Chapter 7

Hi, darling! Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokára hoztam új részt. De tudjátok: nyár van. Szeretném én is élni az életemet; barátokkal lenni; nyaralni és a többi. És bármennyire is szeretek írni, nem szentelhetem minden időmet ennek. Tehát ha öt-hat napig nem jelentkeznék, (ami kétlem, hogy előfordulna, de ha mégis) akkor csak nincs időm. Nem kell megijednetek, hogy a blogot abbahagyom a negyedénél. Aztán pedig gondolom láttátok a “Gondolatok” című bejegyzést. Azt igazából..nos, umm, én csak meg szeretném köszönni azt a sok támogatást, amit tőletek kapok. Olyanokat írtatok...:') Ugh. És azt is tudom, hogy jobb/hosszabb fejezetre számítottatok, mint amit most olvasni fogtok. Sajnálom; kissé még mindig a padlón vagyok, de úgy éreztem, hogy nem hagyhatlak titeket cserben. Remélem tetszeni fog azért.
Egyébként...#neöljetek meg, de én mostanában Taylor Swiftet hallgatok. Egyszerűen imádom. Őt is és a zenéit is. De tudjátok, külön Harry-t és külön Tay-t. Semmi Haylor.
Jó olvasást. xx

u.i.: a hibákért bocsi. átnéztem, de lehet, hogy még ti találtok c;.

Chapter 7


Még mindig ott álltunk egymással szemben. A csönd, ami kialakult a légkörben kezdett kínossá válni. Hatalmas zöld szemeivel értetlenül meredt rám, mire én felhúztam az egyik szemöldökömet, és vártam, hogy elmondja, mi a szent szar folyik tulajdonképpen itt.

-Szólalj már meg ─ mondtam.

-Ha elmondom szívességet teszek neked. És hé, miért is tennék neked szívességet? ─ vigyorgott.

Valóban, igaza van. Azok után, amit vele műveltem miért is tenne nekem szívességet? Miért segítene nekem?

-Azért, mert ha nem, akkor beverem a képed. Elég meggyőző voltam?

Szavaim hallatára lehervadt hibátlan arcáról a vigyor, majd tekintete rémületet tükrözött. Szólásra nyitotta a száját, azonban valami ismét közbeszólt és megszólalt a telefonja. Lassan kicsúsztatta zsebéből a fekete készüléket és a füléhez tette. Hátat fordított nekem; a nappaliba sétált. Idegesen járkált fel-alá a kis helyiségben. Homlokát összeráncolta, miközben beszélt. A szép szavak kiejtése közben is dühösnek tűnt. Körülbelül arra gondolhatott, hogy “Oh, te jó ég, csak fogd be, és tegyük már le. Dolgom van; és ha nem intézem el, akkor gyönyörű színes foltok fogják díszíteni az arcomat.”
Nos, ha valóban erre gondolt, akkor jól tette, illetve jól gondolta. Nem sokkal később elém lépett és bűnbánó arccal meredt rám.

-M-Mennem kell...─ suttogta.

-Ki volt az?

-Igazából lényegtelen. Amúgy a cipőmért még számolunk. Túl drága volt az ahhoz, hogy játékszerként tekints rá. Még találkozunk, Harrison.

-A nevem Zoe és nem hívhatsz így ─ toporzékoltam.

Képtelen voltam felfogni, hogy itt hagy magyarázat nélkül. Attól még, hogy én vagyok az új lány a környéken nem kell mindent utoljára megtudnom. Bluebell számomra egy örök rejtély. Fogalmam sincs, hogy ki ő valójában. De biztos vagyok abban, hogy ez a környék rengeteg titkot tartogat még számomra. Aztán meg ott van a nagyanyám. A kórházban van, és én még csak meg sem látogattam. Vagyis de, egyszer. Ami elég régen volt. Legkésőbb holnap mindenképpen be kell mennem hozzá. De most meg kell keresnem Bluebellt; ő biztosan tudja a kérdéseimre a választ.
Felszaladtam a szobámba és villámgyorsan átöltöztem. Miközben az ajtó felé igyekeztem lekaptam a fogasról egy sötétkék kardigánt. Kiléptem a biztonságot nyújtó házból, majd elindultam valamerre. Fogalmam sincs, hogy hová. A kardigánt, ami rajtam volt, összehúztam, ugyanis a szél és a vihar barátságtalanul tombolt. Arra gondoltam, hogy megkérdezek néhány embert; hátha tudnak valamit Bluebell hollétéről.

