Chapter 6

Hi, darlings!

Hűha..hol is kezdjem. Nos, é-én nem tudom szavakkal kifejezni azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor megláttam, hogy hány megjegyzést kaptam az előző fejezetre. Tényleg ennyire tetszene nektek? Ennek csak örülni tudok! És ne haragudjatok, hogy ilyen sokára hoztam új részt..De kárpótlásul szerintem ez most elég eseménydús és hosszú lett :D
Küldtek néhányan blog linkeket, hogy nézzek be: nos, nekik üzenném, hogy már elkezdtem mindet olvasni, csak idő hiányában nem jutottam még a végére! Na mindegy, nem is szaporítanám tovább a szót. Jó olvasást, és ne felejtsetek el megjegyzést hagyni! Lana xx.


Harry, a zöld szemű szörny.


A terv már akkor megvolt, mikor megfordultam a tengelyem körül, és a békésen alvó Harryt kezdtem el figyelni. Egy halk, amolyan ördögi kacaj hagyta el a számat, majd megkerülve a fiút felszaladtam az emeletre. Meg kell hagyni, tényleg szép ez a ház. Ahhoz képest, hogy egyedül él itt, barátságos és rendezett.
Most mindenkiben felmerül a kérdést, hogy mit ártott nekem szegény srác, hogy ennyit bántom? Nos, semmit. Semmit sem tett. De attól még jó piszkálni; élvezem, hogy szenved. Ahogy küzd azért, hogy kedves legyek vele. Most már talán nem, de szüksége lesz még rám; érzem.
Sorra nyitottam be a szobákba, míg végül megtaláltam a fürtösét. A szoba sötétkék színben pompázott. A falat gyermekkori képek díszítették. Az ágy hatalmas volt és a szoba közepén helyezkedett el. Megfontolt léptekkel igyekeztem a szekrényéhez, ahol egy lámpa és egy családi fotó hevert. Elmosolyodtam a képek láttán. Az a kép, amelyik az éjjeliszekrényen volt igencsak egy meghitt pillanatban készülhetett. Harry, egy lány és nyilván az anyukájuk van a fotón. A göndör áll középen és a két nő puszit ad az arcára. A szoba többi részében is ilyen képek voltak. Találtam egyet, ami különösen aranyos volt. Véleményem szerint hat éves korában készülhetett. Gödröcskék jelentek meg arcán, miközben mosolygott. Talán...talán ha nem ilyen körülmények között ismerem meg, akkor nem ilyen véleményem lenne róla.
“Ide figyelj Zoe Harrison! Most azonnal hagyd abba ezt az ‘aranyos lenne ha...; kedvelném ha...; elmosolyodtam a...;’ badarságot! Vedd már észre magad!” ─ a tudatalattim most sem hagyhatta ki, hogy ne szóljon be. Tényleg be kéne fejeznem...
De unalmas lenne a nyár, ha nem lenne senki, akinek meg lehet keseríteni az jelentéktelen kis életét.

A fiók felé igyekeztem és reméltem, hogy lapul benne néhány számomra szükséges dolog. Igen, filctollat találtam. Aztán kell még ragasztó. Szerencsére ezek mind megtalálhatóak voltak egy helyen. Nem kellett körbejárnom értük az egész házat. És festék! Igen! Arra is szükségem lesz. Ha felébred..nos, szerintem soha többé nem akar majd tükörbe nézni. Legalábbis az elkövetkezendő egy hétben biztosan kerüli majd a tömeget.
Ismét halk kuncogás hagyta el a számat. Egyszerűen csodálatos érzés volt látni magam előtt a végeredményt.

*

-Nos kedves Harry Styles, akkor kezdődhet az átalakítás ─ nevettem fel magamban, majd lerohantam a lépcsőn és a fiú felé siettem.

