fekete lyuk, a mély gödör amiből ha lenne lehetőségem menekülni, már akkor sem tenném. Nem mintha lenne...
...azonban mindig is helyettem döntöttek. Most sem történt másképp, ugyanis a szüleim arra az elhatározásra jutnak, hogy már pedig változtatnak a magatartásomon. Azt még nem közölték, hogy hogyan, de nyilvánvaló, hogy az sem várat magára sokáig. Sajnos nem tudják mire vállalkoznak.
Az anorexiából lehet kitudtak gyógyítani..de ebből.
Lehetetlen eset vagyok.