Már egy ideje sétálgatok és eddig mindenki visszautasító volt, akit csak megkérdeztem. Rosszallóan megrázták a fejüket, majd becsapták az orrom előtt az ajtót. Néhány utcával arrébb egy idős nőt pillantottam meg; a hatvanas éveiben járhat. Velem szemben jött. Egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne kérdezzem meg. Ő az utolsó lehetőségem.

-Elnézést ─ szólítottam le.

-Igen?

-Tudja egy Bluebell nevű lányt keresek. Úgy tudom, hogy itt lakik a környéken. Segítene nekem? A címére lenne szükségem.

-Mi dolgod vele?

-Ő az egyik...jó ismerősöm ─ hazudtam.

Jó ismerős? Vicces. Azt sem tudom ki ő valójában. A nő unalmasan sóhajtott, majd megszólalt és a kezével kezdett mutogatni:

-Végigmész ezen az utcán. Befordulsz jobbra, mész egyenesen és a második ház. Utcacímet hiába mondanék. Nem találnád meg ─ mosolyodott el halványan.

-Nagyon köszönöm ─ azzal elrohantam.

*

Itt állok egy hatalmas ház előtt ami félelmetes és nem túl bizalomgerjesztő. A horrorfilmekben látni ilyet. Mindegy. A tudatalattim próbált nyugtatni, miközben a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőfokokon végigmentem. Érdekes. Bell megjelent a múltkor nálunk. Hiszen csak szomszédokat hívtunk. Ő egyáltalán nem az. Elég messze lakik tőlünk. Megnyomtam a csengőt és vártam, hogy valaki ajtót nyisson.
Egy idős, borostát arcú férfi állt előttem; arckifejezéséből leszűrve kétlem, hogy örült a látogatásomnak.

-Ki vagy és mit akarsz? ─ ráncolta össze a szemöldökét.

-A nevem Zoe Harrison. És Bluebellhez jöttem ─ mondtam határozottan.

Megforgatta a szemét, majd azt mondta, hogy várjam meg itt. Nem sokkal később megjelent a szóban forgó személy.

-Szia  ─ intettem neki.

-Mit keresel itt?

-Beszélni szeretnék veled, kérlek, segíts nekem. Rengeteg kérdésem van. Senki nem mondd semmit.

-Apa, elmegyek! Későn jövök ─ kiáltott a lány a férfinek, majd bezárta maga mögött az ajtót és elindultunk.

*

-Tehát akkor tisztázzuk ─ szólaltam meg ─ Luke az unokatestvéred aki veletek lakik. Te pedig Amerikából jöttél ide. Elítélnek ezért és...─ de a szavamba vágott.

-Nem azért ítélnek el, mert amerikai vagyok. Tudod egy ilyen kicsi helyen, mint ez, elég lehetetlen, hogy a titkaidra ne derüljön fény. Nos, az én titkaimat mindenki megtudta, és ezért ítélnek el.

-Miféle titkok?

-Túl sokat kérdezel ─ mosolygott.

-Én nem is ─ ellenkeztem.

-Nézd Zoe, lehet, hogy ez most furán fog kijönni, de nincs kedved eljönni úgymond “bulizni?”

-Hová?

-Még, hogy nem kérdezel sokat ─ nevetett fel. ─ Egyébként egy közeli bárba.

-Tehát most megyünk, és leisszuk magunkat? Rendben.

-Nem kell leinni magunkat ─ mondta, majd belém karolt és elindultunk a “buli” helyszínére.

Nos, kijelenthetem, hogy Bellben egy barátot találtam. Közvetlen és kedves lány. Nem pont olyan, mint én, de ez nem is baj.

*

-Hé, Bell, biztos vagy abban, hogy azt is meg kéne innod? ─ mutattam az újdonsült barátnőm kezében lévő pohárra, aki egy vigyorral nyugtázta a dolgot majd fiúkat megszégyenítő módon itta meg a pohár tartalmát.

-Kérek még egyet ─ mondta a pultosnak, aki miután kitöltötte az italokat rosszallóan csóválni kezdte a fejét.

-Talán nem kéne.

-Idd meg ─ utasított, majd fejével a pohár felé biccentett.

Hátrahajtottam a fejem, hogy az hamarabb a szervezetembe jusson. Égette és marta a torkomat a borzalmas ízű alkohol.

