Chapter 11

Hiiiii everyone! Tudom, hogy most nagyon mérgesek vagytok a sok késés miatt, de higgyétek el, hogy én még mindig nem tudom, hogy hol vagyok. Összekevertem a füzeteimet etc szóval sűrű hetem volt és érzem, hogy lesz is. Nem rizsáznék sokat. A fejezet rövid, unalmas és gyatra lett. Kivagyok borulva néhány dolog miatt. Mint például, hogy tegnap vége lett a kedvenc blogomnak és nagy sírás közepette fejeztem be..Aki nem tudná, ez a Shadow. Aztán gondolom hallottatok arról, hogy Harry-t megsértette egy paparazzi, és ő is sírt. Azért is sírtam. Oh, felejthetetlen vasárnap délután..na mindegy. Remélem nem bánjátok, hogy ez a fejezet kicsit sok szemszögből lett írva..
Jó olvasást, és kérlek titeket, ha két szót, akkor két szót, de komizzatok..Puszi, Lana. xx

u.i.: a fejezet továbbra is Harry szemszögéből folytatódik.

'No matter...'


~Harry szemszöge~

Sétáltunk még néhány métert, mikor Zoe egy érdekes kérdéssel hozakodott elő.

-Harry, umm...neked hány barátnőd volt?

Felnevettem félénkségén és határozatlanságán. Megálltam, ezzel megállítva őt is. Ránéztem. Tekintete értetlenséget tükrözött, mire féloldalas mosoly kúszott az arcomra. Fogalmam sincs, hogy miért kérdezi ezt. Hogy miért érdekli őt ennyire ez a dolog.

-Nos, azt hiszem volt egy pár ─ vontam meg a vállam, miközben tovább sétáltam, hátrahagyva őt; ő pedig néhány hatalmas lépést megtéve újra mellettem volt.

-Persze, de azért mégis.

-Várj, hadd gondolkozzak. Ott volt Dana, Clar, Anne, Dominica, Elena, Rose és Lisa.

Elsuttogott egy 'Értem'-et majd néma csöndben haladtunk tovább. A hűvös légkör inkább fagyossá vált, és kellemetlen volt számomra. Most megbántottam őt? Francba. Mit mondtam? Csak válaszoltam a kérdésére. Vagy nem ezt kellett volna mondanom?

"Idióta, oh, idióta Harry Styles!" ─ a tudatalattim megszólalt. -"Azt kellett volna mondanod, hogy mindegy hány, annyira lényegtelenek voltak, hogy már el is felejtetted. Soha ne beszélj egy lánynak az exeidről. Menthetetlen, Istenem, menthetetlen!" ─ korholt az a bizonyos belső hang.

-Haza kéne mennünk ─ mondta hirtelen.

-Igen, szerintem is. Elég hűvös van ─ helyeseltem.

Lassan sétáltunk. Csöndben. Furcsa, hogy nem kérdezi meg, hogy ki Ana. Hát persze, hogy nem. Hiszen akkor felhozódna a majdnem elcsattant csók, amit ő zavart meg; amiért ─ be kell valljam ─ hálás vagyok neki. Hatalmas hiba lett volna, ha megcsókolom ezt a lányt. Na meg persze következménye, rosszabb esetben következményei. A legtöbb filmben ilyenkor jön az az érzelgős rész, mikor a fiú bevallja a lánynak, hogy igazából többet érez iránta mint barátság, és megcsókolja. A lány pedig szintén bevallja ugyan ezt és..és nem is gondolom tovább, mert túl nyálas. A lényeg, hogy ez nem fog megtörténni. Maximum azt kéne bevallanom, hogy nem is igazán akarok a barátja lenni, csak szegény annyira esetlen, hogy mikor ránézek, összeszorul a szívem. Elhamarkodottan jelentettem ki, hogy nem akarok barátnőt. Amint hazakísérem Zoet, felhívom Ana-t, hogy jöjjön át este.