Még szerencse, hogy annyira idióta, hogy tart itthon fújós hajfestéket. Mondjuk azt nem értem, hogy mi szüksége rá, de az most lényegtelen. A fontos az az, hogy van és kész.
Először is használatba vesszük a filctollat. A karját felemeltem és aranyosabbnál aranyosabb állatfigurákat rajzoltam rá; aztán átmásztam rajta és ugyanezt megcsináltam a másik karjával is. Most pedig jöhet a ragasztó. Lehúztam a cipőjét. Lassan, nehogy felébredjen. Mondjuk eléggé kiütötte magát, tehát kétlem, hogy egyhamar kinyitja a szemét. A létező összes ragasztót, amit találtam beleöntöttem a cipőjébe, majd nyögések és küszködések közepette újra ráadtam a sötét lábbelit. És most jön a kedvenc részem. A hajfestés. Közelebb mentem hozzá, és épp hozzákezdtem volna, mikor mocorogni kezdett. Ijedten hátrahőköltem, majd mikor újra békésen álomba szenderült folytattam a dolgomat. Túl szép haja van. Tönkre kell tennem ezeket a fényes fürtöket. Kár. Sajnálom is. Vagyis nem, nem sajnálom.
Felráztam a műanyag flakonban lévő kevéske festéket, majd óvatosan a hajára fújtam belőle.

*

Mikor a flakon végleg kiürült hanyagul magam mögé dobtam, és elégedetten nézegettem Harryt. Hajából göndör, piros tincsek lógnak ki. Tetoválásai mellett pedig igazi művészi rajzok vannak. És a feje...Te jó ég. Piros lett. Az is piros lett. Hangos nevetésbe kezdtem; összecsaptam a tenyeremet majd a hasamat fogtam. Tudom-tudom. Másnak ez nyilván cseppet sem vicces, de nekem...
Igazi műalkotás lett.

Ültem még mellette egy kevéske ideig, majd mikor láttam, hogy mocorogni kezd és nyögések hagyják el a száját, tudtam, hogy itt a vég. Ha felébred és meglátja magát én elkezdek nevetni, de az biztos, hogy ott helyben meghalok. Már előre látom az arcát. Én fuldokolni fogok míg ő mérgesen járkál fel alá.
Megdörzsölte a szemét majd kinyitotta azt. Feltápászkodott a földről és értetlenül meredt rám.

-Nocsak-nocsak, felébredtél, Csipkerózsika? ─ miután ezt kimondtam gyorsan a szám elé tettem a kezem, és halk kuncogásba kezdtem.

-Zoe? Te...te, hogy kerülsz ide? És mi történt?

-Csak annyit mondok, hogy ne nézz tükörbe ─ nevettem fel hangosan.

-T-Te mit...?

Megráztam a fejem, mire ő borzalmasan kétségbeesett arcot vágott; tekintetét ide-oda kapkodta. Majd elrohant. Vagyis fel. Fel, az emeletre. Öt másodperc múlva hangos, fülsüketítő, lányos sikítás szökött ki a száján, amit szerintem az egész kerület hallott. Lépteket hallottam, majd azt követően Harry jelent meg előttem.

-Tetszik?

-Úgy nézek ki, mint egy...─ sopánkodott.

-Hé, új neved lesz. Harry, a zöld szemű szörny ─ harsány nevetésbe kezdtem, közben fogtam a hasamat, hogy a dolog még hitelesebb legyen.

-Hahaha. Milyen kár, hogy én nem nevetek. De rendben, Zoe. Játszunk így. Csak, hogy tudd, ezt még visszakapod. Nagyon csúnyán.

-Ugyan-ugyan kicsi Harry, kétlem, hogy sikerülne ezt ─ mutattam a hajára ─ bármilyen más tettel felülmúlni.

-Soha se kételkedj bennem. Egyébként elárulnád, hogy mosom ki a hajamból a festéket?!

-Nem lehet kimosni. Levágod. Az csak haj. Visszanő.

-Mi? Ne szórakozz velem. U-Ugye nem?

-Ne légy már ennyire idióta, könyörgök. Egyszerűen kimosod és kész.

Megkönnyebbült; egy halk sóhaj hagyta el a száját, majd tekintete rám irányult. Sokáig nézett. Tetőtől talpig végigmért és mosolyogva újra a szemembe nézett.