Mikor már úgy gondoltam, hogy eleget ittunk megfogtam Bell karját és kivezettem az épületből. Ugyanúgy, ahogy ő, én is jócskán berúgtam. Ha ezt anyámék látnák...Mindig is borzalmasan erkölcsösek és “kedvesek” voltak. Én képmutatóságnak hívtam ők pedig illemtudásnak. Az illem messze állt attól, amit ők csináltak. A szomszédokkal jó viszonyt ápoltak, de a hajukat tépték, ha egy is megjelent a házunkban. Igen, ez aztán jó modor, kedvesség, illemtudás és erkölcsösség.

Nevetve haladtunk végig egy sötét sikátoron. Bell magassarkújának kopogása volt az egyetlen zaj, amit hallani lehetett. Az ital hatására bátrabb lettem. Bátrabb, mint amúgy.

-Van nálad fényképezőgép? ─ kérdezte nevetve.

Nevetve megráztam a fejem, miszerint nincs. Furcsa, sose engedtem el így magam. Bell pedig gondolt egyet és leült a földre. Melléültem, és vártam, hogy csináljunk valamit. Mire kuncogni kezdett, én pedig hangos nevetésbe törtem ki; majd együtt nevettünk a...a semmin. Tipikus.

-Tudod Zoe, van a közelbe egy bolt. Csak már zárva van.

-Igen, és?

-Éhes vagyok. Szerinted baj lesz abból, ha betörünk oda?

-Ez elég hülye ötlet, és veszélyes is. Tudod, drága barátnőm, az a szerencséd, hogy szeretek veszélyesen élni. Merre is van az a bolt? ─ csaptam össze a tenyeremet, mire a mellettem ülő lány felnevetett.

Csakúgy, mint ő, én is jócskán megittam a magamét. Amire nem vagyok büszke. Sosem voltam az, aki sokat iszik. Sőt, undorodtam az alkoholtól. És még mindig megvetem. De egyszerűen elfelejtettem a problémáimat ezen az estén. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy felelőtlen vagyok. Azonban szerencsére én még tudok tisztán gondolkodni.

Bluebell magassarkú cipőjében nevetve szaladt előttem, én pedig követtem őt.

-Ez az ─ vihogott.

Néha kiráz a hideg ettől a lánytól. Összeszorítottam a szememet, és átgondoltam ennek a dolognak a következményeit. Még nem vagyok tizennyolc éves, tehát nem zárhatnak börtönbe. Mi is történhetne? Vagyis...Bell említette, hogy egy olyan kis helyen, mint ez, a titkok sosem maradnak titkok. Az emberek megvetnek a tetteid miatt. Mit érezhetne a nagyi, ha a szomszédai az orra alá dörgölnék, hogy “Tudta, hogy az unokája kirabolt egy boltot?”.
Nos, nem hiszem, hogy repesne az örömtől.

-Jössz már? ─ kérdezte.

-P-Persze.

*

Betörtünk. Te jó ég. Mi komolyan betörtünk egy kisboltba? Méghozzá a semmiért. Ugyanis kiderült, hogy a bolt két évvel ezelőtt már rég bezárt, és poros polcokon meg dobozokon kívül semmit sem tartalmazott a helyiség. Más ilyen esetben felsóhajtana, hogy “Nem is volt mit elvinni...”. Én azonban tisztában vagyok azzal, hogy ezért is lecsukhatnak. Hiszen attól, hogy Bell nem vett el semmit, attól még betörtünk abba az átkozott boltba. Én pedig hiába nem tettem semmit, nem hagyhatom, hogy ő vigye el egyedül a balhét. Vállalom a következményeket a tetteimért.

-Menjünk haza ─ sóhajtottam, s amikor ezt kimondtam az utcai világítás megszűnt; a lámpák nem világítottak tovább.

Mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, elővettem a telefonomat és világítottam vele.

-Mit tettem?! ─ fejemet hátrahajtottam, és felkiáltottam.

-Csendesebben. Az emberek alszanak ─ figyelmeztetett a mellettem sétáló lány.

-Mi jöhet még?! ─ nevettem fel ironikusan.

-Kellett neked megszólalnod ─ dörmögött Bell, ugyanis elkezdett szakadni az eső. Remek.

Sóhajtottam, majd mentem tovább a sötétben.

*

-Azt sem tudom merre kell menni ─ érveltem dühösen.

-Mész egyenesen, aztán jobbra és gondolom tudod melyik a nagyanyád háza ─ magyarázta már vagy századszorra a lány.