*

-Jól érezted magad? ─ kérdeztem tőle az ajtajuk előtt állva.

-Hát..persze ─ erőltetett halvány sminkkel borított arcára egy műmosolyt.

-Akkor én megyek ─ pillantottam az órámra, intettem, majd elmenni készültem, mikor utánam szólt.

-Harry, nem jönnél be? Meg kéne beszélnünk valamit.

Bólintottam, majd mikor belépetett a házba megforgattam a szememet és sóhajtottam. Bezártam magam mögött az ajtót majd követtem őt a nappaliba. Leült a kanapéra; követettem tettét, majd mélyen a szemébe néztem.

-Mit szeretnél megbeszélni?

Sóhajtott, majd megszólalt.

-Nézd, azt szeretném..szóval az a..csók, ami majdnem megtörtént.

-Igen?

-Szeretném, ha tudnád, hogy én umm..nem érzek irántad többet, mint puszta barátság.

-Tiszta sor.

-Ha megtörténik sincs semmi jelentősége ─ hadarta. -Csak gondoltam közlöm, hogy nekem nem számított volna. De van itt még valami, ami furán fog hangzani az előbb elhangzottak miatt.

-Mi lenne az?

-Én még sosem csókolóztam..é-és umm..fel szeretném hívni Luke-ot. És esetleg..szóval megtennéd, hogy megcsókolsz?

Mi? Várjunk. Fel sem fogtam még amit az előbb mondott. Luke? Hogy a francba jön ide ő? Ezt nem értem. És miért dühít ez engem ennyire?! Aztán mit kért? Hogy csókoljam meg? Én? Várjunk..mi? Csókoljak meg valakit, aki a barátom, és történetesem miattam változott meg?

Kínosan elnevettem magam, ahogy ismét belenéztem gyönyörű szemeibe. Nem tudom elképzelni, hogy ennek a lánynak még nem volt senkije és sosem csókolózott.Hogy lehet?

-P-Persze ─ dadogtam, majd közelebb ültem hozzá.

A levegő forró lett közöttünk. Lehunytam a szemeimet majd arca felé közeledtem, mikor ajkaim majdnem súrolták az övét, hirtelen felugrott, majd rémültem a szája elé kapott, ugyanis akkor észlelte, hogy kezével véletlenül ide ütött nekem.

-Rohadt élet ─ szitkozódtam, mikor a fejemhez nyúltam és felszisszentem.

-Én..én annyira..sajnálom. Hidd el, hogy véletlen volt. Nem akartam, hogy fájjon.

-Pedig fáj. Nagyon fáj! ─ emeltem fel a hangom, mire összerezzent, majd kirohant a konyhába, és egy zacskó fagyasztott borsóval tért vissza.

-Tessék, ezt tedd gyorsan a fejedre ─ nyomta a kezembe.

Most biztosan nagyon megrémült. Látom az arcán a félelmet. Szinte remeg. Ideges tekintettel méregetett, majd leült mellém.

-Nézd, Harry, kérlek most menj el. Felejtsd el összes dolgot, ami az elmúlt öt percben itt történt.

-Azt nehéz lesz..─ céloztam ezzel a sérülésemre, minek fájdalma a hideg jég hatására enyhült.

-És még egyszer bocsánat. Szégyellem magam emiatt..az egész miatt. Felejtsük el. Jobbulást ─ mondta lehajtott fejjel, én pedig tudtam, hogy ideje mennem.

-Később találkozunk ─ intettem, ő pedig aprót bólintott; még mindig nem nézett a szemembe.

Elhagytam a  házat. Az ajtót halkan bezártam magam mögött, mikor egy hatalmas fékezést hallottam, és hirtelen minden elsötétült.