-Min vigyorogsz? ─ kérdeztem bosszúsan.

-Máris tudom, hogy bosszuljam meg. De ha nem bánod, most kikísérlek. Nem szeretném tovább élvezni a társaságod.

Nevetve léptem ki az ajtón. Egy újabb pont, Zoe Harrison! ─ mondtam magamban.
Miközben átsétáltam a mi házunkhoz, akkor vettem észre, hogy mennyire besötétedett. Késő este lehet már.

Levettem a cipőmet majd hanyagul a sarokba dobtam; majd felsétáltam az emeletre.
Pont, mikor levetettem magam az ágyra akkor szólalt meg a vezetékes telefon. Szapora mégis lusta léptekkel rohantam le a lépcsőfokokon és a konyhában található telefon után igyekeztem. Felvettem, és a fülemhez emeltem a készüléket.

-Zoe Harrison? ─ kérdezte egy ismeretlen mégis valahonnan nagyon ismerős mély hang.

-Zoe Jane Harrison ─ javítottam ki.

-Elnézést, de akkor ön az?

-Én vagyok, igen. Segíthetek valamiben?

-Egy csomag várja kint a postaládában. Feltűnés nélkül menjen ki, és vegye el.

Mire megkérdezhettem volna, hogy ki ő, honnan tudja a nevem és még néhány hasonló kérdés, addigra bontotta a vonalat. A kíváncsi énem felül múlta a félelmemet. Komolyan érdekelt, hogy ki ez, és miért küld nekem csomagot. Könnyed léptekkel, szinte szökdécselve léptem ki a ház ajtaján. Korom sötét volt. A holdra pillantottam, ami sárgásan ragyogott az égen. A szél még mindig fújt, ezzel jelezve, hogy vihar készül. Eső azonban nem esett.
A postaládához léptem, ahol az a “titokzatos” csomag várt rám. Már majdnem elnevettem magam. Más ezt biztosan halál komolyan venné és elkezdene bugyuta elméleteket szőni, én pedig én vagyok, és épp ezért nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Egy gyors mozdulattal kinyitottam az általában leveleket tartalmazó, fekete dobozszerűséget, azonban semmi sem volt benne. Megvontam a vállam, megfordultam a tengelyem körül és igyekeztem vissza a házba, azonban az ajtó becsapódott előttem. Hirtelen hátra fordultam, ugyanis  halk neszt hallottam. Olyan ez, mint egy rossz krimi vagy horror film; a gyilkos telefonál, és egy óvatlan pillanatban mögéd lopózik és beléd döfi a kést, vagy lelő. Mondjuk ez elég abszurd, de bármi megeshet. Nem tudtam mit tegyek, így megszólaltam:

-Nem tudom ki vagy, de csak szólok, hogy ha rám akarsz ijeszteni, akkor azt rosszul csinálod; nagyon rosszul! ─ azzal elnevettem magam és besiettem a házba.

Most már igazán kíváncsivá tett a dolog. Lehet Harry az. Így akarja megbosszulni? De nem, ez nem vall rá. Mondjuk az igaz, hogy még nem ismerem annyira, de akkor is tudom, hogy ezt ő sem tartaná poénosnak. Vagy mégis? Mondjuk amit én csináltam vele, az sem volt valami szép dolog. De kit érdekel, hogy szép -e vagy sem? Vicces és az a lényeg. Vagy az is lehet, hogy nem szórakoznak. De állj. Gondoljuk csak végig. Miért telefonál nekem valaki éjfél előtt? Miért mondja, hogy küldött egy csomagot, mikor nem? Oh, és miért csapja be előttem az ajtót? Ez már annyira nevetséges, hogy szinte beleborzongok.

Végül gondolatmenetem úgy szakadt meg, hogy elnyomott az álom...