-De én félek ─ nyafogtam.

-Te vagy Zoe Harrison! Nem félhetsz, menj már ─ tolt lassan el maga mellől.

Elindultam haza, vagyis...na jó, mondjuk, hogy haza. Az alkohol mintha eltűnt volna a szervezetemből, azonban a fejem még mindig sajgott.

Tíz perccel később megérkeztem egy ismerős utcába; látni lehetett a házat. Már amennyire a sötétben látni lehet valamit. Mikor odaértem bementem az ajtón, ami nyitva volt. Fogalmam sincs, hogy hagyhattam nyitva. A fájdalom, amit éreztem nem hagyott alább. A fejem borzalmasan fájt. Azt sem tudtam, hogy  hol vagyok. Mintha a házat is kicserélték volna. A lépcső nem ott  volt, ahol régen. Az ital mellékhatásának tituláltam azt, hogy nem tudom merre vagyok. Egyszerűen csak benyitottam a szobába, amire nem is emlékeztem, hogy létezik, és ledőltem az ágyra. Arra se volt időm, hogy felfogjam mi történik. Rögtön elaludtam.

~Harry szemszöge~

Clar épp, hogy kiment, máris visszajött? Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk újra. Az ötlet nekem cseppet sem tetszett, de ha unatkozok akkor kell valami unaloműző. Nem? Mikor újra befeküdt mellém ruha volt rajta. Illata kellemes, haja pedig hosszabb. De mintha egy csöppnyi alkohol lett volna érezhető a levegőben. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem a nem oda illő gondolatokat. Közelebb húzódtam hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem a derekánál fogva. Apró puszit hagytam a vállán, de ő semmire se reagált. A szobában túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lássak és energiám se volt veszekedni vele, amiért így viselkedik. Talán valamiért megsértődött. Majd reggel megbeszéljük. Lehunytam a szemem, és azonnal álomba szenderültem.

Tíz perc nem telt el, de azt vettem észre, hogy már teljesen elfordultam Clartől. Ekkor kinyílt az ajtó, és véleményem szerint az említett személy lépett be rajta. Miért járkál ki ilyen sűrűn?

-Gyere ─ suttogtam, mire ő mellém feküdt, én pedig átkaroltam. Azonban a szobában mintha egyel többen lettünk volna. Furcsa.

*

Jó ég! Szent szar! Mi a fene történt? ─ ordítottam magamban, miközben kinyitottam a szemem. Clar mellettem aludt, azonban a másik Clar, aki nem is Clar pedig mocorogni kezdett. Mikor álmosan szembe fordult velem akkor vettem észre azt, hogy ki is ő valójában. Zoe. Tehát ő volt az tegnap este.

-Mi folyik itt? ─ kérdezte.

-Mit keresel a házamban? És mit keresel az ágyamban?!

-É-Én...micsoda? ─ pattantak ki a szemei.

-Zoe, élsz? Harry vagyok, ez pedig az én házam. Itt vagy fent a szobámban. Velem szemben a tulajdon ágyamban, miközben a barátnőm itt fekszik mögöttem.

Átpillantott a vállamon, majd mikor elért a tudatáig amit mondtam kiszállt mellőlem és lesietett a földszintre. Azonnal utána mentem; magára hagyva Clart.

-Megmagyaráznád? ─ húztam vissza a karjánál fogva Zoet.

-Sajnálom, oké? Tegnap este...elmentünk bulizni Bellel. Az utcai világítás pedig tönkrement, így fogalmam sem volt, hogy hová jövök. És ittam. Sokat ─ magyarázkodott.

-Most menj haza, oké? Később átmegyek és mindent megbeszélünk.

~Zoe szemszöge ~

Az ajtóban jártam, Harryvel a nyomomban, de közben kipillantottam az ablakon. A ház előtt érdekes személyek álltak, akik megrémítettek és rögtön eszembe juttatták a tegnap estét. Rendőrök. Azonnal visszafordultam és bocsánatkérően néztem Harryre, aki miután megbizonyosodott róla, hogy tényleg a hatóság áll az nagyanyám háza előtt dühös, sőt, inkább gyilkos pillantásokat intézett felém. Nem elég, hogy lassacskán szétrobban a fejem, de még Harrynek és rendőröknek is magyarázatot kell adnom a tegnap estéről.
Föld, nyelj el! ─ mondtam magamban, mire a tudatalattim felkacagott. Még csak ő is kinevet.