Zoe szemszöge*

Egy hangos fékezésre lettem figyelmes. Nem tulajdonítottam neki sok figyelmet. Felsétáltam a szobámba, leültem az ágyamra. Hosszú percekig csak gondolkoztam. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek az életemmel. És Harry...ő csak ront rajta. Furcsa ezt így kimondani, de mostanában annyi fejfájást okoz. Ha lehetne, elsüllyednék szégyenemben, azon mondatom után, hogy "És esetleg..szóval megtennéd, hogy megcsókolsz?"
És ekkor eszembe jutottak az előző szavaim. Luke. Luke az az ember, akire most szükségem van, lelket önthetne belém a kedves szavaival. Rég hallottam róla..Talán egy hónapja, hogy utoljára láttam őt. Vagyis annyi még nincs.

Előcsúsztattam a zsebemből a telefonomat, majd kikerestem a számát. Hosszú üzenetet pötyögtem be az apró kijelzőn:
"Szia. Én csak umm..gondoltam találkozhatnánk. Rég beszéltünk, nem gondolod? Azt hiszem lenne mesélni valónk egymásnak. Egy kicsit talán hiányzol is. Remélem megkapod az üzenetet. Ha ráérsz, holnap reggel tízre várlak. Zoe xx"

Miközben a telefonom jelezte, hogy küldi az üzenetet, lassan minden szót megbántam. Hiányzik? Nem, egyáltalán nem..Csak pótolni akarom a hatalmas, tátongó űrt, amit nincs ki betöltsön. Vagy aki van, azt túl nehéz lenne közel engedni a szívemhez. Nem is nehéz..inkább korai. Bizalmatlan vagyok Harryvel kapcsolatban. Most jön a kérdés, hogy Luke-al, akit sokkal később ismertem meg mint őt, miért bízok benne jobban? Egyáltalán nem bízok meg benne jobban. Sőt.. Csak úgy érzem, hogy Harryt nem kötnék le annyira a problémáim, mint ahogy a szőkeséget.

Gondolatmenetemet egy telefoncsörgés zavarta meg.
Ismeretlen szám - olvastam le a kijelzőről. Hezitálva ugyan, de felvettem.

-Igen?

-Ön Zoe Harrison?

-Igen, én vagyok, ön..ön kicsoda?

-Hölgyem, kérem nyugodjon meg. Ismer egy bizonyos Harry Stylest?

-Igen, ő egy jó barátom ─ sóhajtottam idegesen. -De nyögje már ki, hogy miért telefonál, és ki maga!

-A kórházból hívom. A fiatalúrnak ─ szünetet tartott. -Sajnálatos módon balesete történt.

-De ugye jól van? Ugye?

-Fáradjon be minél előbb a helyi kórházba, csak itt tudok részletes eligazítást adni.

-Várjon, jól van? Nem halt meg..ugye? Kérem, hölgyem...─ halkultam el; hangom elcsuklott.

Azonban választ nem kaptam. A vonalat pár perccel ezelőtt bontották. Annyira igazságtalanok. De bármennyire is jó lett volna most mérgelődni, nem lehetett. Sietnem kellett. Azonban fogalmam sem volt, hogy hogy jutok el a kórházig, ami elég messze van. Futva léptem ki a bejárati ajtón, majd miután biztosra mentem, hogy bezártam azt, szaladni kezdtem. Nagyjából tudtam, hogy merre kell mennem, azonban az elég messze volt.

*

Tizenöt perc..Tizenöt idegölő percbe telt el idáig eljutni. Mikor megláttam az ismerős környéket, vagyis a kórházat, még jobban futásnak eredtem. Szívem a megszokottnál jóval gyorsabban zakatolt. Szinte feltéptem a fehér, rideg és koszos kórházi ajtókat. A nővérpulthoz rohantam:

-Hol van? Hol van Harry Styles?

-Kérem kisasszony, foglaljon helyet. A barátját épp most műtik.

-Műtik?! De hát mi történt?

-Fogalmam sincs ─ vonta meg a vállát, majd folytatta az érkezéseim előtti teendőit. A papírmunka fontosabb, mint egy beteg "családtagjának" a kérdései? Nagyszerű útbaigazítás...

-Merre van a műtő? ─ szegeztem neki egy újabb kérdést.