*

Egy hatalmas csattanásra ébredtem. Mély levegőt véve bújtam ki a paplanom alól és az ablakhoz siettem. Újabb vihar. Remek. Fogalmam sincs, hogy mivel megyek be a kórházba, ugyanis kétlem, hogy Harry a tegnapi után szóba állna velem. De nem is baj. Utálom, ha valaki szívességet tesz nekem. Főleg akkor, ha nem is szívesen. A szekrényem elé álltam és néhány ruhadarabot rángattam ki belőle. Egyszerű, feliratos póló és egy fekete farmer, ami tökéletesen passzol az alakomhoz. Szorosan a lábamhoz tapad; épp ezért szeretem az ilyen stílusú nadrágokat.
Miután kész voltam az öltözködéssel elvégeztem még néhány reggeli teendőt, majd villámsebességgel megreggeliztem. Oh, bárcsak tudnám hová sietek. Hiszen úgyis itt ülök egész nap és nem csinálok semmit az ég megadta világon. A kávémat szürcsölgettem mikor csöngetést hallottam. Idegesen felálltam majd az ajtó irányába indultam. Kinyitottam azt és lábam a földbe gyökerezett, mikor megláttam, hogy ki áll velem szemben. Mit keres ő itt? Ilyen korán méghozzá...

-Szia Zoe ─ köszönt kedvesen.

-Hello Luke.

A tarkójához nyúlt, majd kínosan mosolyogni kezdett.

-Nem...nem jössz be? ─ kérdeztem az előttem álló szőkeségtől.

-Végül is miért ne? ─ mosolyogva feltette a kérdést, mire én akaratlanul is elvigyorodtam.

Elálltam az útból, hogy bejutást nyerjen.

-Nem rosszindulatból kérdezem, de tulajdonképpen miért is jöttél?

-Oh, hát csak...igazából látni szerettelek volna. Tegnap nem volt alkalmunk sokat beszélgetni.

Na nem mondod? ─ kérdeztem magamtól, de a válaszom igazából egy egyetértő bólintás és egy apró mosoly volt.

-Gyere a konyhába, épp reggelizek. Nem kérsz valamit?

Megrázta a fejét. Éreztem, hogy arcomat elönti a pír; csak azt nem tudtam, hogy miért. Épp megszólalt volna, mikor újból a csengő hangját hallottam meg. Elindultam az ajtó irányába.

-Vársz valakit? ─ hallottam meg a hátam mögül a fiú hangját, de a kérdésére csak egy “hmm” volt a válaszom.

Kinyitottam az ajtót és előttem állt a fürtös. A haja festéktől mentes volt, de ha jól láttam a pólója alól még kikukucskált egy rárajzolt állatka halvány alakja.

-Mit akarsz? ─ tettem fel unottan a kérdést.

Önelégült vigyorgásba kezdett, amit nem tudtam hová tenni. Lépteket hallottam a hátam mögül, és nem sokkal később meg is jelent Luke. Gyilkos pillantásokat intézett a velem szemben álló göndör hajú srác felé.

-Te meg mit keresel itt? ─ vonta kérdőre a szöszit Harry.

-Semmi közöd hozzá, Styles.

-Igenis van hozzá közöm, ugyanis Bell reggel felhívott, hogy nem tudok -e rólad valamit.

Mielőtt bármelyikük is szólhatott volna valamit, megszólaltam.

-Állj. Bell? Miféle Bell? Bluebell? Luke, mi ez az egész? Harry, te pedig miért jöttél? ─ kérdésekkel halmoztam el őket.

Nem szóltak semmit. Luke lehajtott fejjel állt mellettem, míg Harry arcán semmitmondó érzelmek mutatkoztak.

-É-Én most elmegyek ─ a szöszi kijelentette; némi félelemmel a hangjában.

-Ez az Hemmings, fuss csak! Ahogy szoktál! ─ Harry a fiú után kiáltott.

-Gyere be! ─ rángattam be a házba a fürtöst. ─ És most meséld el, hogy mi ez az egész!

Vártam a magyarázatát. Mi köze van Lukenak Bluebellhez? És Harrynek Lukehoz? Rengeteg kérdés kavargott a fejemben és csak a magyarázatot vártam. A magyarázatot, amiből végre megtudhatom, hogy mi ez az egész.