-Megy egyenesen és az utolsó előtti ajtó jobbról, de oda nem mehet be. A váróban kell a doktornőre várnia.

Bólintottam, majd sebes léptekkel igyekeztem oda, ahol éppen annak az embernek az életéért küzdenek, akivel én néhány órája nem túl szépen váltam el. Nem veszekedve, de mégsem volt tiszta a lelkiismeretem.

Körülbelül fél órája gubbaszthatok itt. Az ajtó kinyílt, és egy meggyötört arcú, fiatal orvosnő vette le a száját eltakaró zöld maszkot, majd rám nézett.

-Zoe?

Bólintottam, majd szólásra nyitottam a számat.

-Hogy van? Túléli?

-Nézze Zoe. Jobb ha tudja, hogy a barátja állapota igen válságos.

-Túl fogja élni?

-Tudja, hogy mi mindent megteszünk.

-Hová viszik most? ─ kérdeztem feszülten.

-Egy kórterembe, ahol nyugodtan pihenhet.

-És mikor látogathatom meg?

-Azt javaslom, hogy menjen haza. Mr Styles mély altatásban van. Holnap reggel fog felébredni. Nem maradhat itt egész éjszaka.

-Már pedig én itt maradok ─ néztem a szemébe, ami ürességet tükrözött.

-Fáradt, túlságosan is. És ingerült. Menjen haza, és pihenje ki magát.

-Van magának legjobb barátja?

-Van, hölgyem, hogyne lenne.

-Oh, és ön nyugodtan tudna aludni, pihenni, enni vagy inni, ha tudná, hogy szinte csövek tartják életben?

Arcán egy pillant alatt rengeteg érzelem suhant át. Láttam rajta, hogy komolyan veszi azt, amit mondok, és elgondolkodik rajta.

-Rendben, megmutatom hol van az a kórterem, ahová a fiatalurat szállítják. Megkérem, hogy vigyenek be egy ágyat, ha már minden áron itt akar maradni, legalább itt pihenjen ─ halvány mosolyt eresztett felém, majd intett, hogy kövessem.

Nem akartam vele bunkó lenni. A lelki állapotom túlságosan is bonyolult ahhoz, hogy most nyugodt tudjak maradni.

Bekísért egy rideg terembe. Hirtelen eszembe jutottak a régi emlékek..Amikor én is egy hasonló terembe voltam.

-Minden rendben? Üljön le. Nem kér egy pohár vizet? ─ megráztam a fejem. -Akkor én megyek. Mindjárt megérkezik a beteg.

Biccentettem, majd megvártam, hogy kimenjen, és szabad utat engedhessek a könnyeimnek. Csak úgy folytak megállás nélkül. Több okból is. Az egyik Harry. A másik pedig az, hogy borzalmasan gyötörnek az emlékek.
A telefonomért nyúltam, majd észrevettem, hogy nincs nálam. Otthon hagytam..Ez nem lehet igaz!

*

Reggel arra ébredtem, hogy Harry kezeit fogom, míg ő mélyen alszik. Aztán a csendet és a nyugalmat megzavarta egy csipogás, ami nem hagyott alább. Egyszerre három orvos rontott be a kórterembe, engem hátrébb lökve jutottak el Harry-ig. Mi történt? Miért hajtogatják, hogy nem tudják, mi történt? Nem állt le a szíve, ugye?!

~Luke szemszöge~

Órák óta itt szobrozok Zoe nagymamájának a háza előtt. Tíz óra már rég elmúlt. Hol lehet? És miért nem veszi fel a telefonját? Fogadni mernék, hogy Stylesal van, ugyanis nála is hiába csengetek..Senki sem nyit ajtót. Mi a fene történik itt? Hol van mindenki? És mi történt Zoeval?!

(Kérlek téged, drága olvasóm, ki most -e sorokat olvasod..Ne pityeregj..inkább pötyögj valami szívhez szóló monológot. Vagyis komizz. Köszönöm xx)